A múlt faggatása pontos képet ad

Megértheti-e egy gyerek szülei tetteinek okait, mozgatóerőit? Alkothat-e reális és teljes képet eseményekről, melyek akkor történtek vele vagy körülötte, amikor még csak következményekként élte és szenvedte meg őket? Ilyen kérdések motoszkáltak bennem Méhes György Orsolya című regényének olvasása közben. S persze az, hogy fontos-e felnőttként a múltat faggatni, lehántani a telő idő, a vele járó történések, no meg a szóbeszéd, az ilyen-olyan vélemények – többnyire torzító – burkát emberekről, hogy aztán önnönmagukban szemlélhessük őket, igazi valójukban, ami módot ad megérteni cselekedeteiket?
Méhes György regényében egy, a szülei válása után az apjával felnőtt leánygyermek keresi fel egyik rokonát, hogy az őket elhagyó anyja történetét, illetve ennek az apjáétól elütő verzióját megtudja, amelytől azt reméli, kiegészítheti, teljessé teheti a benne élő képet. S Orsolya, a rokon, elbeszéli egy nyugtalan, tehetséges, független asszony életét, aki kitűnt a környezetéből, aki miatt az anyja állandó rettegésben élt, mert finom asszonyi ösztönével megérezte, hogy a mézeshetek után keserű idők következnek. „Az az igazság, hogy félt a lányától, mint egy öregedő állatszelídítő a különösen szeszélyes és veszélyes tigrisétől”. Elmeséli egy mindent elsöprő, korlátokat és konvenciók láncait magáról lerázó, végletes boldogságot és végletes szomorúságot is hozó, aztán tragédiába torkolló szerelem történetét. A regény főhőse az anya, aki egy költőhöz fűződő szerelme után élete párjául egy tudóst, egy történészt választ, két gyermekének születése után sem illeszkedik bele a kor elvárásainak megfelelő feleségszerepbe, őrzi szellemi függetlenségét, fest. Természetesen ez konfliktusokhoz vezet, egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy a két ember nem illik össze. Két különálló, zárt világ létezik egymás mellett, ám a gyerekek még megóvják a házastársakat a végleges elválástól, noha a tágabb családban parázsló ellentétek, harag, bosszúvágy is igyekeznek elszakítani őket egymástól, civilizáltan éltek egymás mellett. „A szerelem elmúlt, a gyűlölet kihűlt, két közömbös ember udvariasan kerülgette egymást, nehogy összeütközzenek.” Mindez addig tart, míg fel nem tűnik – némi családi intrika, számítás és kelepceállítás részeként – a színen Jankovich Tamás, egy elszegényedett nemesi család sarja, aki után bolondulnak az asszonyok. Bejárása lesz a családhoz, s a mélyen izzó szimpátiából minden akaratlagos távolságtartás és védekezés ellenére szenvedélyes szerelem lesz. A város a szájára veszi a családot, az anya elmenekül gyermekeivel, ám az apa nem akar válni, így a bíróság természetesen előbbi hibájából mondja ki a válást. A gyerekeket az apának ítéli. Az anya csak egy ideig bújtathatja őket. Az asszony, aki küzd a gyermekeiért és a szerelméért, szembeszáll értük mindenkivel, s amikor az egyetlen menedékét, az utóbbit is pusztulni látja, véget vet az életének.
Méhes György Kolozsvári milliomosok című regénye uralta a sikerlistákat, s azt gondolom, ez az Orsolyával is megtörténhet. Ha okot keresnénk, legelőször azt kellene mondani, Méhes György történetei nagyon emberi történetek, s ehhez társul egy olyan elbeszélésmód, ami leginkább a falusi emberek történetmondására vagy a mesemondás emlékeztet, amikor kiülnek este egy padra, s egykorvolt eseményeket elevenítenek fel. Orsolya, a könyv emlékező elbeszélője és a közbe-közbekérdező vagy valamit hozzáfűző leánygyermek párbeszéde ezt a tipikus helyzetet idézi. Éppen ezért nincs kimódoltság, bűvészkedés a nyelvvel, a regény végtelenül egyszerű és pergő. Emberek, sorsok, a szűkebb, tágabb környezetet át- meg átszövő emberi viszonyok vannak, amiken keresztül azért képet kapunk az adott kor világáról. Fontos és érdemes vizsgálni a múltat, pontosabb képet kapunk így, megszabadulhatunk előítéleteinktől, méltányolni tudjuk elődeinket hibáikkal, bűneikkel együtt.
(Méhes György: Orsolya. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2006, 255 oldal, 2480 Ft)