Három lány

Az ezredfordulón, 2000-ben portréfestőként mutatkozott be a Dunakanyarban. Négy évvel később a csendéleteit állította ki Verőcén. Fél évvel ezelőtt a Balaton, a Tihanyi-félsziget szerelmesét mutatták be vásznai a budapesti szemlélőnek. Azt tanúsították párafelhőkbe burkolt tájképei, hogy a Finnországban született B. Raunio Mária, aki felnőtt élete színteréül hazánkat választotta, úgy szereti Magyarországot, hogy a szülőföldjét egyetlen pillanatra sem feledi. A huszonhét éves festőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem, Nagy Gábor festőosztályának a növendéke eddigi munkáit a közép-finnországi Forssában rendezett kiállításon mutatja be. Akik áprilisi tárlatát szemlélik, Magyarországról is képet kapnak.
Matematikusnak készült, de zenével is foglalkozott. Második egyetemi évét ösztöndíjasként Itáliában töltötte, ott azután az algebrán, geometrián és számelméleten kívül sok egyebet is megtanult. Olaszország szívében, az umbriai táj fölé magasodó Perugiában élt, ahonnan hetente járt át Assisibe nézelődni. Szent Ferenc városában Giotto freskósorozatát tanulmányozta, ha „otthon” maradt, a városról elnevezett mester, Perugino falfestményeiben gyönyörködött.
– Itáliában többet foglalkoztam festészettel, mint matematikával. A szobám ablakából olyan gyönyörű kilátás nyílt az umbriai dombokra, hogy nem lehetett nem lefesteni őket – mondja Mária.
A fiatal lányt, aki húszéves korára már sokat látott a világból (szüleivel évekig élt Japánban, az oszakai képzőművészeti akadémia professzora, Takao Inoue irányítása mellett rajzolt), mégis meglepte s elbűvölte az a páratlan gazdagság, amellyel Itáliában találkozott. De szíven ütötte a felismerés: az egykori gazdagság – befejezett múlt. A tömegeket nem a klasszikus értékek vonzzák immár, hanem a modern idők új műfajai, új stílusai.
Szülőhazájában, Finnországban nem ugyanezt tapasztalná a mediterrán ember, ha huzamosabb ideig tartózkodna ott? – kérdezem. Mária sokáig töpreng a válaszon, aztán arról kezd beszélni, hogy hazájában milyen sokan tekintik feladatuknak – küldetésüknek! – a kultúra támogatását. Magánalapítványok sokasága s tekintélyes állami javadalmazás segíti a művek világrajöttét, ami a biztonság érzetével ajándékozza meg az alkotókat.
És mi, a rokonok, mit tudunk a finn kortárs művészekről? Ismerjük – ha ismerjük – a Kalevalát, a XIX. századi magyar költőknek köszönhetően tisztában vagyunk vele, hogy a tudós Lönnrot által összeállított finn nemzeti eposz milyen óriási szerepet játszott északi testvéreink nemzeti azonosságtudatának a kialakításában. Egy-két ember tán azt is számon tartja, hogy miként ihlette meg a Kalevala a finnek iskolateremtő nemzeti festőjének, Akseli Gallen-Kallelának a munkásságát. Világhírű XX. századi alkotóik nevét is megjegyeztük, a szobrász Elia Hiltanenét (leginkább az acélcsövekből, krómból és színesfémből összeállított Sibelius-emlékműre emlékezünk), az építész Eliel Saarinenét, Alvar Aaltóét, de hogy mi zajlik a mai finn művészeti életben, arról legfeljebb sejtéseink vannak. Mentségünkre szolgáljon, hogy a finnországi magyar festőművész-növendéknek is szinte több a mondandója a századfordulós aranykorról, mint mai utódaikról. B. Raunio Mária évek óta távol él szülőhazájától, számára tehát a Finnország és Magyarország közötti földrajzi távolság ad felmentést a naprakész szakmai tájékozottság kötelezettsége alól. Egyébként ezen a tavaszon változik a helyzet: a napokban rendeztek kiállítást a munkáiból szülővárosában, Forssában. Ez a bemutatkozás minden bizonnyal jó alkalmat teremt számára ottani kor- és pályatársai alaposabb megismerésére. Tárlatát egykori tanára szorgalmazta, az a Tuoma Vesala, aki a zebegényi képzőművészeti táborban kezdte, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Mária tőle hallott először Szőnyi Istvánról, a Dunakanyarról, Zebegényről és a budapesti főiskoláról. Amikor példaképeiről kérdezem, finnekről és magyarokról, élőkről és holtakról, nyomban kiderül, hogy B. Raunio Mária ha nem is teljes körű, de voltaképpen igen alapos ismeretekkel rendelkezik mind szülőhazájának, mind pedig választott hazájának, Magyarországnak a művészettörténetét illetően. Nagy tisztelettel beszél például Helene Schjerfbeckről, a finn aranykor festőjéről.
