A pókhálóeffektus

Nemrég egy kolumbiai városban, Barranquillában tölthettem pár napot. Egy átlagos – magyar szemmel nézve olcsó – hotelban szálltam meg, és ráérő időmben megnéztem, mit vásárolhatnék meg a szoba minibárjában. Üdítők, alkoholos italok, csokoládék és a hűtőszekrény fölött kis kosárban higiéniai szerek, valamint mogyoró alkotta a kínálatot. A tizenkilencféle áruból tizennégyet akár itthon (vagy akár egy ázsiai kisboltban) is megvásárolhattam volna: nálunk is jelen lévő multinacionális cégek egyenterméke volt egyencsomagolásban. Ugyanúgy nézett ki, ugyanolyan kiszerelésben adták, ugyanúgy angolul volt rányomtatva a termék neve – az egyetlen különbség, hogy magyar helyett spanyol volt a második, helyi nyelv az apró betűs részben. Ha bekapcsoltam a tévét, a reklámblokkokban is ezeket a termékeket népszerűsítették – még a reklámok jelentős része is ugyanaz volt, csak nem anyanyelvemen, hanem spanyolul biztattak az azonnali vásárlásra. Kkésőbb az is kiderült, hogy nemcsak a reklámblokkok, hanem a műsorok is ugyanolyanok, mint otthon, azzal a különbséggel, hogy a Megasztárt ott X Factornak hívják, a Mónika-show háziasszonyát pedig – ha jól emlékszem – Lulának.
Ne értsenek félre, nem a globalizációról és annak káros hatásairól akarok írni. Sokat utazó emberként élvezem az előnyeit: a mobiltelefonok barangolási képessége, a mindenütt jelen lévő olcsó internet, a bankkártyával történő fizetés lehetősége megkönnyíti a külföldön töltött napjaimat. Az már zavar egy kicsit, ha mindenütt ugyanazt próbálják rám tukmálni: ha Kolumbiába megyek, nem feltétlenül amerikai gyorsétteremben akarok ebédelni, a német sör helyett megkóstolnám a helyit, és csokoládéból is jobb – még ha nem feltétlenül finomabb is – az ott készült, mint a svájci. A karib-tengeri városban valahogy sikerült a helyén kezelni ezt a dolgot. A kétmilliós városban természetesen van McDonald’s és egyéb hasonló multicég, de valahogy nem olyan tolakodó módon vannak jelen, mint nálunk. A város új központjában, a plazanegyedben szinte csak ilyen vállalkozásokat találni, de a város többi része megmaradt olyannak, mint amilyen a megacégek előtt volt a világ. Ha az esti szórakozás után ennél valamit, akkor a helyiek nem hajnalig nyitva tartó pizzázóba, hanem a sarki kifőzdébe visznek el, ahol arepát (különféle finomságokkal töltött kukoricalepényt) és helyi gyümölcsök frissen facsart levét fogyaszthatja az éhes-szomjas idegen. A popzenén felnőtt fiatalok pedig (miközben halálosan büszkék arra, hogy a globalizációnak köszönhetően nemzetközi karriert befutó Shakira ebből a városból származik) a karnevál alatt végigtáncolják az éjszakát tradicionális táncokkal. Az embereknek nem az a fontos, hogy minden áron a legújabb mp3-zenelejátszójuk, mobiltelefonjuk vagy autójuk legyen, hanem az, hogy legyen idő nyugodtan beszélgetni egymással.
A buierengét éneklő vagy kumbiát járó hatalmas tömeg láttán elgondolkodtam azon, miért vagyunk mi kevesebbek náluk. E szegény ország szegény lakói miért tudnak ma is büszkék lenni hagyományaikra és nemzetükre? Miért vált negatív tartalmú szóvá nálunk a „magyarkodás”, miért szégyen az, ha valaki szereti és tudja a népitáncot? Miért dobtunk el mi minden régit, és fogadtuk el kritika nélkül az újat? Hová tudnám elvinni én Budapesten éjfélkor azt az idegent, aki valami speciálisan magyar ételt szeretne gyorsan megkóstolni? Egy átlagos hétvégén egy magyar városkában milyen programot tudnék neki kínálni, amelyből kiderülne számára, hogy mi kik vagyunk, honnan jövünk és merre tartunk?
