időjárás 28°C Ábrahám 2022. augusztus 16.
logo

Kettős magyar győzelem: Milák arany-, Márton ezüstérmes Rómában

Pedál

Tornai Szabolcs
2006.04.21. 23:00

Miközben Nyugaton béke honol, több tucat háború zajlik a világon. El kell-e fogadni, hogy az erőszak ugyanúgy szerves része az emberi életnek, mint az állatinak? Mi az agresszió szerepe, és miért csak részlegesen képes úrrá lenni ösztönein a homo sapiens? Ezekről az alapkérdésekről faggattam dr. Haller Józsefet, a nemzetközi agressziókutatás egyik szaktekintélyét.

Több évtizedes kutatómunka után a Miért agresszív az ember? című kötetével mutatkozott be a közönségnek. Hogyan lesz valakiből agressziókutató Magyarországon?
– Ha jól emlékszem, harmadéves egyetemista voltam, amikor kaptam egy pár lándzsafoltos pontylazacot. Kisgyerek korom óta volt akváriumom, mégis megdöbbentem, amikor a két hím egymásnak esett, és egy héten át verekedett a hoszszúkás akváriumban. Végül két részre osztották a rendelkezésre álló területet, megnyugodtak, bár időnként összetalálkoztak a határvonalon, fenyegették, csipkedték egymást.
– Tipikus Konrad Lorenz-i életkép…
– Valóban, mert ekkor kezdett érdekelni, hogy e két picike hal miért fektet ekkora energiát olyan kérdés megoldásába, amelyet már az elején tisztázhattak volna. Az első kérdés, amelyet feltettem, hogy pontosan mennyibe kerül az állatoknak az agresszív magatartás. A szakdolgozatomat élettani vizsgálatokból írtam, így hát azt elemeztem, mennyi glükóz és glikogén fogy el, mennyi fehérje és zsír bomlik le a harcias viselkedés következtében. Aztán áttértem a sziámi harcoshalakra. Azt is vizsgáltam, hogy mi történik energetikailag a dominánssal és az alárendelttel, valamint akkor, ha sok hal él az akváriumban.Kiderült, hogy az alárendelt nem él tovább egy hétnél, energetikailag a padlóra kerül. Ám ha a halak sokan voltak, kevesebb energiájukba került a harciasság. Aztán az a kérdés foglalkoztatott, hogy mi szabályozza mindezt, és még nagyobb halakkal folytattam a vizsgálódást, három-négy grammos kínai paradicsomhalakkal. Ezután jöttek a laboratóriumi rágcsálók. Öt-hat év alatt kiderült, hogy az agresszivitást, magát a cselekvést és az agresszió energetikáját a noradrenerg-rendszer szabályozza, amely elég erős stresszfaktor. Így aztán áttértem az idegrendszeri szabályozás területére és a stresszhormonok idegrendszeri hatásainak tanulmányozására. Időközben viszonylag ismert lett a nevem az agressziókutatók körében, és elnökségi tag lettem az agressziókutatók világszervezetében, amely a hetvenes években alakult. Rendszeresen jártam a kétévenként megrendezett konferenciákra, ahol mindig voltak történészek, pszichológusok, szociológusok és ideggyógyászok, de azt tapasztaltam, elbeszélünk egymás mellett. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a tudósok fejében élesen kettéválik, mit csinál az ember, és mit az állat. A másik, hogy egyik oldal sem igazán tájékozott a másik tudományában. A biológusok csak elemi szinten ismerik az emberi agressziót, a szociológusok, pszichológusok pedig elemi szinten is alig ismerik, hogy mi történik az agyban. Úgy éreztem, ez így nem mehet tovább; éveken keresztül a humán irodalmat olvastam, és kapcsolatba léptem a humán oldal szakembereivel. Azt hiszem, sikerült megmozgatnom a képzeletüket, és elkezdődött a párbeszéd.
– Míg az állatvilágban az agresszió az egyik legfőbb szabályozó erő, az emberi világban az egyik legnagyobb probléma. El kell-e fogadni, hogy az erőszak az élet természetes része?
– Az agresszió az állatvilágban is okoz bajokat, bár az állati társadalmak az agresszióra épülnek. Ennek ellenére előfordulnak kilengések, léteznek szélsőségesen agresszív állatok is. Tehát az állatok társadalmát inkább a természetes megnyilvánulások oldaláról szokás vizsgálni, az emberi társadalmat pedig az abnormálisan agresszív egyének felől közelítik meg. Az emberi agressziónak is megvannak a természetes formái. Csak naiv ember képzelheti, hogy jelentős karriert lehet befutni tökéletesen békés eszközökkel. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy cégvezető pofozkodik. A verbális agresszióra kell gondolni, az erő érvényesítésére, amely például a politikai életben is megszokott. Vagy említhetem a tüntetéseket. Nevelés sem létezik agresszív megnyilvánulások nélkül.
