Jó jelmezes koncert

Azon, hogy húsvétvasárnap késő délután Verdi óegyiptomi témájú nagyoperáját, az Aidát kell-e adni az Erkel Színházban, ne lamentáljunk sokat. Pietro Mascagni egyfelvonásosa ugyan húsvétkor játszódik, viszont a Parasztbecsület épp lekerült a Magyar Állami Operaház repertoárjáról. Tehát az Aida megy ma, etióp királylány a fáraók földjén, illetve Budapesten – bolgár sztártenorral szerelme, Radames jelmezében.
Menjünk egy kört, mindenkihez lesz egy rossz szavam: apropó, jelmez. Szemrevaló táncművésznők lejtenek az első felvonás nagy képében, de bocsánat, a bikinit nem később találta fel Monsieur Reard? Vagy II. Ramszesz már a névadó korallzátonyt is birtokolta volna? Apropó, balett. A négerre maszkírozott növendékek Fodor Antal koreografálta mókás száma most is tuti siker, csak száz méterről ordító türkiz nejlon-műfű szoknyájukat tudnám feledni… Persze, B-balett látható, első magántáncosokat nem robotoltatnak itt, apró betétekben, ám a négy kardos fiú egyike pajzsával teljesen mást művel: a formulát tanulta meg rosszul. (Vagy a három másik ront, viszonylag egyszerre muzsikálva?) Apropó, zene: Dénes István nagyvonalú dirigens, nagy vonalakkal vezényli szimfonikus együttesét. A zenekar emiatt többször tétovázik, bár hívhatjuk ezt is nagyvonalú játéknak, és kedvenc részletem, a vallatójelenet „traditor”-kiáltása sem robban nagyot. Azonban a szólistavezetésre nincs panasz: Dénes karnagy úr felrajzolja nekik pálcájával a szólamsorokat is. Apropó, énekesek. Néha az is számít, kinek a térde remeg a legkisebb szerepben. Gyönyörű előadásokat rondítanak el a színfal mögül hallatszó Főpapnők: pár éve veterán művész, most pályakezdő hölgy énekel rosszul, teljes dugultsággal, kínosan sokszor és magasra intonálva. Ilyenkor hiába a vendégsztár, a hamis apróságok másznak fülbe. És végül, a világjáró tenor apropója.
Bojkó Zvetanov ötvenegy éves, régóta Zürichben énekel, legutóbb magam is egy ottani Rózsalovagban láttam. Straussnál kibújt a – termetéhez hasonlóan – széle-hossza egy kartondobozból, és felhúzható clownpózokban izzadta el a kutya nehéz olasz tenoráriát. Magas H-val, becsülettel. Budapesten könnyebb helyzet várja, a tablóoperának rendezett Aida, Nagy Viktor sokéves munkája, amelybe tíz perc (plusz szünetidők) alatt bármelyik olvasónk beállítható. Bélyegezhetjük izgalommentes antidrámának, ám a tébláboltatás egyetlen nagy erénye, hogy csak efféle konstrukciókba tud beesni sztár, direkt a reptérről. Tíz éve felénekelt lemezéről is tudható, Bojkó abszolválni fogja az egyiptomi hadvezér szólamát.
Zvetanovon nem érezni Carreras hajdani keserveit (a mű elején, ezért túl korán, hideg torokkal kell a híres románchoz fogni), de azonnal befarol a „második vonal” feliratú skatulyába. Míg ugyanis sajátos darabossággal és üzembiztos felső regiszterrel operál, az igazi ászok stabil mélységgel is bírnak, valamint a kötött éneklés adományával. A határozottan pösze Zvetanov tenorja az egyvonalas oktávban válik hallhatóvá, és szélesre nyílik annál feljebb is, mint ameddig azt Radamesként megmutathatja. Szerepformálása sematikus, ülőalkalmatosság és kellékek hiányában csak topog és énekel, pedig ha legalább partnernőjének érzelemfolyama el-elkapdosná néha, mindenki jobban járna.
És most egy jó kör: a magyar szólista kollégák teljesítményéről. Telhet ugyanis az idő – lassan két évtizede, hogy ujjongó nézőtér előtt, ugyanitt, Domingo oldalán már sztárként mutatta magát –, de Tokody Ilona Aidája ma is releváns. Egyedi, összekeverhetetlen. Nem harsány; fortéiban visszafogott, néha markíros is (hurut?), viszont átható, vonzó szemérmesség árad belőle, később pedig igaz szenvedély. Hangszínét naivanyitottságból és sűrű, nőies érettségből keveri ki, a pianissimo magasságoktól nem tart: inkább tartja őket, érezhető élvezettel és levegőtechnikai nyugalommal párologtatja a leghalkabbnak írt, vagy annak interpretált csúcshangokat. Nézőterünk pedig tombolva hever a lányos alkatát megőrzött művésznő lábai előtt.
És méltón honorálja vetélytársát, Ulbrich Andreát, aki koloratúrmezzóból mára a drámai szerepkörbe érkezett. Legszebb perceit a nyitó felvonásban hozza: telibe talált, vivőerősre vibrált Amneris lép elénk, akinek játéka, persze, a közeg okozta teatralitástól nem mentes, de igazi ellenfél, és kár, hogy a végjáték kettősére fáradni kezd. Aztán belép a magabiztos Szvétek László elítélni Radamest – ő a Főpap szerepében különösen orgonapedál-zengésű basszusával arat.
A rangrejtve elfogott etióp királynak nem sok babér terem a műben, ária, monológ sehol, néhány sor a második, és egy erős duett a harmadik felvonásban. Csakhogy Fokanov Anatolij szép fonat babért termel Amonasrónak, mert nemes tónust használ, mert nem tartja túl az érzelmeket tetőző koronákat, s mert színpadi jelenlétével a lehető maximális forrást hozza a középső játékrész ködös, éji kőoszlopai közé. Apropó, díszlet: Csikós Attila monumentális, lenyűgöző sziklatemplombelsőt tervezett, amelyben még akár az is elférne, hogy pl. a fáraót ne végelgyengülés előtti Brezsnyev módjára jegeljék egyetlen pózba, hanem viszonya legyen másokhoz, némi életszagú köze a darabhoz.
Milyen volt végül a húsvéti Aida, megvalósításban a mikói Don Carlos gálaopera párdarabja? (A hasonlóság különben zeneileg is megáll: sosem hallottam még enynyire egytövűnek a két második felvonás mezzojeleneteinek gáláns muzsikáját, vagy a Flandria gyötrelmeiről ott, s az etiópokéról itt komponált sorokat.) Megint egy jelmezes koncert, a jók közül. S a szimpatikus bolgár tenor? Egynek jó. De az jobban érdekelne, igazi csillag mikor követi?
(Verdi: Aida. Erkel Színház, április 16., 17.00)