Szeged kőbőgője

Rejtőzködő Magyarország

Van valami bizarr a természeti csapások túlélésében. Csak két nap telt el azóta, hogy az utolsó védelmi vonalat, az Alföldi Vasút töltését átszakította a Tisza, helyenként ötméteres vízoszloppal árasztva el Szeged utcáit, az istenszömös vályogviskókat, a rogyadozó templomokat és a temetőket meg több száz menekülni képtelen embert. Két nap, hogy beteljesült a jóslat: régi nagyságát akkor éri el a város, ha az ősapák visszajönnek. (Visszajöttek: kimosta őket sírjukból az áradat, koporsókonvojok hajókáztak Alsóvárosból, új eget, új földet keresve.) De az emberek egy része még javában a fák tetején fagyoskodott, vagy Temesvár felé vonatozott sebtében összekapkodott batyujával, amikor a gőzfürdő előtt élelmes kofák már az árvízből kihalászott szappant, szalonnát, paprikát, vásznat árulták, méghozzá akkora sikerrel, hogy a kereskedők is lecsaptak az ötletre: a kelendőség kedvéért pocsolyába mártogatták termékeiket. Nem sok hely maradt Szegeden, ahol ezt megtehették, de a vár szomszédságában, a belvárosi Oskola utcában, azon a néhány száz lépésen, amely szárazon maradt a nagy víz idején, a házak kapubejáróiban mindenütt efféle alkalmi boltok nyíltak 1879. március 14-én.
Talán éppen azon a helyen is, ahol ma Szeged egyik legmeghökkentőbb, legszebb, következésképp legkevésbé bálványozott kőemléke áll. Pontosabban rejtőzik: bár a Palánk ütőerén közlekedők akár el is botolhatnak benne, nem sokan tudják, hogy a Város és a Víz, a parasztpolgári Szeged és a kalandor Tisza misztikus kapcsolatának kétszáz éves emlékműve ez a kutya nagyságú, csavart mintájú kődarab.
Egy hajó orra. Egy régi bőgőshajóé.
Akik a szegediséget keresik, szeretnek elidőzni a dóm pompás gicscsénél, a mediterrán kedélyű Kárász utcán vagy a Széchenyi tér platánfái, szobrai között, de Szegeden kell élni ahhoz, hogy idővel rádöbbenjünk, mindez Potemkin-világ, csak díszes homlokzatok kétdimenziós szemfényvesztése, és mögötte nincs más, csak a Víz utáni városépítők kétségbeesett és tiszteletre méltó igyekezete, hogy új értelmet, új jelentést, új múltat hazudjanak egy szívós azonosságtudatú településnek. Ami Szeged valójában, az egyetlen főutcáján, azaz a Tiszán és Alsóváros zugaiban maradt fenn. Meg az Oskola utcai hajóorrban.
Nehéz a mai városcsendben elképzelni azt a termékeny zűrzavart, amelyet a középkorban a várvédő katonák, a sókereskedők, az Erdély és Máramaros havasaiból leereszkedő tutajosok, a hódoltság alatt a török bazárok és kolostorok népe, majd magyar, német, rác, zsidó kereskedők és iparosok keltettek ezen a szűk fertályon. A Palánk s e városrészt átszelő ősi Plathea S. Demetrii, az egykori főutca időtlen idők óta a szép korszerűtlenség szigete. Tömörkény, Mikszáth és Móra is el-elakadó hanggal emlékezett meg a valahogyan itt maradt török boltocskákról, a „rókatorkos mentebundában” éjféli misére igyekvő öregekről meg a századfordulón már „csákányokra váró tisztes omladékokról”.
A hídfőtől a Dóm térbe torkolló, a Tiszával párhuzamosan futó, a folyó által számtalanszor ostromolt, ám soha be nem vett Oskola utca 8. szám alatti kőemlék ennek a világnak a maradványa. Ma elsősorban a csikkeket nyomják el rajta a derék szegediek. Pedig kevés hajóorr van Magyarországon, amelyik akkora irodalomtörténeti jelentőséggel bírna, mint ez itt. Ahol ma átjáró visz a szocialista realizmus nem évülő épületei közé, ott a XIX. század elején egy becsvágyó nagyfisér, halászati vállalkozó, bizonyos Götz János emelt sarokházat, s hogy megtisztelje a folyót, ahonnan gazdagsága származott, a tiszai fahajók egyik legjellegzetesebbjének, a gabonaszállító bőgőshajónak orrtőkéjét faragtatta háza elé. Szegeden ez korántsem volt rendkívüli: „A régi szegedi vízen járók hajlékának külön is megvolt a maga címör, házcímör néven emlegetett utcai jellegzetessége. […] A hajóácsok, hajósok, vízimolnárok lakóháza előtt gazdagon kifaragott hajóorr volt leásva” – írja Bálint Sándor A szögedi nemzet című monográfiájában.
Mindenesetre az 1840-es évektől Götz János háza hajóorrostul Tömörkény István nagyapja, Ströbl Ignác nevezetes kávéházaként, az Arany Oroszlánként szolgált tovább, és Szeged értelmiségének találkahelyévé vált. „Az öreg sarki háznak akkor kezdődtek a nagy napjai, amikor az országgyűlés negyvenkilencben Debrecenből ide lejött” – emlékezik Tömörkény. Rendre megtelt a kávézó képviselőkkel, és az idősebbek sokáig őrizték egy kihajtott ingelejű, sovány férfi emlékét, aki e helyen vesztette el az eszméletét, s akinek egy tizenéves lányka nyújtott vizet. Tömörkény majdani édesanyja volt a kislány, Petőfi Sándor az ájuldozó. Később Juhász Gyula öregapjának kosztos diákja, a magyar Sasfiók, Petőfi Zoltánka is idejárt uzsonnázni, amint Péter László tudósít erről (Régi szegedi kávéházak). Mikszáth tárcát írt az intézményről, törzshelyéről a nagy víz idején: „az Oroszlány kávéház históriai nevezetességű hely, hol eszmék születnek, dajkáltatnak és nagygyá növekednek. […] A szegedi politika mosdatlan állapotban, fésületlen hajjal, reggeli pongyolában jelenik meg a kávés findzsák és ibrikek között, mely a virginiák kavargó füstjével összecsókolózva, felhő gyanánt ereszkedik a város fölé, beveszi magát a levegő atomjaiba, s mindenki azt szívja be.”
Az Arany Oroszlán Tömörkény édesapjának halálával zárta be kapuit 1883-ban. Helyén kocsma nyílt, majd Szeged egyik legnevezetesebb szabómesterének szivarboltja, gúnynevén a Kecsketrafik, majd megint kocsma. 1964-ben bontották le, mert kellett a hely a proletár térélménynek.
Szeged a régiségben nem Krisztus születéséhez, hanem az árvízhez mérte az időt: volt a Víz előtt és a Víz után. Az Oskola utcai hajóorr, múltba vesző vízi csaták, termékenyítő örvények, ügyes hajósok kezén valódi hangszerré váló ormótlan járművek, azaz az eltűnt tiszai élet kőjelképe átível a két korszak között. Arra az időre emlékeztet, amikor a Tisza nem csupán megfékezendő gyilkos áradat volt, nem is ukránok, magyarok, románok mocskának kanálisa. Amikor a folyó még városok lelkét adta, és az egész Alföld polgársága, hajós népe büszke lehetett rá. Ha úgy tetszik, az Arany Oroszlán alá temetett kőhajó aszfaltból kiálló orra ennek a büszkeségnek a nyoma.
Meg vízenjárók síremléke.