Köznapló

Március 31., péntek
Hallom, ez is járt Amerikában, a másik épp oda tart – van bennem csepp irigység, de hamar lelohad, s a szívem könnyű lesz újra. Azért lesz az, mert ahova én vágyom, oda úgyse jutok el. Például, Mississippi államba, ahol – úgy képzelem – minden kocsmában van lehangolt zongora s a zongora mögött egy fekete énekes. Az ember beül, rendel valamit, és hallgatja a bluest, mert mit játszanának, ha nem azt? Láttam egy filmet sok évvel ezelőtt Belmondóval és Annie Girardot-val, emlékszem, hogy énekelt benne egy fogatlan néger öregasszony – olyan volt, hogy órákig hallgattam volna még.
Sokakat biztosan megmosolyogtat, de nekem a távolból ez jelenti Amerikát meg a Huckleberry Finn némelyik figurája, ahogy Mark Twain megírta-megfaragta őket. A dalok kiáradnak a kocsmából, átúsznak a gyapotföldeken, és ott lebegnek a hatalmas ország fölött. Beszöknek a küszöb alatt, ha meg kedvük tartja, leereszkednek a kéménylyukon, s bár szövegük néha híg és lapos, ha megérintenek valakit, annak végleg beköltöznek a lelkébe.
De mi lesz, ha odamegyek, és ebből már semmi nincs? Vagy ha mégis, akkor meg van rendezve, mint Wim Wenders filmje a fekete zenéről.
Cézanne száz éve figyelmeztetett: „Kezdenek eltűnni a dolgok. Sietni kell annak, aki látni akar valamit.” Nem lehet véletlen, hogy épp Wenders idézi őt fotóskönyvének 37. oldalán. Einstellungen címmel jelent meg 1993-ban, és lapjain olyasmit próbált megörökíteni, ami veszni látszik Amerikában. Talált még ezt-azt, de irdatlan sokat kellett hozzá utaznia. Nekem erre nincs módom.
No meg józan vagyok, látom, hogy a világ megszállottak és elmebetegek kezébe került. Egyik közülük talált egy szót, ez volt a „fejlődés”, felírta a zászlajára, meglengette, s elindított egy sosemvolt pusztítást. Még pár év, és írmagja sem marad annak, ami a „korszerűség” útjába áll. Ékesen példázza szándékukat az az idő, amikor panelházakat kezdtek építeni szerte a világon. Bemagyarázták a költözőknek, hogy a régi hitvány volt, ne sajnálják korábbi életüket s tárgyaikat. Mi történt? Legtöbbje szégyellni kezdte mindkettőt, és villámgyorsan megszabadult tőlük. Így veszítették el kapcsolatukat saját múltjukkal, vagyis mindazzal, amitől szervessé vált volna a jövőjük, ahogy az volt minden előző nemzedéké.
És ez tart ma is.
Valamelyik nap láttam egy motoros fickót a Spektrum tévében, új MZ-jével bejárta Kelet-Európát, ezt az aljas módon megrajzolt régiót, amelynek része volt Berlin és Prága, míg Athén, tőlük ezer kilométerre keletre, a földrész nyugati részéhez tartozott – a Lajtán túli iskolákban így tanulták! De nem ezért hoztam szóba a jenki motorost… Rangsorolta a látottakat, első helyre Budapestet tette, ami öröm, ám fontosabb mondandója volt: azt tanácsolta, ha kíváncsi valaki, igyekezzen mielőbb bejárni a régiót, mert öt év múlva már nem sokat lát belőle. A javát el fogja söpörni a „fejlődés”. Mit ad isten, másnap bontani kezdték a Hild-házat…
No, ez nem azt jelenti, hogy ma egy motoros legény is van olyan okos, mint Cézanne volt valamikor, de amit mondott, fékezi bennem az utazás vágyát. Végtére ez a „fejlődés” Amerikában sokkal erősebb volt, és oda, ahol még megmaradt egy kevés „korszerűtlenség”, aligha jutok el. Akkor meg minek? Ha nem találok kocsmát fogatlan néger öregasszonnyal, aki bluest énekel, inkább meghallgatom itthon az Amiga cég lemezét, az American Folk Blues Festival 66-ot – hetven forintba került a Deák téri NDK-centrumban, a maga idejében sem volt sok. Ha meg kedvem úgy tartja, átjátszom kazettára, s mikor kocsival indulok Szob felé, hallgatom útközben a Running The Boogie-t vagy az I Keep Drinkinget. Időnként balra nézek, látom a megáradt Dunát, úgy képzelem, most van olyan széles, mint a Mississippi lehet – ó, barátaim, ha illúziónk jó talajból fakad, odaképzelhetjük magunkat bárhová.
