Perzsa gépezet

Félmilliónál több sírkő őrzi Iránban az Irakkal folytatott háborúskodás emlékét. A harcok közel két évtizede véget értek, a temetőkben elhelyezett plakátokról azonban sok helyen ma is Khomeini ajatollah őrzi szigorú tekintetével a sivatagban elvérzett fiatal katonák nyughelyét. Khomeini alig egy évvel élte túl a háborút, bizonytalan öröksége azonban máig csapdában tartja országát. Talán az iraki rakéták okozta sebek az okai, hogy a rossz viszony ellenére az irániak irtóztak a 2003 tavaszán kezdődött Bagdad elleni háborútól. Féltek, hogy a vihar Perzsia egét is beborítja, hiszen a történelem arra tanította őket, sorsuk nem elválasztható szomszédaikétól.
A legfőbb kapcsolódási pontot az Irán szinte teljes lakosságát kitevő, a lazán kezelt határvonal túloldalán pedig hatvan százalékban jelen lévő síiták jelentik. A régi párhuzamok ellenére azonban most, amikor Irán egyértelműen a nyugati nagyhatalmak célkeresztjébe került, fontos leszögezni, hogy a két ország közötti különbségek valójában rendkívül nagyok, főként ami a lakosság egységét és az ország katonai erejét illeti.
Komoly médiavisszhangot kapnak ugyan az olykor-olykor nagy lendületet kapó ellenzéki megmozdulások, valójában azonban a térség több országával ellentétben a perzsa állam esetén nyugodtan beszélhetünk egy olyan nemzetről, amelynek képviselői elsősorban büszke iráninak, nem pedig valamelyik „törzs” harcos tagjainak nevezik magukat. Igaz, a nagyvárosok fiataljai – titokban ugyan – szolidabb házibulikat is szerveznek, sőt olykor állítólag a rejtett szeszfőzdék készítményei is előkerülnek, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a „reformerek” ne lennének hűségesek szigorú hazájukhoz, akár az amerikai bombázók árnyékában is. Fontos tényező, hogy Irán, bár távol áll az európai értelemben vett demokráciától, az „elnyomás” mértéke azért nem hasonlítható például a földgázkészlete miatt jelenleg barátként kezelt Türkmenisztánéhoz. És persze Szaddám Huszein egykori birodalmához sem. Jellemző, hogy még parányi közösséget alkotó zsidók is kaptak parlamenti képviseletet. Irán egyetlen Achilles-sarka az ország délnyugati, arabok lakta vidéke, utóbbi kisebbség ugyanis jó eszköz lehet – például polgárháború szításával – a rendszer belső gyengítéséhez.
Irakkal szemben Irán ugyanakkor az 1979 óta tartó elszigeteltség ellenére sem állt le a katonai-technikai fejlesztésekkel. A különféle tilalmak ellenére beszerezte vagy legyártotta a szükséges alkatrészeket, a gépezet minden nehézség ellenére működik. Teherán Szahab–3-as rakétáival akár a Fekete-tenger túlpartjáig is ellőhet, azt pedig igazából senki sem tudhatja, milyen fejlesztések zajlanak a titokzatos hegyek gyomrában. A szemben álló felek szárazon tartják a puskaport, ám az atomhatalmi státus elérésével Irán gyakorlatilag a háború ellen biztosíthatja be magát.