– Nem csak az számít agressziónak, ha valaki bántalmazza a másikat?
– Amikor az agressziókutatók világszervezetében annak idején megpróbálták definiálni az agressziót, egy dologban értettek egyet: az agresszió fizikai fájdalom okozása vagy ezzel való fenyegetés. De azóta világossá vált, hogy ez csupán az erőszak egyik formája. A humán agresszióval foglalkozó szakemberek három formáját különítik el. Az egyik a már említett fizikai agresszió, amely legitim, ha önvédelmi célokat szolgál, és rendőrségnél, katonaságnál is megszokott. A másik a verbális vagy metakommunikációs agresszió, például a megemelt hang, a különböző testtartások, például a mutatóujj feltartása, a fenyegetés vagy akár az állásvesztés kilátásba helyezése. A harmadik az indirekt agresszió, amikor a kérdéses személy olyan erőt használ fel céljai elérésére, amely nem a sajátja. Mondjuk Pistike árulkodik az iskolában. A pletykák terjesztése is ebbe a kategóriába tartozik mint a kiközösítés eszköze.
– A romboló eszmék terjesztése is ez a kategória? Jól ismert jelenség, hogy a törzsek csupán a saját tagjaikat tekintik emberi lénynek.
– Minél jobban eltávolodunk az egyéntől, és eljutunk a magasabb szervezettségi szintekig, majd a háborúkig, népirtásokig, annál messzebb kerülünk a biológiától. Persze előfordul, hogy valakiben biológiai indíttatású agresszió él, és ezt társadalmi szembenállásokban éli ki. Amikor háború dúl, az emberek viselkedését egyes szakemberek a ragadozói agresszióval azonosítják, mivel ilyenkor az ellenfél fizikai megsemmisítése a cél. Ez többnyire azáltal válik lehetségessé, hogy az ellenfelet dehumanizálják, azaz nem tekintik többé embernek. Míg az állatoknál az áldozat zsákmányállat, az emberi világban az áldozatot meg kell fosztani emberi vonásaitól, hogy „igazolható” legyen az agresszió.
– Sokak szerint háborúkra lényegében szükség van. Mit gondol erről?
– Ebben a kérdésben csak magánemberként nyilatkoznék, mindenesetre e nézet nem támasztható alá biológiailag. Háborúk miatt hatalmas civilizációk mentek tönkre. A legismertebb eset a Római Birodalomé. Vagy említhetem a Szung-kori Kínát, amely 1300-ig az akkori világ legfejlettebb civilizációját jelentette, de jöttek a mongolok, mindent leromboltak, és amikor az európaiak megjelentek a Távol-Keleten, a kínai civilizáció már hátrányban volt velük szemben. Európát is látványosan visszavetette a két világháború. A XIX. század végén Európában összpontosultak a világ legnagyobb gazdasági erői, ám a két világégés után Amerika hatalmas fölénybe került, nem utolsósorban a háborúk pusztításai miatt.
– Világunk vagy egy-egy ország is hasonló egy akváriumhoz, amelyet a szemben álló felek hatalmas energiabefektetéssel osztanak fel?
– Az agresszió lényege az erőforrásokért való küzdelem, és ez az emberi társadalmakra is vonatkozik. Akárcsak az állatvilágban, az agresszió az emberi világban is rendkívül hatékony módja az erőforrások megszerzésének. Nincs olyan történelmi korszak, amelyben ne dúltak volna háborúk, és ha körülnézünk, ma is folyik a küzdelem az erőforrásokért. Igen, azt hiszem, hogy ezt a bizonyos akváriumot gyakran ma is agresszióval próbálják felosztani.
– A média napi huszonnégy órában árasztja az agressziót. Miért szeretjük nézni az erőszakot?
– Ősrégi dologról van szó, hiszen a klasszikus művekben is gyakori az erőszak. De a médiában megjelenő agressziótól lényegesen különbözik az irodalomban ábrázolt vérontás. A klasszikus művek moralizálnak, a média nem feltétlenül, sőt a filmek, híradások gyakorta öncélúan mutogatják a vért. Hogy miért nézzük szívesen? Mert a cél a mozgalmasság és a figyelem folyamatos lekötése. A nézőt azonnal meg kell fogni, és erre az agreszszió rendkívül alkalmas, mert mozgalmas, könnyen érthető. Ráadásul az emberek kíváncsiak, hogy mi lesz a vége, ki győz.
– Kereskedelmi szempontból az erőszak a szexet is lepipálja.
