Ják ördöge (2.)

Ha volt még a rómaiaknak szenvedélyük a mérnöki alaposságú hadakozáson és birodalomépítésen kívül, az minden bizonnyal a feliratok kőbe vésése volt. A legjelentéktelenebb kishivatalnoki névsortól a császáristeneket dicsőítő himnuszig mindent kőlapokra karcoltak szikár, nem túlságosan képzeletgazdag kalligráfiájukkal, a reneszánsz és az újkor lapidáriumigazgatóinak legnagyobb örömére. Hát még az anyagkímélő Vas vármegyei templomépítőkére, akik többek között az ostffyasszonyfai, a rábagyarmati, a szentkirályi és – az ördög minden mesterkedése ellenére – végül a jáki istenházába is római köveket illesztettek.
Miért lepődnénk meg ezen, ha István királyunkat is egy évszázadokkal korábban kilakoltatott római patrícius szarkofágjába temették – csak a díszítést faragták át a középkori mesterek? És viszont: Maecius Sabinus sírköve ott nyugszik ma is a dozmati templom falában; Szombathely keleti peremén pedig a Krisztus utáni I. századtól 1962-ig temetkeztek a pogány és keresztény polgárok, míg egy városrendezés során fel nem számolták Magyarország megszakítás nélkül legtovább használt sírkertjét. A XIX. századi utazók pedig még körbejárhatták azokat a római kori temetkezési építményeket, amelyek háborítatlanul álltak a régi utakra épült új utak mellett szerte Vas vármegyében.
Ják sem kivétel: ha az ördögköveket az apátsági templom soha nem fogadta is magába, azért jó pár ókori emléket szemérmesen elnyelt. „Már korán reggel a dicső templom nagyszerű vésett és faragott műveit bámulni siettem, keresve kerestem ma is évszámot homlokán s oldalfalain […], leltem azonban egy római feliratot, melyet úgy hiszem, e században még szem nem látott. […] Hogy ez emlék még fel nem fedeztetett, éppen nem csodálom, mert csaknem hozzáférhetetlen helyen s vastag sötétségben létezik. Magam is ujjaimat minden egyes kövön végighuzdaltam, s e műtétet mindaddig folytattam, míg körmeim közt betűprédát nem éreztem. […] Lámpavilág hozatott, s reményeimet megcsalták a góttól annyira eltérő betűminták” – írta 1846-ban Varsányi János mérnök, e lelet felfedezője, aki a korabeli sajtó szerint „egy jeles fényirati (photograph) készület segélyével évek óta hazánk ritkaságai és nevezetességei fölvételével foglalkozik”.
Ez a feliratos kő ma is ott lapul rejtekhelyén: ha a déli torony aljából csigalépcsőn felkapaszkodunk a hajdani kegyúri karzatra, amelyen a Jaák nemzetség tagjai követték a liturgiát, az utolsó lépcsők felett mi is kitapogathatjuk ezt a pókháló borította lapot. Nem más az, mint Septimus Severus császár családtagjainak síremléke. E római uralkodó pénzelte Savaria colonia felújítását a II. század végén, hozatott vándorgránitot az Isis-szentélybe, s leghűségesebb pretoriánusait a savariai katonák soraiból toboroztatta – meghálálván a pannóniai légióknak, hogy császárrá emelték őt. Nemesek randevúja a csigalépcsőn: a Gizella királyné német testőrétől, Wasserburgi Vencellin német lovagtól származó Jaákok e császári kő alatt kaptattak fel miséről misére. És ez még nem minden.
A harmadik, szerelmeseknek fenntartott ördögkőtől nem messze, ugyancsak félig a földbe süppedve szabályos tömb található: egykor római ház párkányzata lehetett. A templom déli részén, a sekrestyénél több római követ is a falba építettek. Az északi felén pedig, éppen azon a ponton, ahol a másik torony kiugrik a falból, hófehér, furcsa karistolásokkal teli márványtömb lapul. Nincs felirat rajta, csak lyukak, apró vájatok. Talán az egyik gránitoszlop talapzata lehetett. A jáki plébános nevetve mondja, nem, ez a szerelemkő: a helybéli lányok évszázadok óta járnak ide, hogy márványport karmoljanak ki, amelyet aztán a kiszemelt férfi pogácsájába sütnek, levesébe kevernek.
Római varázslat. Ma is hat.
Akkora ez a vonzerő, hogy egyetlenegyszer próbálták meg visszavinni Jákról az oszlopokat Szombathelyre, még a hatvanas években, amikor az Iseumot helyreállították; ám a traktorokat kapával, kaszával felfegyverkezett parasztok fogadták. Minden maradt a régiben; a hatalom nem tehetett mást, a cserkészek emlékoszlopán állt bosszút: lekaparta az 1930-ban rávésett feliratot, amely csak 1990-ben került vissza. Szombathelyen persze, egy neves kőfaragó műhelyében, hogy az Isis-oszlopok egyszer azért mégis hazalátogathassanak – nevet megint a jáki plébános.
Egyiptom hite, Kis-Ázsia kőzete, Róma betűje, obsitos légiósok, császári rokonok, német testőrlovagok, francia szerzetesek, magyar pogány-keresztények közös emlékműve, az ördög köve és Isten háza – talán ebből a szép keveredésből fakad a jáki templomdomb különös vibrálása.
Vége