Ha van táj a Kárpát-medencében, amelyet most is minden fűszáláig áthat az antikvitás szelleme – és még valami, ami beláthatatlanul ősibb annál –, az nem a jól-rosszul ápolt nyugati pannon vidék, hanem egy szétkorhadt, trágya lepte szigetvilág valahol Erdély déli peremén. Málló timpanonok, gaz lepte oszlopsorok, berogyott tetejű kísértetkúriák, eltömött rejtekalagutak országa ez; ám a klasszikus eszmény megannyi karikatúrája sem háborítja a kicsiny Hátszegi-medence titokzatos egyensúlyát. Ha Dél-Erdély, akkor a pusztítás, a mészárlások, az elhülyítő szegénység és az oda nem illés emlékhelyeit sorolhatjuk untig, de ennek a hegyek közé zárt, befelé forduló tájnak ennél jóval több a mondanivalója.
Dévától, Vajdahunyadtól délre, a Retyezát lejtőinél dobog Erdély egyik szíve, a határvidékek legvégső határán, a Balkán északi hídfőjénél, olyan ütközőzónában, amelyen át időtlen idők óta áramlottak be délről az ambiciózus nomádok. Traianus légiói itt vetettek véget a nagy dák álmoknak, porig rombolván Decebal fővárosát és birodalmát; vlach legeltetők errefelé szivárogtak át a havasok védművein a mai Albánia irányából, majd mongol, oszmán portyázók mindenfelől, hogy átrajzolják a tatárjárásig színmagyar vidék nemzetiségi képét – s hogy Hunyadi János nagy csatáiban végleg fölmorzsolják a Hátszeg vidéki nemességet.
De ezt a tájat mintha a nagy összeomlások éltetnék. Aki e furcsa katlanban bolyong, megtapasztalhatja, hogy errefelé nem múlik el a történelem – vagy csak keserves nehezen. Így lehetséges, hogy a Kárpát-medencében felfedezett dinoszauruszok, a világhírű írókat megihlető úri betyárok és az Erdély elveszejtéséért felelős francia tábornokok közös lenyomatot adnak. Ez ennek a tájnak a legmélyebb és legfájóbb klasszicitása.
Hátszeg (Hateg) kisvárostól kőhajításnyira, nyugati irányban, a Farkadin folyócska mentén található egy község, amelynek kusza neveiben Erdély egyik legsötétebb korszaka zárványosult. Nagystílű kalandorok, zseniális felfedezők ma már alig ismert fészke ez – és egy talpalatnyi francia gyarmat. Az impériumváltás után titulálták Fãrcãdinul de josnak tükörfordításban; aztán lett belőle Berthelot 1956-ig; ezt követte a dicső Unirea, vagyis „az egyesülés” elnevezés, hogy ma ismét a General Berthelot tábla díszelegjen határában. A nevek szakadatlan tektonikus mozgása lassan elfedi a régi Alsófarkadint, ezt az évszázadok óta román többségű, magyar mélyszórvány falut, amelyben már az 1850-es népszámlálás is csak 68 honfitársunkat mutatott ki 1348 román görög katolikus (!) ellenében, a 2002-es pedig három magyar katolikust 913 román ortodox (!) lélekkel szemben. És elfedi a Nopcsákat, a Lónyayakat, amint azt is, hogy a falu központjában romladozó zöld klasszicista kastélynak mi köze van Jókai Mórhoz és a Magyarosaurus dacushoz.
Bár Hátszegországban a történelem mindig állandó értéket ad, s szinte mindennek kapcsolata van minden eddigi létezővel, a helybéliek ma úgy tudják, az épületet az áldott nevű francia katona, az első világháború hőse, Berthelot tábornok építtette. Nyolcvankilencig a termelőszövetkezet irodaháza volt; aztán a Román Tudományos Akadémia birtokába került. Szétlopták. A kastélyt nem perlik vissza az utódok.
További makacs kérdezősködésre az öregebbek dadogni kezdenek valamiféle rejtekalagútról, amely a kúria pincéjéből fut ki a havasokba, de itt megáll a tudomány. A gyönyörű boltíves pincében persze már nyoma sincs bejáratnak, lótrágya, szétporló falak rétegei emelkednek lassan a mennyezetig. Odafönt pedig ablak, ajtó nélküli szobák tátonganak, az oszlopokat alulról kezdték bontani tégláról téglára, a hintófeljáró feliratos római kövekből emelt mellvédje rég berogyott, az ugyancsak római kőoroszlánoknak nyomuk sincs már. A lépcsőn tarack nő, az istállóban még ott vannak a márványitatók, amelyeknek azonban néhány hónap múlva már hűlt helyük.
Magától értetődő, hogy községet, bukaresti, nagyváradi utcát neveznek el egy francia generálisról, s kétszáz éves kastély építését tulajdonítják neki, ha egyszer neki köszönhető, hogy az első világháború végén feletteseinek, tiszttársainak heves tiltakozása ellenére rászabadította a román hadsereget a még hivatalosan is magyar birtokban lévő Erdélyre. S hogy 1918 karácsonyán Kolozsvárt megszállva bevezették a botozást, a cenzúrát, a kijárási tilalmat, megkezdődött a szabad rablás, a jogtalan sarcoltatás, az erőszakoskodás a nőkkel, az ipari gépsorok, a vasúti berendezések és persze teljes művelődéstörténetünk rekvirálása. Többek között. Berthelot tábornokot maguk a francia és brit diplomaták nevezték őrjöngően elfogult románbarátnak, aki inkább bizánci hivatalnokra, semmint „pártatlan” antantkatonára emlékeztet – valóban megérdemelte hát alsófarkadini birtokait és nevének megörökítését szerte Romániában.
A pusztuló Nopcsa-, majd Lónyay Menyhért-féle kastélyhoz persze semmi köze, annak átmeneti bitorlásán kívül. Azt egy nevezetes szegény gazdag, bizonyos Nopcsa László, Hunyad vármegye kettős életet élő, hol az utazókat fosztogató, hol mondén mágnásként tündöklő főispánja építtette a XIX. század elején. A báró – a hátszegi folklór része – ihlette Jókai Mór Fatia Negra figuráját, a pénzhamisító Fekete Arcot; s az ő unokája, Ferenc ásta ki a Kárpát-medence legjelentősebb dinoszauruszleleteit, oláh pásztornak öltözve kémkedett a Monarchiának az első világháború alatt, s csaknem Albánia királyává koronázták.
De ez már másik történet.
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