– A szexjelenet végét mindenki előre tudja, nincs miért drukkolni. A kíváncsiság, hogy ki lesz a győztes, biológiailag is kódolt hajlam. A majmok körbeállják a verekedőket, mert a végkifejlettől függ, hogyan kell a későbbiekben viselkedniük. Az erőszakjeleneteket bámuló emberben valószínűleg ez a mechanizmus is működik.
– Élvezetet nem is szerez az erőszak látványa?
– Ismert jelenség az agresszió önerősítő hatása. Ez biológiai oldalról is megközelíthető. Az agyban van egy idegközpont, amelynek elektromos ingerlése azonnal agressziót vált ki. Ezt a területet támadási zónának nevezik. Ha a kísérleti állat kap egy pedált, amellyel bekapcsolhatja az ingert, minden külső kényszer nélkül működtetni fogja. Sőt ha rákényszerül, hogy dolgozzon az inger bekapcsolásáért, bizony nem sajnálja a fáradságot. Ha a pedálnak csak minden ötvenedik lenyomásánál kap egy ingert, ötvenszer nyomja le, ha pedig végig kell futnia egy labirintuson, hogy lenyomhassa, akkor ezt is gond nélkül megteszi. Úgy tűnik, az agresszió kellemes, annyira, hogy dolgozni is érdemes érte. Megjegyzem, az agresszió önerősítő mechanizmusa valószínűleg az emberre is érvényes. A támadási zóna az emberben is létezik, műtéti irtása megszüntet mindenfajta agressziós megnyilvánulást. Hasonló műtéteket manapság csak a világ néhány államában, és csak elvétve alkalmaznak, de a hatvanas–hetvenes években népszerű volt, elsősorban Japánban és az Egyesült Államokban.
– A tévé előtt terpeszkedő, passzív nézőben mi megy végbe, ha erőszakfilmet néz?
– Ez a kérdés manapság már jól vizsgálható olyan komplex agyi képalkotó eljárásokkal, amelyek csak az utóbbi időben váltak igazán hozzáférhetővé. A médiaerőszak hatására az idegrendszer szintjén olyasmi történik, mint amikor az ember az agressziót végrehajtja. Az egyezés mértéke persze még kérdéses, mert a jelenlegi eljárásokat nem lehet mozgó emberen alkalmazni, de kétségtelen: az agresszió „élvezete” és végrehajtása során hasonló agyterületek válnak aktívvá.
– Tudományosan mennyire elfogadott az a népszerű nézet, hogy a médiabeli agresszió biztonsági szelepként működik?
– Jelenleg három elfogadott álláspont létezik e kérdésben. Az egyik az, amelyet ön említett. A másik az, hogy a tévében látott agresszió befolyásolja a személyiséget, és agresszívebbé teszi az embereket. A harmadik álláspont tulajdonképpen a másodikra ad alternatív magyarázatot. Úgy szól: nem az lesz agresszívvé, aki kedveli az erőszakos médiát, hanem az kedveli, aki eleve hajlamos az erőszakra. Egyébként a médiaagresszió élvezete és az agresszivitásra való hajlam közötti kapcsolat kimutatható, de nem túlságosan szoros. Az eddig elvégzett elemzések szerint a médiában jelen lévő agresszió mindössze öt-tíz százalékban felelős a valóságos agresszióért. Én sem szeretem, ha a gyerekeim erőszakfilmeket néznek, de a társadalomban jelen lévő agressziót kétségkívül nem a média idézi elő. Ezt a kérdést évtizedek óta kutatják nagy erőkkel jó nevű kutatók, és ha volna szoros összefüggés, már rég tudnánk róla. Hozzá kell tennem, hogy a három álláspont közül egyik sem lett uralkodó.
– Évezredeken át hőstettnek számított másokat bántani, megölni. Mi az oka szemléleti váltásnak, hogy az erőszak inkább elítélendő cselekedet?
– Szerintem a személeti fordulatot a második világháború idézte elő. Igaz ugyan, hogy az agressziókutatás kezdete az 1920-as évek eleje, amikor tyúkoknál megfigyelték a csípési sorrendet, és ettől kezdve számos más felfedezés is történt az agresszió témakörében, de mindez nem befolyásolta a társadalmi szemléletet. A második világháborúban olyan mértékű volt a vérontás, hogy elemi erővel vetődött fel: nem feltétlenül hőstett, ha valaki valakit megöl. Persze a szemléletváltás nem teljesen általános, és fokozatosan következett be. Véreskezű történelmi figurák tisztelete sok esetben máig elevenen él, elég csak Napóleonra vagy Nagy Sándorra gondolni. Mindazonáltal a szemléletváltás a médiában is tetten érhető. Noha rengeteg az erőszakfilm, ma már dramaturgiailag igazolni kell az agressziót. Ez két lépésben történik: a film elején megölik a főszereplő minden vagy valamelyik közeli hozzátartozóját, aztán ha verekedésre vagy lövöldözésre kerül sor, az első lépést mindig az ellenfél teszi meg. Ez a moralizálás a szemléletváltás következménye.
