Köznapló

Április 21., péntek
Ismerem Mándoky Kongur István és Sudár István sorsát, nem ok nélkül borzongtam hát, amikor néztem a filmet Schmidt Éváról az M 2-n. Négy éve halott, öngyilkos lett a nyugat-szibériai Belojarszkijban, ahol a hantik öntudatát ébresztgette néprajzosként. Kolléganőm szeptemberi írása előtt nem hallottam róla, ám most a filmet is bemutatták, amelyet társai és tanítványai forgattak a helyszínen, ott, ahol már csak alig huszonnyolcezer hanti él – és pusztul rohamosan az ipartelepítés miatt.
Schmidt Éva neve hiányzik a nagylexikonból, a Ki kicsodából, azokkal van egy sorban, akikről nem vesz tudomást a hivatalos magyar világ. 1991-ben költözött ki nyelvrokonainkhoz. Köztük élve nemcsak menteni akarta kultúrájukat, hanem hozzásegíteni őket, hogy újra a magukénak érezzék. Gyűjtötte énekeiket és meséiket, kazettát készített nekik; halálakor, amelyre készült, egyetlen szűk szobájában négyszáz óra video- és háromszáz óra hangfelvétel állt rendezve – a kéziratokon kívül.
Kolléganőm, Hanthy Kinga a finnugrista Csepregi Mártával beszélgetett, aki szerint a nagy tudású Schmidt Éván kívül más aligha képes áttekinteni a gazdag anyagot, csakhogy ezt – épp az ő rendelkezése nyomán – húsz évre zárolták. A stáb tagjai szerint Schmidt Éva attól félt, hogy a hanti szellemvilág némely titka idegenek prédája lehet, s e tekintetben a magyarokat is idegennek: „fehér embernek” tartotta.
Megdöbbentő a párhuzam, ha összevetjük Mándoky Kongur István keleti kutatásainak sorsát és korai halálát a Schmidt Éváéval. A harmincnál is több nyelvet ismerő egyetemi oktató Karcagon született, és élete legfőbb célja az volt, hogy felkutassa és újraélessze fajtájának, a kunoknak eltűnt nyelvét. Ezért utasított vissza egyetemi katedrát nyugaton, s utazott újra meg újra a kunok legközelebbi rokonaihoz, a kazakokhoz. Gyűjtötte a két nyelv azonos szavait, és akárcsak a néprajztudós asszony, arra biztatta rokon népét, ne oroszul beszéljenek egymással, hanem anyanyelvükön.
A hetvenes években ezt nemigen tűrték, a szovjet titkosszolgálat egy idő után minden lépését figyelte. Kazahsztánban akkor már többet időzött, mint itthon, ott is halt meg, még ötvenéves sem volt. A hivatalos verzió szerint szívroham végzett vele, ám sokak szerint megmérgezték.
Hihetetlen mennyiségű anyagot gyűjtött az ázsiai köztársaságokban, ám feldolgozásához két tucat nyelvészre volna szükség. Mándoky nagyon sok nyelvet és nyelvjárást ismert, de tudtommal feljegyzéseihez nemigen mernek nyúlni. A karcagi Barbaricum adott ki belőlük könyvet, de csak gyűjtéseinek töredékét, ahogy Schmidt Évának is eddig csupán egy kötete hozzáférhető Jelentések Szibériából címmel.
De a történetnek ezzel még nincs vége.
Mándoky tudása és egyénisége rabul ejtett egy rendíthetetlen erejű, jó arcú újságírót, Sudár Istvánt. Tőle szerzett ismereteket a kunok múltjáról és arról, hogy félig-meddig ő is kun származék. Hatására döntött úgy, hogy lovakat hoz Kazahsztánból, azt a fajtát, amelyen Kötöny király népe érkezett Magyarországra. Édesanyjával mindenüket pénzzé téve maga mellé vette Mándoky Kongur kazak özvegyét, és Almatiba repült. Sikerült lovakat vennie, óriási erőfeszítések árán hazahozta őket, ez lett, ahogy ő hívta, a „napkeleti ménes”.
