(mire jó a csend…)

„Én nem tudom, milyen egy igazi kampánycsend – mondta a hároméves Esztike dédanyjának, Tárnoki néninek. – Ugyanis 2002-ben, a legutóbbi szilencium idején még nem éltem.” „Pszt! – intette rendre a gyermeket az öreg hölgy. – Ki ne mondd, amit gondolsz! Egyáltalán ne emlegess holmi pártokat még suttogva sem, mert minden szó kihallatszik a gangra, s onnan már csupán egy lépés, hogy Rytkó Emília fülébe jusson. Aztán a végén nem tudunk kimosakodni.”
Esztike riadtan elhallgatott. Két percig bírta szó nélkül, aztán azt kérdezte: „Mire jó a kampánycsend?” A dédi elmosolyodott. „Nem tudom, hogy rövidke életedben dolgoztak-e a füled mellett légkalapáccsal?” „Igen – felelte a gyermek. – Amikor a sarkon betömték azt a kátyút, amibe egyszer a dédi kerekes székestől beleesett.” „Kérlek – mondta Tárnoki néni –, ne emlegess semmiféle kátyút, ez egy áthallásos szó, és nem tudom, milyen elbírálás alá esik.” „Értem – bólintott Esztike. – De tényleg ott hallottam dübörögni a légkalapácsot.” „Te jóságos Isten! Hát egyszerűen képtelen vagy féken tartani a nyelvedet?” „Miért, mit mondtam?” – kérdezte a kislány. „A dübörgés kulcsszó, te kis analfabéta. Vagy anorexiás vagy? De hogy a kérdésedre feleljek: a kampánycsend olyan, mint amikor egy pillanatra elhallgat a füled mellett a légkalapács. Ez van ma.”
A kislány félrebiccentett fejjel figyelt. „Hallod-e csont, a csendet? – suttogta ábrándosan. – Összekoccannak a molekulák…” „L’art pour l’art – állapította meg csöppnyi lenézéssel a hangjában az öreg hölgy. – Ha már József Attilához folyamodunk, mennyivel többet mond az, hogy Zúgj, erdő elvtárs, szinte csikorgok… De most egy kicsit maradj csöndben, és kapcsold be a televíziót! Szívesebben néznék valami Vészhelyzetet, minthogy itt üljek kókadtan…” „Dédi – szólalt meg Esztike –, megsértetted a kampánycsendet. Annyi más szó van a kókadtságra: bágyadtság, fásultság, kiégettség, tikkadtság, csüggedtség, te meg…” „Szándéktalan volt – védekezett Tárnoki néni. – Na, gyerünk, hozz be valami hírműsort. Legyen egy kis derű az életünkben.”
A képernyőn egy döglött hattyú és néhány tikkadt szárcsa jelent meg. Majd maszkos emberek nejlonzsákokba gyömöszöltek ötven kétségbeesetten hápogó kacsát. Eközben több tiszti főorvos egymás szavába vágva azt fejtegette, hogy a H5N1-es vírust „emberre is veszélyesként” emlegetni a sajtóban túlzás, sőt felelőtlenség. Kizárólag állatbetegségről van szó – mondták –, miközben a kamera egy hordágyon fekvő vietnami asszonyt mutatott, aki feltehetőleg…
„Kapcsolj át!” – mondta Tárnoki néni. Vízzel elöntött földek, rogyadozó vályogházak tűntek fel a képernyőn. „Tovább – suttogta az öreg hölgy –, de a kezedre csapok, ha behozod itt nekem a döglött rügeni macskát nagytotálban…” Esztikének ehelyett egy sárlavina alá temetett falu képét sikerült a képernyőre varázsolnia. „Armageddon – suttogta Tárnoki néni. – Hagyjuk a francba a híreket! A szivacsos agyvelőgyulladáshoz ma egyáltalán nem fűlik a fogam. Keress inkább valami megnyugtató, csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott amerikai horrort! Ott legalább tudom, hogy a csontváz nem igazi, a rothadó hulla pedig alig bírja visszatartani a lélegzetét.” „A Szex és New York?” – kérdezte Esztike? „Telitalálat – mondta Tárnoki néni. – Mi annak a két ellenkező végén vagyunk…” „Az a fura – nézett fel számítógépéből a hétéves Robi –, hogy ezek az amerikaiak folyton a szexről beszélnek. Közben azt olvasom a National Geographicban, hogy a libidó pangása az Újvilágban már-már a Szovjetunió végnapjaiban tapasztalt vodkaeffektusra emlékeztet.” „Akkor aludjunk – mondta Tárnoki néni. – Hogy mi egyebet tehetnénk most a kampánycsendben, én nem tudom…”