Köznapló

Március 24., péntek
Idejött a lengyel elnök, s a másszerelműek tüntetni akartak ellene. Módja nem keltett rokonszenvet. A szereplők: Habeas Corpus Munkacsoport, Amnesty International Magyarország, Háttér Társaság a Melegekért, Humanista Mozgalom, Igazság és Esélyegyenlőség a Nemek Között Egyesület, Labrisz Leszbikus Egyesület, Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen, Társaság a Szabadságjogokért – csupa nagybetűs, harsogó nevű szervezet. Több ezren lesznek, fontolgattam az esélyeket, főleg, hogy megtudtam, előtte levelet írtak a Magyar Köztársaság elnökének. Mint a lánctalpak, úgy csörömpölnek benne a szavak.
Az aláírók „mély aggodalmukat fejezik ki a Lengyelországban zajló folyamatok láttán”. De rossz mondat… Én az irodalomból és sok egyébből úgy vettem ki, hogy akik azonos neműt szeretnek, azok közt nagyon sok a finom, érzékeny lelkű ember. Tévedtem volna? Szószólóik mindig ugyanazok, ráadásul, ha megszólalnak, vagy mint most, leírnak pár mondatot, az indulatnak mindig több szó jut, mint a szellemnek.
Azt írják, hogy „a lengyel hatóságok megsértik a szexuális kisebbségek gyülekezési jogát”. Már elnézést, ha az együttlét mindennél fontosabb, az aláíró hölgyek, urak miért nem szerelmeskedni akarnak? Akadályozza őket ebben valaki? Kétségtelen, hogy csak a hagyományos szerelem módozataiban gyűjtöttem tapasztalatot, ám ezek birtokában határozottan állítom, jobb szeretkezni, mint tüntetni. Azt ajánlanám hát, hogy tessenek ágyba bújni vagy kisétálni a budai hegyekbe. Lehet nézni, ahogy nő a fű, vele együtt nő a vágy, csillognak a szemek, át lehet ölelni valakit – mi a fenének a Várban hadonászni? Vagy a szerelem nem ezt jelenti?
Nem is említeném ezt a semmi ügyet – megjelent vagy harminc tüntető, a rendőrök elébük álltak, és véget is ért a tüntetés –, ha nem láttam volna járdaszélről a berlini Siegessäule tövéből a homoszexuálisok felvonulását. A sógorommal álltam ott, azt mondta, mikor hazaértünk: eddig a pártjukat fogtam, ám ennek ma vége. De hát miért is érzett volna mást a fenekét, fütykösét, száját és egyebét agresszíven kínáló népség láttán. Így nem lehet rokonszenvet kelteni.
Azonos neműhöz vonzódni nem betegség, csak eltérő adottság, hallom gyakran. De hát akkor a botfülűség is az. Alapíthatnak olyan csoportokat ők is, amelyek neve szintén nagybetűkkel kezdődik, és joguk lesz tüntetni, amiért a Zeneakadémia igazgatója nem engedi őket lábassal, fedőkkel és zacskók durrogatásával hangversenyt adni.
A világ tele zászlókat lengető, elméleteket gyártó, nagyobbrészt boldogtalan emberekkel, akiket jégre visznek a szélhámosok azzal, hogy a demokrácia esélyt ad nekik jogaik kivívására.
És arra, hogy megszabaduljanak a szegénységtől? Arra mi a recept?
Ennek tükrében az önök tüntetése játék, passziózás, unalmukat űzték el vele. Ez nem Berlin, ez nem Németország. Ahogy Lengyelország sem az! Ha majd megtudják, mit jelent hónap végén kölcsönkérni, mert nem maradt ennivalóra sem, és milyen az, amikor a gyereknek beázik a cipője, és a suszter csak szánalomból varrja meg. Vagy mit érez, aki nem tudja kiváltani a fontos gyógyszert – szóval, ha majd mindezt átérzik, és az ő érdekükben is fogalmaznak petíciót, értük is szerveznek tüntetést, akkor a többség üdvözölni és támogatni fogja minden tisztes szándékukat.