– Csányi Vilmos etológus szerint a föld legszelídebb élőlénye az ember. Ön szerint is?
– Annak idején én is vitatkoztam vele az Élet és Tudomány hasábjain. Ám Csányi professzornak bizonyos szempontból száz százalékig igaza van. Igazságának el- és felismeréséhez azonban megszorításokat kell alkalmazni, például el kell tekinteni a háborúktól, népirtásoktól vagy az erőszakos bűnözésről elhíresült régióktól. A világ „normális” felében az agresszió valóban ritka. Ha sorra veszi, hogy életében hány agresszív cselekményt látott a valóságban, nyilván alacsony lesz a szám. Persze egy amerikai nagyváros bűnözőnegyedében már nem olyan szelídek és békések az emberek, mint a „normálisnak” tekintett területeken. Az ember valóban békés élőlény, hacsak a körülmények nem kényszerítik rá az ellenkezőjére. Az efféle speciális körülmények azonban képesek olyan rendkívüli, pszichés, zavart lelkiállapotot létrehozni, amelyben az agresszió nemcsak lehetségessé, hanem magától értetődővé válik. Gyerekkoromban tömegével éltek még olyan emberek, akik egykor harcoltak a fronton. Elsöprő többségük becsületes, békés, a légynek sem ártó fickó volt. A nagyapám, aki részt vett az első világháborúban az olasz fronton – megjegyzem, rengeteg kitüntetést is kapott –, a gyerekeknek még a fülét sem húzta meg. Ha nagyon mérges volt, legfeljebb nem szólt hozzájuk, ez volt a legnagyobb büntetés. A háborúban mégis harcolt. Az ember alapvetően békés, de ha rákényszerítik, agresszívvé válik. Ennek azonban ára van. A háború után sokan küzdenek lelki zavarokkal, ez az úgynevezett poszttraumás stressz zavar, amelyet vietnami veteránokon mutattak ki először.
– Ön a Kísérleti Orvostudományi Intézet magatartási és neurobiológiai osztályának vezetője. Jelenleg milyen irányban folytatja kutatásait?
– Először 1945-ben alkalmaztak gyógyszert agresszió ellen, ettől kezdve rengeteg gyógyszert kipróbáltak, legalább ötvenet. Vannak agresszív formák, amelyek egy bizonyos pszichiátriai zavarhoz kapcsolódnak, például skizofréniához, epilepsziához, Alzheimer-kórhoz, agysérüléshez. Azok a gyógyszerek, amelyekkel ezeket a betegségeket kezelik, az agresszió ellen is hatékonyak. Létezik olyan készítmény, amellyel bármilyen dühöngő embert le lehet csillapítani. Kap egy injekciót, és nyomban megnyugszik, bár ezzel a problémái nem oldódnak meg. Viszont van egy minden szempontból kezelhetetlen betegség, az antiszociális személyiségzavar. Pszichoterápiával nem gyógyítható, hiszen a beteg nem hajlandó elfogadni. Az Egyesült Államokban a bíróságok a büntetésen felül néha pszichoterápiára kötelezik a bűnözőket, de az eredményesség gyakorlatilag a nullával egyenlő. Más esetekben maga a páciens fordul orvoshoz, mert mondjuk tönkrement a házassága, a gyerekei nem állnak szóba vele, elveszti a munkahelyét, nem tud uralkodni magán. Őket viszonylag jól lehet kezelni. Jelenleg tizenkét másik itteni kutatóval azon dolgozunk, hogy feltárjuk az antiszociális személyiségzavar idegélettani hátterét. Másként agresszív egy depressziós, és másként egy antiszociális személyiségzavarban szenvedő ember. A depressziós nem tud uralkodni magán, és kitör, egy antiszociális személyiségzavarban szenvedő pedig hideg fejjel vesz részt az agresszióban, sőt előre eltervezi, hogy célját elérje. Ez nagyon lényeges különbség. Jelenleg modelleket dolgozunk ki a különböző agresszióformákra. Az antiszociális személyiségzavarra sikerült megalkotnunk egy elég jó modellt, és éppen most került a látóterünkbe olyan lehetőség, amellyel talán mégis gyógyítható lesz ez a kórkép. De az elméleti cél az, hogy a két tábor, a humán oldal és a biológiai oldal közötti fal leomoljon, az agresszió feltérképezése egységesen, együttes erővel történjen meg.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.