A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején

Tölgyessy Péter vitaindító cikkében alapvetően liberális szemszögből analizálja a vereség okait. Elemzésében kutatja a szociológiai gyökereket, és megállapítása szerint a legfőbb ok a Fidesz Orbán Viktor karizmatikus személyiségére alapozott vezetési stílusa. Szerinte Orbán mint politikus kiégett, nem alkalmas arra, hogy a nemzeti oldalt győzelemre vigye, és ezért a politika színpadáról távoznia kell.
Tölgyessy elemzésének legfőbb hiányossága, hogy abszolutizálja a két parlamenti választás eredményét, és nem keresi a választ a választások közötti időszak népszerűségi mutatóinak hullámzására. A történelem szinte kísértetiesen ismételte önmagát. 2002-ben is, fél évvel a választások előtt, még toronymagasan vezetett a Fidesz, aztán az előny fokozatosan lemorzsolódott, és épp a választás idejére fordultak meg az erőviszonyok, és ha nagyon szoros küzdelemben is, de az MSZP–SZDSZ-koalíció nyert. Ugyanez történt 2006-ban is, pedig 2004-ben az EU-választáson még nagyarányú Fidesz-győzelem született. Pedig a városok és a vidék szociológiai összetétele aligha változott meg 2004 és 2006 között, és a Fidesz vezetési stílusában sem következett be lényegi változás. Ami változott, hogy az MSZP a lagymatag Medgyessy helyébe a dinamikus Gyurcsányt állította, és ezáltal egy mozgósító erejű, a szómágia erejét maximálisan kihasználó vezér került szembe a jobboldal karizmatikus vezetőjével.
Ezzel új játszma kezdődött, aminek sorsa azon múlott, hogy a nemzeti oldal tud-e megfelelő választ adni az új kihívásra. A választás eredménye azt mutatja, hogy nem tudott. De szükségszerűen következett be a vereség a Fidesz vezérelvű vezetési stílusa miatt, vagy csak elkerülhető hibák sorozata okozta a kudarcot? Ennek tisztázása sorsdöntő a jövendő stratégia kidolgozása és a következő választások kimenetele szempontjából.
A baloldal nem maradt tétlen
Sokan tartják úgy, hogy az MDF és vezetője a ludas a vereségéért, a nemzeti oldal összefogása győzelmet eredményezhetett volna. Az összefogás természetesen alapvető fontosságú, és nem vitatható, hogy az első forduló után ez sokat javított volna az eredményen, de a második forduló már semmiképpen nem fordíthatta meg az erőviszonyokat. Ennek oka, hogy amíg a polgári párt nem okult a 2002-es vereségből, addig az MSZP levonta a 2002-es két forduló közötti kampány tanulságait. Nem nézte tétlenül a nagygyűlések által lendületbe jövő nemzeti oldal előretörését, hanem saját maga is hasonló akciókba fogott.
Hová lett a tetemes előny?
Ezért az igazi megválaszolásra váró kérdés: miért olvadt el a tetemes előny, miért kapott a nemzeti oldal kevesebb szavazatot, támogatást a választás első fordulójában? A legnagyobb hiba talán a félresikerült depressziós kampány volt, annak bizonygatása, hogy most rosszabbul élünk, mint négy évvel ezelőtt. Az állítás minden részigazsága ellenére a többség számára nem volt meggyőző. A vita homlokterébe így olyan téma került, ahol a kormánykoalíció hatásos érveket tudott felsorakoztatni, és háttérbe került az igazi kérdés: milyen árat kell fizetni az országnak a közalkalmazotti béremelésért, mi a fedezete az alamizsnaszerű osztogatásoknak, milyen terheket ró az országra a sztrádaépítési program? Nem esett elég szó arról, hogy minden jelentősebb beruházás hitelekre épült, hogy a PPP-nek nevezett eljárás voltaképpen a hitelfelvétel burkolt formája. A választók többsége nem értette meg, hogy a jövő felélése milyen óriási mértéket öltött, hogy veszélybe került biztonságuk, a felelőtlen gazdaságpolitika miatt csődhelyzetbe került az ország. Hiba volt, hogy a Fidesz halogatta az átfogó és a gazdasági helyzetet őszintén számba vevő, a tervezett kiadásokat és a várható bevételeket mérlegre tevő program kidolgozását, és helyette belement az ígérgetési versenybe. Az életszínvonal javítására, az adók csökkentésére, az energia-, a gyógyszerárak kordában tartására tett ígéreteket nehéz lett volna összhangba hozni a pénzügyi egyensúly fenntartásához, a nemzeti eladósodás megfékezéséhez szükséges lépésekkel. A választók többsége aligha a főbb nemzetgazdasági programok alapján hozza meg döntését, de az ígéretek és a lehetőségek összhangjának hiánya mégis visszaüt, mert támadási felületet ad a sajtó számára. A Fidesz által megfogalmazott ígéretek és a gazdasági lehetőségek közötti szakadék miatt nem lehetett kellő hitelességgel bírálni a kormányzat legfőbb hibáját, hogy a gazdaság „dübörgése” közben az egyensúly csendben tovább romlik; az eladósodás tovább nő. (Ráadásul a nemzeti adósság mellett egyre nyomasztóbbá válik az egyes állampolgárok által igénybe vett, látszólag kedvező kamatozású devizaalapú hitel mértéke is).