– Gyakran jelennek meg előttem Helene Schjerfbeck munkái, amikor dolgozom – mondja Mária. – És nagyon megfogott a fiatalon elment, mindöszsze huszonnégy évet élt Ilkka Lammi életműve is, akinek a képein az aranykor legnemesebb hagyományait vélem felfedezni.
Igazából Mária magyar földön szerzett képzőművészeti ismeretei is figyelemre méltóak. Legelőször 1990-ben járt hazánkban. Amire leginkább rácsodálkozott, mondja, hogy milyen sok tehetséges ember él minálunk. Azóta is nagy élmény számára, hogy szinte naponta találkozik olyan művészekkel, tudósokkal, értelmiségiekkel, akik a maguk műfajában, a maguk szakterületén páratlanul zseniálisak, mégsem ismeri őket a világ. Még a közvetlen környezetük sem.
– Aki például különösen fontos nekem, a félig magyar, félig indiai Amrita Sher-Gilt még az itteni képzőművészek közül is kevesen ismerik. Az első találkozásomat az európai és indiai iskolázottságú, de egészen sajátos festői világot teremtő Amrita Sher-Gil műveivel a húgomnak köszönhetem, aki Újdelhiben talált rá, onnan hozta el nekem Három lány című festményének másolatát. Ez a kép azóta is állandóan a közelemben van – mi is hárman vagyunk, lányok, testvérek – és minden alkalmat megragadok, hogy Amrita Sher-Gilről egyre többet tudhassak. A színvilága ragadott meg először, aztán, ahogyan a budapesti Ernst múzeumbeli kiállításának köszönhetően alaposabban megismerhettem művészi hagyatékát, lenyűgözött rövidre szabott életének rendkívüli gazdagsága, sokoldalúsága is. Azután, már csak azért is, mert Zebegényben élek, erősen foglalkoztat Szőnyi István művészete. Nemrég jelent meg újra a Kép című tanulmánya, ez a füzet a mindennapi Bibliám.
– Finn és japán mesterek grafikai, festészeti stúdiumai után, a reneszánsz Itália élményvilágával a lelkében, Szőnyi István verbális eligazításával a tarsolyában mi késztet arra egy fiatalasszonyt, egy művészfeleséget, egy óvodáskorú kisgyermek édesanyját, hogy további tanulmányokba kezdjen a Magyar Képzőművészeti Egyetemen? – kérdem.
– A festészet mesterség is, nem csak magas művészet, a mesterséget pedig kell tanulni – válaszol B. Raunio Mária. – Alkalmasabb intézményt ehhez a budapesti képzőművészeti egyetemnél keresve sem találnék. Nagyszerű tanáraim vannak, és én is most jutottam el odáig, hogy nagyra értékelem a tanulást magát. Élvezem, hogy nemcsak mestert, művészt, de minden körülmény közt elsősorban gondolkodóként helytálló embert akarnak formálni belőlünk.
Máriában egyébként is határtalan tisztelet él a tanárok iránt. Nemcsak azok iránt, akikkel a képzőművészeti egyetemen naponta találkozik, hanem valamennyi hatásos pedagógus iránt. Feltehetőleg a gyermekkorából hozta magával a tanítás iránti hódolatot. Édesanyja matematikatanár, akit olykor Máriának kellett helyettesítenie a katedráján. Mióta pedig ő maga is belekóstolt a nevelés mesterségébe, azt is tudja, hogy majd valamikor ő is szeretne tanítani. Képzőművészeti ismereteket? Matematikát? – kérdezem, inkább kötekedve, azonban megfontolt, érett válasz érkezik: képzőművészeti ismereteket és matematikát. Az első – rendhagyó – tanóráit a nyárra tervezi, magyar festőművész-palántákat készül Finnországba invitálni.
– Nemcsak festeni fogunk, hanem múzeumokat látogatunk, művészekkel találkozunk, és az ország legjobb irodalom- és művészettörténet-professzorainak az előadásait hallgatjuk.