(ki a legbátrabb…)

„Én nem tudom, létezik-e nála különb és bátrabb férfi – mondta Tárnoki néni, amikor a Blahán áthaladva megpillantotta Gy. F. harminchét méter hatvankilenc centiméter nagyságú fotóját. – A könnyelműen ledöntött Sztálin-szobor a köldökéig sem érne.”
Dédunokája, a hároméves Esztike, aki alig egy méter magas volt, hiába tekergette a nyakát, nem bírta a látókörébe vonni a hatalmas férfiút, a karvalyszelídségű arc számára feloldódott valahol az ég kékjében.
„Kiről beszélsz, dédi? – kérdezte kíváncsian. – Ki az a Sztálin?” „A múlt – felelte az öreg hölgy. – Amivel ezek nem mernek szembenézni. – Amikor ezek-ről beszélt, mindig a Fideszre és legfőképpen O. V.-re gondolt. – Folyton csak pofáznak. De ő… – nézett a magasba. – Gy. F., a megújult baloldal vezére bárkivel és bármivel bátran szembenéz.” „Én nem pofázok – vetette közbe ártatlanul Esztike. – Kifejezetten szófukar vagyok.” „Jártasd csak a szád – legyintett Tárnoki néni. – Semmit se tudsz.” „Ez nem igaz – mondta Esztike. – A koromhoz képest rendkívül értelmes vagyok.” „Akkor felelj! Tudod, ki az a Marjai elvtárs?” „Nem – ismerte be Esztike. – Segítsek a dédinek lemenni a lépcsőn?” „Én ezzel a kerekes székkel az Alpokon is átkelek – felelte az öreg hölgy. – Bár nem akarom magamat Hannibálhoz hasonlítani – közelről a kislány szemébe nézett: – Vagy tán gúnyolódsz velem? Lépcsőről beszélsz, és Gabcsikovóra gondolsz?”
„Dehogy – mentegetőzött Esztike. – Fogalmam sincs, mi az, hogy Gabcsikovó.” „Akkor azt sem tudod, ki az a Mosonyi Emil?” „Nem.” „És Fekete János?” „Feketepéterezni szoktunk a Timivel. János Fekete Péter rokona?” „Csak a Fidesz meg a Sólyom szeretné…” „Mit?” „Hogy Fekete János Fekete Péter legyen. Ah – legyintett –, te nem értesz az egészből semmit.” „Magyarázd el!” – kérlelte Esztike.
Az öreg hölgy leparkolt kerekes székével a Blaha közepén, az egykori EMKE-vel szemben. Kitette hamisított rokkant emblémáját, amit Ciprus Feri lenullázott közterület-felügyelőtől ajándékba kapott április 4-én. „Akkor itt megpihenünk – mondta. – Szóval míg ti csak pofáztok – azonosította Esztikét az ellenzékkel –, addig Gy. F. vállalja, és bátran szembenéz a múlttal. Március 15-én kitüntette Marjai és Fekete elvtársakat és Mosonyi Emilt, a bős– nagymarosi vízlépcső atyját. Ilyesmihez még az általam nagyon tisztelt Horn elvtársnak sem volt vér a pucájában.” „Értem – bólintott Esztike. – Mosonyi Emil a vízlépcső atyja és a környezetvédők…” „Kapisgálod már – mosolygott Tárnoki néni. – Gy. F. köp a környezetvédőkre, és köp erre az egész rendszerváltozással hencegő bagázsra. Sólyom ugyan megpróbált belekavarni a levesébe, de mindig az erősebb kutya köp, ha érted az allegóriát.” „De ki az a Marjai és Fekete elvtárs? Márciusi ifjak talán?” „Itt mutatkozik meg az igazi bátorság. Marjai elvtárs a létező szocializmus végnapjainak legendás miniszterelnök-helyettese volt, Fekete elvtárs pedig a Kádár-korszak zseniális ellenuzsorása, aki akkor szerzett uzsorakölcsönt nyugatról, amikor akart.” „Adósságcsapda – ütött a homlokára Esztike. – Talán most is ő áll Gy. F. mellett, amikor sikerült megduplázni az adósságomat?” „Van is neked adósságod! – legyintett ismét Tárnoki néni. – Hiszen még pénzed sincs. De nem erről van szó, hanem a bátorságról. Ez a hatalmas férfi – nézett fel a sokemeletes fotóra – meg merte tenni azt, amit rajta kívül senki: szembenézett a múlttal.”
„De ki az a Marjai elvtárs? – erősködött Esztike. – Mit csinált, amiért kitüntették?” Tárnoki néni a fejét vakarva felelte: „Semmit. Csak képviseli a jelenlegi trendet. Hogy miért követjük boldogan, én nem tudom…”