A hét végén az egyik igen baloldali újság adott hírt arról, hogy a Krétakör Színház bemutat egy, a magyar királyokról szóló fergeteges, abszurd komédiát. Spiró György Árpádház című darabja (a szerző mellesleg friss Kossuth-díjas) „nyelvújító vígjáték”, vérzékeny és naiv krónika. A mű különben 1994–95-ben született, de magyar színház eddig még nem mutatta be. Most eljött ennek is az ideje, így a színházi közönség megismerheti az „Árpád-házi királyokat kéjesen öldöklő, hataloméhes, egyúttal megcsömörlött, hol gátlástalan, hol félhülye barbárokként” ábrázoló művet. Vajon erre van most szükség? Vagy netán arra, amit az idei Utazás-kiállításon tapasztalhattunk, ahova a díszvendég Horvátország – teljesen természetes módon – a saját népi kultúráját hozta el, de mi, önérzetes házigazdaként, az idesereglő külföldi turisztikai szakembereknek és utazási irodák szervezőinek egy nyálas francia musicalt, a Rómeó és Júliát tudtuk nagy magyar dobásként, nemzeti sajátosságként bemutatni?
Kolumbiában megkérdezte tőlem egy népzenész: a budapesti repülőtértől messze van-e Kecskemét, mert neki minden vágya az ottani „Kodály-institutba” eljutni. El kellett volna mondanom neki, hogy odahaza éppen most nyirbálják meg a művészeti iskolák támogatását? El kellett volna mondanom, hogy az országot külföldön népszerűsítő „Mágikus Magyarország” programból eltűnt a magyar népi kultúra, miután 2002-ben egész Franciaországon hatalmas sikerrel söpört végig egy olyan, a hagyományainkra alapozott országbemutató, amely sokak számára közérthető és befogadható módon beszélt rólunk? Hogy a kormány elszívja a kulturális élményt jelentő, közösségnevelő hatású fesztiválok és rendezvények elől a levegőt, és azokat a tömegkulturális eseményeket (más megfogalmazásban: a gagyit) támogatja, amelyek amúgy is képesek volnának kereskedelmi alapon létrejönni? Hallottak arról, hogy több tavalyi igényes és sikeres fesztivál esetében máig nem utalták át a régen megítélt támogatást, így a szervezőknek bujkálniuk kell a hitelezőik elől? Emberi kapcsolatok mennek tönkre, egzisztenciák szűnnek meg, kiváló képességű emberek ábrándulnak ki egy életre az ügyből csak azért, mert azt hitték, hogy a miniszteri aláírással érkezett levél garanciát jelent. Tudvalévő-e, hogy a Nemzeti Kulturális Alapprogram komolyan foglalkozott azzal az ötlettel, hogy megszüntessék a Népművészeti Szakmai Kollégiumot?
Egy barátomnak van egy igen érzékletes képe: szerinte a magyar kultúra olyan, mint egy pókháló, amely ezer szállal kötődik az őt fenntartó építményhez. Történelmünk, vallásaink, hagyományaink, múltunk pillérei tartják össze kultúránkat, de egy ideje valakik módszeresen vagdossák ezeket a szálakat. Eközben persze kínosan ügyelnek, hogy ne alakulhassanak ki új kapcsolatok – helyette inkább kötődjünk multinacionális márkákhoz, instant eszmékhez, eldobható értékekhez. Ezt sugallják minden csatornán: ami régi, az avítt, divatjamúlt, káros. A vallás pedig magánügy – ezek szerint magánügy Szent István, az Ómagyar Mária-siralom és a szeretet parancsa is?
Ha egyet vágnak el a kultúránk pókhálójának szálaiból, fel sem tűnik, hiszen ezer szállal kötődünk egymáshoz és értékeinkhez. Még azt sem vesszük észre, ha tízet, százat számolnak fel egyik vagy másik kapcsolódási ponton. Évtizedek óta módszeresen nyesegetik a szálakat – eddig elég erős volt az építmény, és kibírta. De rövidesen eljön a pillanat, amikor egyszer csak elindul a zuhanás – lehet, hogy akkor éppen nem vágtak el semmit, csak a még megmaradt, recsegő-ropogó szálak szakadtak bele a megnövekedett terhelésbe. Akkor majd gyökértelenek leszünk – ideális utazók egy előre elkészített, egyenszürkére mázolt világban.