És ha már annyira érzékenyek, mi történik tőlünk távol, gondoljanak arra: Kasmír hegyei közt sátrakban telelt több millió ember, gyerekek is, nők is – földrengés volt. Szenvedéseikről mikor adtak hírt a magyar sajtóban világot járó riportereink? A terrorizmusról bezzeg írtak. A drogosokról. A melegekről. Na ne…
A bugyi és a gatya takarásában zajló ügyek – magánügyek. Nem tisztességes ezekkel olyanokról elvonni a figyelmet, akiknek gondjai sokkal súlyosabbak. Ajánlanám még: szeressék jobban magukat meg a szerelmüket és egy kicsit minket is, akkor biztosan tudjuk majd szeretni magukat! Ilyen egyszerű a képlet.

Március 26., vasárnap
Korán ébredtem, az órák még a „téli” időt mutatták, amikor megjelent az ablakban a macskánk. Cinka Panna így jelzi, ha éhes, és reggel mindig éhes. Épp csak világosodott, magamra kaptam egy nadrágot, a dzsekit, és vittem ki az ennivalóját. Ahogy lehajoltam megrakni a tálját, valami megállította a mozdulatot. Nem, ez hihetetlen… Fölegyenesedtem, úgy tán jobban hallom. De nem, nincs tévedés, tárogatón szól: „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk…”
Várj már, Cinkuska, nem hallod, mit játszanak a Duna túlpartján? Néz rám, nem érti, hogy a dallam, amelyet áthoz a víz Visegrád felől, fontosabb, mint az ennivaló, sőt van, amikor mindennél fontosabb, s szebben nem kezdődhetett volna a nyári időszámítás. Pár perc múlva az órákat nem is én, hanem az öröm állította át. Az az öröm, amely szétárad az ide gyökeredzett emberben, ha hallja: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el…”

Március 29., szerda
Az elme néha szeszélyes, elbitangol ide-oda. Kerestem a lexikonban valamit, de a szemem unta, s otthagyta a szikár szöveget, jobban érdekelte Boriszov-Muszatov bélyeg nagyságú képe, a Halastó. A parton két fiatal nő, mögöttük a víz tükrében sötét lombú fák: olyan az egész, mintha beleölte volna magát valaki. Megfog a kép hangulata, olvasom az életrajzot: a festő csupán harmincöt évet élt, az utolsó kettőt Taruszában. Tarusza, ejnye de ismerős… Ugyan honnan? Megvan! Ott vett nyaralót, vagy ahogy az oroszok mondják: dácsát Pausztovszkij, az író. Nyugaton arról ismerték, hogy ő volt, aki előtt letérdelt Marlene Dietrich. Majdnem így történt, mégis jobb, ha azt mondjuk, másként. Ahogy Dalos László megírta könyvében.
Dietrich 1964 májusában érkezett Moszkvába. „A reptéren elmondta az újságíróknak, mennyire szereti A távirat című Pausztovszkij-novellát, és szeretne megismerkedni az íróval. Pausztovszkij »kimenőt« kér orvosaitól, megjelenik az Írók Házában Marlene Dietrich estjén. Amikor a világhírű színésznő megtudja, az író a nézőtéren ül, s Pausztovszkij is föláll a helyéről, elindulnak egymás fellé. Dietrich futni kezd, s elbotlik ruhája uszályában. Éppen az író előtt esik el.”
Az elme tovább bitangol, a polcon ott a könyv, amelyből idéztem, és ha jól látom innen az asztaltól, még öt Pausztovszkij-kötet. Ez magyarázza, hogy amikor a rádió irodalmi szerkesztője, Liptay Katalin pár éve hívott egy műsorba, az Éteri múzeumba, és megkérdezte, mit hallanék örömmel, amiről majd a stúdióból szólok, azt feleltem: Pausztovszkij Esős hajnalát. Erős novella, értő módon dramatizálták, a színészek, Latinovits és Kállai is hozzátették a magukét, és volt még egy ok: Dalos Laci is résztvevője lehetett a műsornak.
