Szeptemberre részben megoldódnak a rövid idő alatt hírnevet szerzett katolikus gimnázium helygondjai: a szomszédos Csokonai-gimnázium elköltözik, az épületet pedig visszakapja az egyház. Igaz, az első évben csak az egyik szárny felújítására futja, jövőre viszont remélhetőleg készen lesznek az egész épület renoválásával, és akkor végre lesz tornaterem is, megszűnhet a szemben lévő Svetits Katolikus Gimnáziumba való ingázás, és növelni lehet a felvett diákok létszámát.
A látványos eredmény meglepő lehet azok számára, akik az évszázados hagyománynak megfelelően csak kálvinista Rómaként tartották számon a várost, ám Pogány Béláné igazgatónő szerint ma már nyoma sincs annak a felekezeti elzárkózásnak, ami a várost évszázadokig jellemezte. – Abban, hogy ilyen hamar elfogadtak bennünket nem kis szerepe van az ökumenizmusnak – mondja. – A nagyon pozitív kulturális örökséget hordozó református felekezet mellett ugyanis igen jelentős a római katolikusok, a görög katolikusok és az unitáriusok száma. A felekezetek közötti ellentétnek pedig nyoma nincs olyan egyetemes keresztény alapokon nyugvó feladatokban, mint az ifjúság nevelése. Bizonyíték erre az is, hogy gyermekeiket hozzánk küldő családoknak nem mindegyike katolikus. Ennek megfelelően van református és görög katolikus hitoktatás is, és az is természetes, hogy a diákok részt vesznek egymás felekezetének istentiszteletein, miséin. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a református kollégium évszázadok alatt felhalmozott szellemi kincseire épülő kultúra ne lenne fontos kulturális öröksége Debrecennek mint iskolavárosnak, de szerencsére ez ma már senkinek nem jelent kirekesztést, a másik hitvilágának elutasítását. A lényeg a gyermek iránt érzett elkötelezettség és felelősségérzet – fogalmazza meg az egyházi oktatás ars poeticáját az igazgatónő, s ezt erősíti meg gyakorlati példával Gincsei Zoltán kollégiumvezető is. Mint mondja, a minap, a református kollégiumban megrendezett sportnapon tanult ottani kollégáitól új módszereket arra nézve, hogyan lehet még fegyelmezettebb munkára nevelni a diákokat. De látva a lehetőségeket, hozzáfűzi: a jobb nevelőmunkához kell a modern kori oktatás követelményeinek jobban megfelelő, tágasabb épület, több terem, s a jobban felszerelt laboratóriumok is.
Az új ház azonban még a – szerencsére nem túl távoli – jövő, a jelen egy szerény de szép arányú kis klaszszicista iskolaépület a Szent Anna utcában, ahol a portás kedves, halk és udvarias, a folyosók a múlt század elejét idézik, a termek kicsik, az igazgatói iroda puritán. Az igazgatónő és Fordjzjun István, a Kárpátaljáról származó tizenegyedikes tanuló fogad – utóbbi ékes bizonyítékául szolgál annak, hogy a Szentdzsó híre elég hamar túljutott az országhatáron. A kézenfekvő kérdésre, hogy miért éppen a debreceni katolikus gimnáziumot választotta, a diáktól kissé meglepő felelet érkezik: itt a szokásosnál nagyobb a fegyelem, és az nem árt a tanuláshoz. Nem is kis cél, amit maga elé tűzött: orvos szeretne lenni, s erre itthon is, otthon is kísérletet kíván tenni. Kevésbé örömteli hír viszont, hogy az érvényesülést nem otthon, hanem itthon, Magyarországon képzeli el, nem szeretne Kárpátaljára visszamenni egzisztenciát alapítani. A miértre egyszerű a válasz: itt sokkal jobb az élet.
Nem gondolkodik másként Bajzó Ernő István, az erdélyi Gyergyóditróról származó tizenkettedikes diák sem. Három fivérével együtt szívósan dolgoznak azon, hogy Magyarországon megtelepedhessenek. – A bátyám az ELTE jogászhallgatója. Most kihagyott egy szemesztert, mert támogatni akar engem, meg a győri bencéseknél tanuló öcsémet, hogy be tudjuk fejezni a középiskolát – mondja. Arra kérdésre, mi hozta a Szentdzsóba, érdekes válasza van: nem egy konkrét iskola, hanem a magyarországi továbbtanulási lehetőségek vonzották, azért, mert itt a megélhetési költségekhez képest olcsóbban lehet diplomát szerezni. Mint mondja, édesapja már nem él, édesanyja pedig egy kollégiumkonyhán dolgozik otthon, Erdélyben, és ilyen anyagi feltételek mellett semmi esélyük nem lett volna arra, hogy Romániában diplomát szerezzenek.
A jövő és az iskolaválasztás kérdéseiről a mindennapi életre és a tanárokra fordul a szó. Kiderül, hogy felnéznek nevelőikre, elfogadják azt a szeretetteljes szigort, ami az iskola légkörét jellemzi. Bekapcsolódik a beszélgetésbe egy diák, Makó Dávid is, aki tizedikes, és még nincs olyan kiforrott véleménye a pályaválasztásról, mint a többieknek, de arról igen, hogy miért jó itt diáknak lenni. – Törődnek az emberrel, odafigyelnek ránk a tanárok. Olyanok, mint a családban az apa, aki felelősséget vállal a többiekért is, védi őket, gondoskodik róluk – mondja. Kiderül, a fiúk különösen felnéznek arra a tanárukra, aki amellett, hogy lelkiismeretesen foglalkozik velük, ingyen vállal nyelvvizsgára felkészítő pótórákat, otthonában több örökbe fogadott gyermeket is nevel. Bódis Zoltán tanár úr – mert róla van szó – elmondja, hogy a szeretet, egymás elfogadása néha diáktréfába is átcsap, hiszen arra is volt már példa, hogy a cingár termetű tanár urat merő szívjóságból ölben lecipelték és megfürdették az első hóban a fiúk. Úgy látszik, a mai diákok által fegyelmezettnek megélt iskolai miliő távolabbról nézve inkább családias légkör, amiben csakúgy helye van a tréfának, mint a rigorózusan megkövetelt iskolai teljesítménynek. Talán a kettő együtt elegendő ahhoz, hogy az iskolából kikerülő fiatalok fel ne őrlődjenek a fogyasztói társadalom értékmentes világában.
origo.hu
Manfred Weber és Brüsszel fizeti Magyar Péter országjárását
