Öregszik a „bennszülött” társadalom

Az Egyesült Államok népét ma leginkább megosztó kérdés távolról sem az iraki háború annak közel háromezer amerikai áldozatával, illetve több száz milliárd dolláros költségeivel. Az országban illegálisan, de huzamosabb ideje tartózkodó bevándorlók sorsát befolyásoló törvények körüli vita az, amely több millió embert szólított utcára az elmúlt hetekben. Bár a félidős törvényhozási választások évében a vitát heves politikai összecsapások is kísérik, megfigyelők arra figyelmeztetnek, hogy a háttérben stratégiai jelentőségű demográfiai kérdések sorakoznak.

A meglehetősen szervezett békepártiak nagy bánatára mindössze néhány ezer, legfeljebb tízezer főt vonzottak az utcára az iraki háború kezdetének harmadik évfordulójára rendezett demonstrációk márciusban az Egyesült Államok nagyvárosaiban. A metropolisok és az átlagos méretű nagyvárosok – így a szövetségi főváros, Washington – közterei azonban nem sokáig maradtak tömegek nélkül, igaz, ezekre a jóval nagyobb megmozdulásokra teljesen más adott indokot, mint az ellentmondásos külpolitika.
Ezúttal az országban legálisan és illegálisan élő bevándorlók, illetve támogatóik gyűltek össze soha nem látott milliós, de legalábbis több százezres csoportosulásokat alkotva, hogy képviseljék érdekeiket, befolyásolva a rájuk vonatkozó törvénykezés menetét. A jelenség indoka kézenfekvő: bár a bevándorlókkal kapcsolatos kérdések szükségszerűen mindig is foglalkoztatták az amerikai közéletet, az érintettek súlya annyira megnövekedett, hogy egyre inkább befolyásolhatják a velük kapcsolatos döntéseket. Míg korábban fel sem merülhetett, hogy kinek kell kihez igazodnia ebben a kölcsönhatásban, addig az Egyesült Államokban szerencsét próbálók óriási volumene miatt ma már nem lehet problémáikat a tradicionális „olvasztókohó” automatizmusaira bízni. Tetszik vagy sem, az amerikai lakosság és az aktív korúak egyre jelentősebb részét teszik ki az első generációsok, akik közül immár 12 millióan illegálisan, mindenfajta regisztráció nélkül élnek és dolgoznak álmaik országában. A jövevények túlnyomó többsége Dél- és Közép-Amerikából vagy a Fülöp-szigetekről való spanyol ajkú, de számtalan más ázsiai nemzet is képviselteti magát.
Az amerikai törvényhozás és a kormányzat ezért kezdeményezte a bevándorlással kapcsolatos reformokat, ám az érvek és érdekek hivatalos, mondhatni érdemleges ütköztetésére az érintetteknek csak közvetett befolyásuk van. Értelemszerűen az amerikai társadalom legszegényebb rétegeiről van ugyanis szó, akik az anyagi eszközökkel hajtott amerikai demokráciában nem indulnak egyenlő eséllyel a képviseletért. Erejük egyrészt abban a már állampolgárságot kapott, rokoni, baráti és üzleti szálakkal összefont tömegben van, akik szavazóképesek, másrészt azokban, akik bár illegálisan vannak jelen, de az utcára tudnak vonulni, és munkabeszüntetésük révén – legalábbis regionálisan vagy ágazatonként – már kényszerítő eszközök is rendelkezésükre állnak.
A második ciklusát élő Bush-kormányzat – miképp külpolitikájában is – hosszabb távra szóló megközelítést szorgalmaz, az elnök (texasi kormányzói múltja, latinos kötődése miatt is) pozitív intézkedéseket hagyna hátra politikai örökségül. A terrorizmus miatt biztonságot akar, ezért szigorúbban ellenőriztetné a mexikói határt, ugyanakkor tudja, hogy az országban hosszú évek óta – igaz, szabálytalanul – tartózkodók súlyos büntetése, kitoloncolása irreális, ezért az igazságosan és fokozatosan történő legalizálásukban érdekelt, egyfajta „vengdégmunkás-program” beindításával kiegészítve. A végrehajtó hatalom birtokosaként, az ország jövőjéért leginkább felelős entitásként a Fehér Ház alighanem a kérdés hátterében rejlő demográfiai problémát is érzékeli: a Egyesült Államok vezető szerepének, versenyképességének megőrzése érdekében, az elöregedő és nem kellően reproduktív „bennszülött” lakosság miatt fokozódó szüksége van a bevándorlókra – legalábbis addig a (jó)néhány évtizedig, amíg gazdasági és szociális intézkedésekkel nem sikerül helyreállítani a „belső” demográfiai dinamikát.
A törvényhozás padsoraiban azonban látszólag nem a hosszú távra szóló érvelés hat, s az egyéni érdekek könnyedén áthágták a pártok közti mezsgyéket is. A különböző bevándorlási reformtervezeteket újabb és újabb, egymásnak többször ellentmondó kiegészítésekkel tűzdelik, a mozgalmak élén többször azok a honatyák állnak, akiknek lakóhelye, állama az átlagosnál jobban érintett (főként a Mexikóval határos területek). A republikánusok keményvonalas irányzata szigorúan büntetné az illegálisan az országban tartózkodókat, majdhogynem egybefüggő falat húzna a déli határra, ám végső soron kisebbségben marad az enyhébb – átszavazó – republikánusokkal, a demokratákkal és a kormányzattal szemben. A demokraták java része ugyanakkor – helyenként balos, kisebbségvédő ideológiájával összhangban, néhol azzal szembemenetelve – kitűnő lehetőséget lát a tömegmozgalmak kiaknázására, hogy novemberben, a félidős választásokon végre ismét többséget szerezhessen a törvényhozás mindkét házában, megalapozva a 2008-as elnökválasztási kampány sikerét. A bizottsági módosító javaslatok uralta meglehetősen kaotikus kép talán csak az elkövetkező hetekben esedékes ülésszakokon tisztázódhat valamelyest, de sokkal valószínűbb, hogy a kérdés őszig napirenden marad, és jelentősen befolyásolja majd a képviselői és szenátori helyekért zajló versenyfutást.
Addig is az utcai tömegek keresik szerveződésük és érdekképviseletük hatékonyabb formáit, amelynek érdekes állomása lesz május elseje, amikor megrendezik a „bevándorlómentes napot”: támogatóikat arra kérik, hogy aznap ne dolgozzanak, ne menjenek iskolába, és ne vegyenek amerikai árut.