Aligha gondolta, hogy helyet találni neki sokkal nehezebb lesz. Járt velük a Dunántúlon, aztán Pest határában, végül a Szentendrei-szigeten kötött ki az állomány. Sudár Istvánnak, akit mindenki kőkeménynek látott, a sok csalódás és gonoszság előbb a házasságát, majd az egészségét tette tönkre, és alig harminchat évesen meghalt.
Halála után a lovak tulajdonjogát megkaparintotta egy ismert orvos, aki azóta perben és haragban áll Sudár István édesanyjával, de jelentkezett Aba polgármestere is, hogy méltó helyet adna a napkeleti ménesnek. A Schmidt Éváról szóló film után kikapcsoltam a tévét, és sokáig ültem csendben. József Attila egyik sora nem akart kimenni a fejemből. Ismert sor, a Tudod, hogy nincs bocsánatból való: „A titkokat ne lesd meg…”
Ők mégis meglesték őket. Ezért kellett nekik és életművüknek különös módon elpusztulniuk? Sokan voltak, akik azzal a szándékkel indultak keletnek, amellyel Schmidt Éva s a többiek. És hogy jártak…
Elpusztult Ottó, a domonkos barát, IV. Béla küldte, hogy kutassa fel az Ázsiában maradt magyarokat; maláriában halt meg Csoma, mielőtt elérte volna hosszú útjának célját. Melléjük tehető Csontváry, akinek életműve csak hajszál híján menekült meg, viszont gyakorlatilag éhen halt. Ott van az építész Medgyaszay példája: a magyarok őshazáját kereste Indiában, és tekintélyes anyagot gyűjtött. Csaknem az egész odaveszett, és ugyanígy járt Zajti Ferenc, akit Tagoréval és Modi professzorral kötött barátsága vitt Indiába. Élete során szenvedélyesen gyűjtött tudományos anyagot a magyar őstörténetről. Mi történt vele? Halála másnapján ismeretlenek a MÉH-be vitték, ahol bizonnyal bezúzták, tehát megsemmisült.
Miféle fátum üldözte őket? Van ennyi véletlen?
„A titkokat ne lesd meg…”
De ki mondja meg, mi a titok? Az talán, aminek ismerete kockázatos? Aminek értéke pénzben nem kifejezhető? Amit óvni kell az avatatlanok elől? Egyáltalán: ki ismerheti meg őket? Aki rendelkezik a tudással? Vagy az, akiben megvan a különleges képesség annak felismerésére, hogy mikor és ki méltó a titok őrzésére? És tán a legfontosabb: hol a határ „titok” és titok között? Miért mondta Schmidt Éva, hogy magyarokat ne engedjenek a hantik szent helyeire? S itthon a hozzá hasonlók miért mondják, hogy nem szabad bolygatni a magyarok szent hegyének, a Pilisnek titkát, jobb, ha az a föld alatt marad…
Mennyi kérdés és milyen kevés válasz.

Április 23., vasárnap
Választás volt, és eredménye meglepte néhány barátomat. Engem nem. Fajtám 2004. december 5-én szentesítette, amit Trianonban elkövettek ellene, ennek jegyében történt a mostani szavazás is. Nemzeti érzelmű barátaim tévednek, amikor úgy gondolják, ettől fogva rosszabb lesz a helyzetük. Nem. Azoknak lesz rosszabb, akik a koalícióra szavaztak, hisz nem ismerték fel, hogy voksukkal véglegesítették segélyekre épülő életüket. Megszavazták, hogy abból fognak élni, nem munkából. Arra a segélyre számíthatnak biztosan. Ahogy május elsején az ingyensörre. Vagy a beteg lelkületű Budapest Parádéra a ricsajos Andrássy úton.