Egyébként is… Olvastam egy interjút Tarján Györgyivel, a színésznővel, aki bájos és szeplős, és tizenhét évvel ezelőtt kiment Amerikába. Nyilván az fogott meg a beszélgetésből, amikor elmondta: „Amerika legfőképpen arra tanítja meg az embert, hogyan kell teljes felelősséggel élni. Technikailag mitől lehet folyamatosan tehetséges állapotban lenni, s megtanultam, hogy ez üzlet. […] Amerikában sok mindenhez érteni kell. Itt harcolni kell, mert csak az erős, a kitartó marad életben, a törhetetlen. […] Erős vagyok, mint a tölgy. A munkabírásom nem ismer határokat.”
Különös, hogy mégis így fejezte be a színésznő: „»Amerika« otthon van, csak nem vettem észre. – Hazajön? – Még nem. Majd ha eljön az ideje.”
Ez fontos. Ez jó. Ezt megkérdeztem magamtól is, bár a kérdésnek más volt az iránya. Így hangzott: „Kimész? – Még nem. Majd ha eljön az ideje. Az én időm…”

Április 1., szombat
Fénymásolta és elküldte valaki a Baalbeket, ünnepelhetem végre, hogy száz éve ott járt Csontváry, és megfestette a fantasztikus romokat. A váci keretező kasírozta, finom keretbe rakta, itt van a falon, és nagy öröm, hogy naponta észreveszek rajta valami újat. Közben játszom a gondolattal: ha feleségem Angliából olyan csokoládét hozott, amelynek hét kockáján Shakespeare, Dickens, Wilde, Agatha Christie, Noel Coward és Alan Bennett képét, vagyis csupa írót látni; ha Ausztriában Mozart képmása díszít számos édességet, miért ne tehetnék mondjuk kártyák hátlapjára Csontváry egy-egy képét, mint Klimtét a Piatnik cég? Kultúrát finnyáskodva, nagyképűen nem lehet terjeszteni, holott ráférne, sőt nagyon kéne, a fejekben országos a sötétség. Hogy ezért gondoltam-e arra, este gyertyát gyújtok a Csontváry-kép előtt, nem tudom, de azt igen, hogy jó vele egy térben lenni, és hálás vagyok e jóságért annak, akit illet.

Április 4., kedd
Itt most mindenki egy irányba néz: a víz felé. Nem Dunát mondanak, nem folyót – vizet. A kettőt nem lehet keverni. A Duna természetes, mint a gesztenyék a főtéren vagy Kittenberger Kálmán emléke, a vadászé. Maros része mind, Nagymarosé, amelynek nevét ma már minden órában bemondja a rádió árvízjelentése.
A víz egészen mást jelent. Például azt, hogy a Csillag utca egyik házának gazdája fél. A falakat jó száz éve vegyesen, kőből és vályogból rakták, alapja sincs, az ilyen, ha vizet kap, sztty, mondja, majd némi szünet után hozzáteszi: összedől. A ház közel a főutcához, amelyet már csaknem teljesen birtokba vett a víz.
