Fábry és Wahorn, a Cadillac utasai

Wahorn András festőművész, az egykori Bizottság együttes tagja a rendszerváltozás táján kiment Amerikába. Los Angelesben élt egészen tavalyig. Haza akarta hozni a kinti öreg Cadillacjét, csakhogy kiderült, a szállítás többe kerülne, mint maga a járgány. Akkor gondolták el Fábry Sándorral, akivel néhány éve közösen kiadták a Tigriskönyvet, hogy mi lenne, ha a fél világ megkerülésével, egy útifilmet és egy valóságshow-t ötvöző műsor keretében ketten hoznák haza Magyarországra a Los Angeles – Alaszka – Szibéria – Moszkva – Budapest útvonalon.
A sorozat első részéről azt mondtam magamban, adjunk még időt a két ötvenes pasasnak, hogy föltalálják a műsort, és adjunk időt magunknak, nézőknek is, mert új műsorhoz új érzékenység, új belső antenna kell. Az a második adás alapján is megállapítható, hogy a saját gyártású kereskedelmi tévéprogramok és az útifilmek kategóriájában a Cadillac Drive kifejezetten a nézhető kategóriába tartozik. Végre valaki útifilmesként nem kész prekoncepciót próbál rákényszeríteni az általa számba vehető valóságra, és nem is azt demonstrálja, hogy ő, mint kivételezett, drága pénzen jó messzire utazhat, ahová mi el sem jutunk, és majd adagolja nekünk az ott megtudott titkokat. Wahorn inkább szívélyes házigazda, aki némi otthonosságot már szerzett ebben az idegen világban, szerényen, gyakran háttérben maradva segít is benne eligazodni, Fábry meg a friss gyerekszem. Nem azt az Amerikát keresik és pofozzák-hazudják filmekbe, amit a hatvanas-hetvenes évek Magyarországában képzeltünk el, azt mutatják meg, mi van meg belőle, és mi van helyette, mit látott meg benne Wahorn, mit talált Fábry. Nem képzelik magukat afféle úttörőknek, akik magyarként először pillantanak meg valamit, inkább öszszekacsintanak azokkal, akik már átestek az olyanfajta beavatásokon, mint például ehetetlen reggeli, alig iható kávé, sokkolóan ízléstelen, dermesztően idegen belső terek, puruttya autószerelők, genetikai hibás autók, belső parkolóra néző szállodai panoráma, hippiturizmus, amerikai képzőművész mai amerikai szabadságfogalommal.
Tulajdonképpen az is izgalmas, ahogy a saját belső világukat próbálják összefésülni a kintivel. Fábry designcentere úgy látszik, a nap 24 órájában üzemel, felfedez szállodai kulcstartóként újrahasznosuló vegyszeres flakont, gőzölgő disznótrágyaszínűre mázolt álműsziklát, egy komplett Flinstone-barlanglakosztályt egy méregdrága hotelben, Al Capone tűzhelyét egy antik kályhaüzletben. De Wahornnal embereket is felfedeznek: a szívélyes kályhaboltos szájharmonikázik nekik, egy parkban idős exszovjet asszonyokkal oroszul beszélgetnek, akikből sajnos nem szedik ki, hogy ötvenvalahány évesen miért hagyták el a hazájukat. A mai és a régi hippikről is sokkal kevesebbet tudunk meg, mint szeretnénk. Pedig volna hozzá minden: autentikus hippi hölgy, aki kedves és közlékeny, könyvek, relikviák, múzeum, meditációs központ. Sőt idő is, mert éppen megint kiújul egy napra az 1975-ben gyártott Cadillac Eldorado „genetikai betegsége”. Most nyugodtan át lehetne menni egy kicsit ismeretterjesztőbe. Most akkor se unatkoznánk, a Fábry végre egy kicsit hallgatna. Vagy legalább nem magával lenne elfoglalva.
Míg sok-sok rész után, majd valahol Szibériában összekapnak Wahornnal, és végül hagyják a francba az egészet, talán még eljön a pillanat, hogy valaminek a láttán dumafrancink is elnémul, és rájön, hogy olykor így is lehet szórakoztató.
(Cadillac Drive, RTL Klub, március 13., 21.50)