Az értelmiség felelős ezért, mert, tisztelet a kivételnek, hagyta, hogy a kultúra helyett a politika adjon ideákat, ráadásul arra várt, hogy az utóbbi kaparja ki neki a gesztenyét. Tizenhat év telt el azóta, hogy kimondták: itt demokrácia van, ám fajtánk a kultúra terén távolabb került Európától, mint ötven vagy száz éve volt. Honfitársaim egy része nem tisztálkodik, nem mos fogat naponta, nem tudja, hogy vicsorgásnál jobb a szomszédra mosolyogni, s nem tudja azt sem, hogy nehéz szeszeknél jobbat tesznek a könnyű ételek, vagy hogy egészségesnek lenni hazafias kötelesség, és imádkozni sem árt néha. Ezek mind túl voltak az értelmiség figyelmének horizontján.
Este, amikor kikapcsoltam a televíziót, Angelopulosz jutott eszembe, a görög filmrendező. Párizsban kezdte a szakmát, és mert tehetséges volt, sistergően az, ott állt előtte a világkarrier lehetősége. Egy napon mégis összepakolt és hazament. Ha a művészek és az értelmiségiek legtöbbje menekül a diktatúra elől, akkor neki otthon a helye. Barátaim, magyar értelmiségiek, ez arra példa, hogy mindenki foglalja el a helyét. Nem búslakodni kell, és nem félreállni. Tudom, nekünk szólt a fricska, amikor a nemzeti ünnepen olyanokat tüntettek ki, akik Kádár idején eladósították az országot; akik nagykövetként ötvenhat október huszonharmadikán pisztolyukat kapták elő, s volt olyan kitüntetett is, akit külföldön bolti lopáson értek – nem baj.
Most lehet megmutatni, ki mennyire méltó arra a rangra, hogy „magyar értelmiségi”. Mert ez nem azt jelenti, hogy diplomát szerzett valamelyik főiskolán vagy egyetemen, hanem azt, hogy felelősséggel teszi a dolgát – másokért. Az elmúlt tizenhat évben nem így volt. Helyezkedés volt. Magyarázkodás volt. Alkudozás volt. Ez nem folytatható.
A feladat óriási. Széllel szemben kell „Magyarországot” Magyarország szintjére emelni. Fölragyogtatni a szellem napvilágát, mert a sötétség ma mindent eltakar. Eltakar, bármire módot ad: jóra, rosszra, de főleg a rosszra. Magyarország nem a politikusoké, hanem a miénk. A minap beszéltem Makovecz Imrével. Nem erről, másról. De amit mondott, érvényes erre is. Dolgozni kell…
Igen, dolgozni. Minden család építse és tegye büszkévé a maga nem tudom, hány négyzetméternyi országát, hogy ezekből váljon erőssé az egész – akkor nem tehetnek tönkre minket a politikusok.

Április 26., szerda
Napok óta szorongva nézzük a Tiszáról mutatott képeket – a feleségem csongrádi, házuk közel a Körös-torokhoz. Nálunk is nagy víz volt, amikor a Duna áradt, de mi a vasút fölött lakunk, elég magasan. Akkor történt, s mostanáig rágódtam, megírjam-e: felhívott egy hölgy Sződligetről. Tudja, hogy kisbabánk van, mondta, és eszébe jutott, hátha a magas víz miatt bajban vagyunk. Ezért aztán házuk felső szintjét kiürítette számunkra, menjünk át, szívesen lát minket a kicsivel, míg meg nem szelídül a folyó. Most jött el az ideje, hogy bevalljam, sokszor bántam az évek során, amiért ezt a pályát választottam. Próbáltam tisztességesen írni, volt talán képességem is hozzá, mégis sok bántás ért: mindig a hátam mögött. E telefonhívás után gondoltam először arra, hátha mégis érdemes volt – így és ennyi szenvedéllyel. Hiszen nem a hivatalosak tüntettek ki, hanem az olvasó.
Köszönöm!