A Dunagyöngye szálló tavaly még Fekete Sas volt, és vizet csak a hátsó traktusa látott. Most az utca felől betonelemeket pakol elé egy markos legény, velük fogja megtámasztani a homokzsákokat. Mert már innen is jön a víz, és elérheti a bejárat lépcsőjét. Fiatalasszony érkezik, kocsiban babát tol, mellette egymás kezét fogva további két legényke. A szállóval szemközti sarkon megáll, kérdi, eljuthat-e a takarékszövetkezethez, már nincs semmi készpénze, és az OTP-automatából tegnap kifogyott. Talán a Király utcán át… Nem, ott is víz van… Á, az még száraz, tegnap nyitva volt… Mindenki mond valamit, ez a civil ember ideje: pillanatok alatt félhivatalos személlyé avatja magát, s lesz belőle, ha úgy kívánja a helyzet, akár révkalauz, bár lehet, hogy nem is tud úszni.
Minden sarkon állnak hárman-négyen, főleg asszonyok, pontosan tudják, melyik ház udvarába mikor surrant be a víz, hová lehet száraz lábbal eljutni, a vasúti aluljárók közül melyik járhatatlan, hogy aki a Mol-kúthoz igyekszik, a Piramison keresztül mehet – az építőanyag-kereskedés első és hátsó bejárata is nyitva, azokon át elérni a benzinkutat. A pékség működik, a kertészet zárva, vészhelyzetben változik a dolgok sorrendje.
Forgalom a főutcán alig, már az is annak számít, hogy előmasírozik az óvodából tíz emberjelölt. Látjátok, tegnap még nem volt itt a víz, mondja a dadus, kiscsoportosoknak ennyi vízállásjelentés dukál, aztán egymás kezét fogva átlépdelnek az úton. Ott, ahol korábban a visegrádi révhez kanyarodtak a kocsik, katonai rocsó ringatózik, s azt gondolná az ember, a vízben álló háborús emlékműre tengerészek neve van fölvésve.
Százhatvan katonát vezényeltek Marosra, kvártélyuk a művelődési ház nagyterme. A másikban civil holmi: tányérok, poharak, eszcájg, a parti Matróz étterem kimentett kellékei. A húsfélék itt vannak a két hűtőben a hátunk mögött, mondja a város könyvtáros asszonya. Mosogat az ajtó mellett állva, ez most fontosabb, mint Arany János vagy Tolsztoj. Tud mindent: a ház szobaelosztási rendjét éppúgy, mint a katonák létszámát, még azt is, hogy mit esznek és mit isznak.
Ami az ivást illeti, tiltva van, az élelmiszerbolt bejáratánál a jegyző utasítása ezt adja közre fejléces papíron. Benn a boltban, biztos, ami biztos, az italospultok elé piros szalagot húztak, hátha megkísért valakit egy névnap vagy a sokéves megszokás.
Sokan telefonáltak, kell-e segítség, nincs-e bajunk? Mi magasan lakunk, az érdeklődés mégis jólesett. Pedig a lélek nehezen viseli a vízben álló házak látványát, vagy azt, hogy tudom, gimnáziumi barátom bajban van a Római-parton. Felhívtam, tőmondatokban válaszolt, férfiember nem szereti sajnáltatni magát. Utána kocsiba ültem, indultam Zebegény felé, hogy lássam, mi van odaát, de eszembe jutott, az országút le van zárva arra is. Megálltam hát, lementem a partra, és néztem a hömpölygő vizet.
Az járt a fejemben, hogy bárki bármit hisz, a természetnek nincsenek törvényei. Amelyeket annak ismerünk, az ember agyalta ki. Az az ember, akinél nincs nagyobb törvényszegő, ezért csodálkozása, amikor árvizet, földrengést, vulkánkitörést lát – egyszerűen pimasz. Háborog: hogyhogy az elemi erők átlépik a határt, amelyet ő húzott meg törvényeivel? Pedig lehet, hogy a természet fékezhetetlenségének mai formáit ő provokálta ki.