A pragmatikusok és a műemlékvédelem

Jó dolog egy tisztességes házi könyvtár. Főleg, ha régi újságok és folyóiratok is akadnak benne, amelyek tükrözik az adott kor mindennapjait, mentális állapotát és értékrendjét. (Hogy a mai magyar sajtó mit tükröz, azt inkább hagyjuk.) Adott tehát a házi könyvtár, és adott benne egy-két ősrégi, a hatvanas–hetvenes évekből származó lakberendezési folyóirat és szakkönyv, barnás, piszkos rajzokkal és egy-két fotóval. Meg tanácsokkal. Például, hogy miként tehetjük modernné a semmire se való antik bútorokat.
Azt írják, le kell fűrészelni róluk a „felesleget”, a díszeket, a faragásokat meg a hasonló, avítt és funkció nélküli részeket, hogy modern, használható bútort nyerjünk. Ez a mondat körülbelül akkor íródott le, amikor jajszó és tiltakozás közepette eldózerolták a régi Óbudát, hogy ablaktalan főzőfülkés, tizenvalahány emeletes betondinoszauruszokkal lélektelenítsék el az öreg városrészt, ahol a Krúdy-ház és a Fő tér úgy bújik meg megszeppenve a házgyári rengetegben, mintha nem volna oda való. Abban az időben íródtak ezek a sorok, amikor a szétrohadás utolsó fázisába érkeztek az IKV-ra bízott eklektikus és romantikus lakóházak a körúton meg a régi zsidó negyedben. Amikor a pécsi toronyház megépült, és megnyílt a „restaurált” budai Vár, amely elég kevéssé emlékeztetett valamikori önmagára. Az idő tájt íródtak e sorok, amikor a Kárpátok géniuszának agyában körvonalazódni kezdett annak a terve, hogyan lehet eltüntetni az erdélyi magyar épített örökséget, és alig több mint húsz évvel azután, hogy Rákosi pajtás kidolgozta a Batthyány tér templomtalanítására tett javaslatát, amely hála Istennek – és néhány építésznek – soha nem valósult meg. Rombolás vagy rohadni hagyás: egy-két kivételtől eltekintve ez volt egy fél évszázad műemlékvédelmének vezérfonala, amivel nem azokat a szakembereket akarjuk megbántani, akik mentették a menthetőt, pusztán a kort próbáljuk meg érzékeltetni.
A magyar tárgyi és épített örökség, amely úgy-ahogy átvészelte a világháborúkat, végül átvészelte a szocializmust is. Ijesztő állapotban, szétrohadva, tönkretéve, de megmaradt. (Azok, akik részt vettek a Gresham-palota luxusszállodává való átlényegülése előtt az épület bejárásán a kilencvenes évek végén, láthatták a korabeli műemlékvédelem iskolapéldáját; a kovácsoltvas rácsos régi liftházba belebarmolt lakótelepi egyenliftet, a műanyag lambériákat, a kitört ólomüvegtáblák üres helyét, a potyogó stukkókat, és az egész ordító, undorító és cinikus igénytelenséget, amit a fent vázolt, „pragmatikus” szempontokkal igazoltak az illetékesek.)
Az utolsó előtti pillanatban végül szót kapott Rádai Mihály, és a műemlékvédelem valahogy ügy lett. Aztán, ahogy a nyolcvanas évekkel fordult a világ, hirtelen divat lett a sok ócskaság és „régi” ház. Már senkinek nem jutott eszébe, hogy százéves bútorok tönkretételére buzdítson, és nemsokára az égbe szöktek a négy-öt felé szabdalt régi belvárosi lakások árai. Sem a megvalósult szocializmus, sem a pragmatizmus nem jött be.
Elkezdődtek a felújítások is, itt-ott, megújult néhány műemlék épület és templom, rendbe hoztak egy-egy közteret és kastélyt. Megváltozott a tárgyi örökséghez való viszony. Csak ez kevésnek bizonyult. Mert pénz nem lett hozzá, és fél évszázadnyi nem cselekvés bepótolhatatlan források nélkül. Nincs rá pénz, mondják a rendszerváltás óta sok helyen, és hagyják, végezze az idő a munkáját az épületeken, amíg már nem lesz mit megmenteni. Az örökséghez való viszony megváltozott, a laissez faire magatartás maradt. És ez még a jobbik eset.
Mert kibontakozóban van egy másik szellemiség is, az új pragmatizmusé, amely nem óhajtja őrizni az épített örökséget, sőt még azt sem hagyja, hogy az idő rombolja azt, ami megmaradt. Az újfajta, önkormányzatokban megbújó pragmatikusok a telket nézik. A belvárosi telek értékét, amelyen csak gond az épített örökség, amely a Nagy Befektető és a Kerületvezetés terveinek útjában áll. És újra rombolnak. Több száz éves épületek tűnnek el nyomtalanul, az egyik „életveszélyes”, a másik a „rendezési terv” útjában áll, és épülnek az új monstrumok a városok közepén. Néha egy-egy civil szervezet kivonul, akciózik, olyankor rájuk hívják a rendőröket. A Befektető és a Kerületvezetés röhögve rabolja ki az adott kerületet, azt veszi el, amiből a turistáknak köszönhetően pénzt lehetne termelni, a műemléki környezetet.
Az idén az építészeti örökség megóvására és ápolására kívánta felhívni a figyelmet a szakhatóság az április 18-i műemléki világnap alkalmából.
De a figyelem az új pragmatizmus korában, ahol a jogi környezet épp megfelelő a romboláshoz, nem ér semmit. Konkrét cselekvési terv kell. Tüntetni kell. Botrányt csinálni, az asztalt verni, ott lenni, és nem engedni, mint ahogy nem engedtük a Király utca 40.-et.
Ha ugyanis nem vagyunk elég hangosak, a telekspekulánsok kezén pillanatok alatt tűnik majd el, ami túlélte a bombázásokat, Rákosit és az IKV-t.