Olvasóinktól

Perjés András nyugdíjas (Budapest): Nem vagyok írogatós ember, de egy álságos újságírói megnyilatkozás fölötti felháborodás megszólalást parancsol. A Népszabadság munkatársa volt az a magát függetlennek állító zsurnaliszta, aki kihozott a sodromból. A Hír TV Lapzárta műsorában ugyanis a riporter kérdésére: mi a véleményük az uraknak a három hírhedt kitüntetettről, azt felelte, hogy a jelölésük helytelen volt. Helytelen! Csak így, ezzel a hamis eufémiával. Az a döntés nem helytelen volt, hanem ordító képtelenség: egy demokratikus országban állami kitüntetést kaphat a bukott kommunista uralom egy stréber mérnöke, egy pénzembere, aki segített tovább zülleszteni az ország gazdaságát, egy politikusa, aki Haynaut többszörösen felülmúló diktátor bizalmi embere volt. Abszurd színdarabba illő epizód. Mit szól ehhez Esterházy Péter, mit szól Konrád György, és mit szól az egész baloldali értelmiség? Miért nem szólalnak meg? Csak két ember gerince maradt egyenes: Sólyom Lászlóé és Szabad Györgyé.

Nagy Jolán (Budapest): Mikola István feladta a labdát: a határon túli magyarok szavazati jogáról tett nyilatkozata felhördülést keltett. A Mikolát rögtön megtámadó három parlamenti párt hisztérikus reakciója viszont azt jelzi, hogy egyetértenek azzal, hogy Mikola álma tényleg azt hozná, amiről beszélt. Ám akkor meg kellene magyarázniuk, hogy a magyar nemzetnek a határon túlra került, de magyarként megmaradni kívánt részei miért gondolják úgy, hogy a Fidesz képviseli az összmagyarság ügyét. És a többségük vajon miért szavazna valóban a Fideszre, helyettük. Ez az igazi kérdés ugyanis. A többi csak cirkusz.

Röhrig Fülöp (Budapest): Nagy örömmel olvastam a Magyar Nemzet március 11-i számában Stefka István írását a A népköztársaság nevében… címmel. A szereplőket általában nem ismerem, de Szentirmay Sándort igen. Akkori munkahelyem 1958-ban nem támogatta technikumi felvételi kérelmemet, mivel az akkor szerveződő vállalati kórusban nem kívántam részt venni. Ezt meg is mondták nekem. A nem javasolt kérelmemmel felkerestem Szentirmay Sándor akkori igazgatót, és előadtam problémámat. A kérelmemre ráírta: engedélyezem! A cikk elolvasása után elhatároztam, hogy most köszönöm meg neki ezt az emberséges jócselekedetét, mert a sorozatos felsőoktatási jelentkezések elutasítása után, egy falat kenyér volt a technikumi felvétel. A telefonkönyvből néztem a vélt telefonszámát, mivel csak egy Szentirmay Sándor szerepel benne. Azonos nevű főigazgató jelentkezett, aki barátságosan közölte a szomorú hírt: a technikumi igazgató Szentirmay Sándor már elhunyt. Elkéstem. Nagy tisztelője voltam. Nem taníthatott engem, mert korlátozták a szabadságát. Stefka úr, köszönöm önnek ezt a cikket, elteszem unokáimnak is.

Gyöngyösi Imre (Budapest): Marjai Józsefet kitüntették. Azbesztbányát vett nekünk Kijembajevben, hogy nehogy ki legyünk szolgáltatva a már akkor is rákkeltő, stratégiainak vélt nyersanyag beszerzésében az imperialista hadiipar kénye-kedvére. Moszkva embereként. Most pedig az „imperialisták” jól fizetett hadiipari (BA) ügynöke. Akiknek jutott a tüdejébe a Marjai-azbesztből, és még életben vannak, bizonyára elgondolkodnak, mi közünk van nekünk ehhez: miért nem Lenin-díjat vagy Becsület-rendet kap mindezért? És mit művelhetett ehhez képest a társa, akivel még csak kezet sem fogtak?