Respektálni való ember a műveltsége miatt is, de tán inkább azért, mert rajongása nem ismer határokat. Okkal fogalmazok így… A Lapkiadó Vállalat orosznyelv-tanfolyamot hirdetett a hatvanas évek elején újságíróinak. Ingyen volt, ott tolongtak vagy ötvenen. Aztán kezdtek fogyni, és a kurzust végül egyetlen ember fejezte be: Dalos László a Film, Színház, Muzsikától. Nem volt már tejesbárány: őszült, amikor elkezdte, mégis készült minden órára, tanulta a szavakat, a nyelvtant, olvasott, fordított, beszélt – miért? Mert találkozni akart szeretett írójával, Konsztantyin Pausztovszkijjal, s nagy szégyen lett volna, ha orosztudás nélkül áll elé.
Nagyon akarta, tehát sikerült. Találkoztak kétszer is. Beszélgettek, jegyzetek és fényképek készültek, néhányat az írótól kapott, és közülük egyet nekem ajándékozott. A horgászó Pausztovszkij van a képen, nagy becsben tartom azóta is.
Dalos László az idén Táncsics-díjat kapott. Végre, mondtam, de aztán toporogtam, mint gratuláljak. Korábbi levelemre nem küldött választ, így aztán március tizenötödikén inkább levettem a polcról, s olvasni kezdtem Pausztovszkij Csehovról és Bunyinról írt portréit – Dalos fordításában.
A sok portré egyike rossz emléket ébreszt: az író barátjáról, Gajdarról szól, a Timur és csapata szerzőjéről, a könyvet kisiskolásként kellett olvasnom a téli szünetben. Elő sem vettem. Nem azért, mert kötelező volt, vagy dac lett volna bennem, mint néhány osztálytársamban. Nem. Akkor kaptam kölcsön pár napra Cooper Bőrharisnyáját, s tiszta sor, hogy az indiánok jobban érdekeltek, mint a szovjet úttörők.
Kit szólítottak fel elsőként a szünet után? Engem. No, akkor meséld el, fiam, miről is ír ebben a könyvben Gajdar, kérdezte magyartanárom kedvesen, mire én körbenézve, mint aki ellenállásáért elismerésre tart igényt (ami, ismétlem, nekem nem járt), azt feleltem hetykén, nem tudom elmesélni. És miért? Mert nem olvastam, hangzott el ugyanolyan hetykén. Lekevert egy pofont – jogos pofon volt, hallgattam róla otthon.
Mit ad isten, a minap ott láttam a Timurt a Központi Szabó Ervin Könyvtár eladó darabjai közt. Úgy éreztem, ha megkésve is, ideje kibékíteni derék magyartanáromat. Nem lehetett könnyű neki…
Száz forintért megvettem Gajdar könyvét, akiről Pausztovszkij elárulja: „Úgy írt, hogy föl-alá járt a kertben, és dünnyögve, fennhangon elmondta magának a megkezdett könyv új fejezetét, nyomban ki is javította, szavakat, mondatokat változtatott meg, nevetett vagy a homlokát ráncolta, aztán bement a szobájába, és leírta…” Mire kész lett, fejből elmondta az egész novellát. De tudta azokat is, amelyek már megjelentek.
S minthogy az ész szökdécsel tovább, a kertről nem az jut eszembe, hogy én másként dolgozom, hanem a metszés meg az, hogy selyemakácot fogok ültetni nem messze a háztól, föl a kertbe pedig eperfát – mindezek végiggondolásához, lám, pár perc elég, mégis messzire jutottam. Ez is igazolja: gondolkodni jó, még ha utána lepkehálóval kell is kergetni a szavakat, amelyekkel leírhatom, miért.