Két elvesztett választás után jogos a kérdés, van-e esélye a nemzeti oldalnak, hogy megnyerje a következő választást, ha Orbán Viktor marad a vezető. Orbán már többször bizonyította, hogy képes a megújulásra. Tette ezt a Fidesz katasztrofális 1994-es kudarcát követően, és tette ezt a 2002-es vereség után, amikor az EU-választás során pártja komoly sikert aratott. Orbán jó helyzetfelismerő képessége, gyújtó hatású beszédei sokban hozzájárultak a nemzeti oldal korábbi sikereihez, de bebizonyosodott, hogy nem elég, ha csak saját híveit tudja lelkesíteni. Az ingadozókért folytatott harcban, a bizonytalanok megnyerése érdekében arra is szükség van, hogy ne csak hazai pályán élvezze a sikereket, hanem meggyőző legyen akkor is, amikor nem rajongói veszik körül. Bár lehet, hogy a vitákban mutatott visszafogottsága szándékos volt, de az agresszíven támadó Gyurcsánynak adott válaszai nem mutattak elég erőt, és így a vita aligha segített sokat az ingadozók, a bizonytalanok megnyerésében. A vereség után Orbán sportszerűen elismerte felelősségét, és felajánlotta lemondását is. A jelenlegi erőviszonyok tükrében azonban aligha valószínű, hogy hívei ne szavaznának újra bizalmat neki. Ezért Orbánnak saját magának kell eldönteni, hogy érez-e magában elég erőt a megújulásra. Ha igen, még nagyon sokat tehet a nemzeti oldal sikeréért, de ha nem, akkor a döntést minél hamarabb meg kell hoznia. Ezúttal a Fidesznek kellene tanulni valamit az MSZP-től, hogyan lehet felépíteni egy új politikai személyiséget akár a ma még ismeretlen politikusok közül, és hogyan lehet a vezetőváltást a párt megosztása, esetleges szétesése nélkül megoldani.
Budapest megnyerhető
Az országra nehéz, nagyon nehéz évek várnak. A helyzet sokkal súlyosabb, mint egykor a Bokros-csomag idején. Több egymásra halmozódó hatás fogja felerősíteni az ország további eladósodását. Az alacsony kamatokkal és gyenge dollárral tüzelt világgazdasági fellendülés a vége felé jár. Az amerikai szövetségi bank, a Fed fokozatosan emeli a kamatokat, ami már elérte az öt százalékot. Minden további emelés a dollár erősödésével és a beruházások csökkenésével fog járni. Ez nehezíteni fogja az exportot, és így az importkényszerben működő magyar gazdaság külkereskedelmi mérlege romlani fog, emellett az adósságszolgálat kamatai is nagyobbak lesznek, mert ennek alapja a Fed által diktált kamat. Ráadásul romló adóssági besorolásunk miatt csak magasabb kamatfelárral juthatunk újabb hitelekhez. Az újabb hitelek tovább növelik a súlyos adósságot, ami tovább rontja a hitelezők bizalmát, ami egyenértékű a kamatok további emelésével. Hacsak nem történik alapvető gazdaságpolitikai fordulat, a következő négy évben megduplázódhatnak az adósságszolgálat terhei! A nemzeti oldal csalódott hívei kárörvendően mondhatnák: a szocik főzték a levest, most ők is egyék meg. Csak hát ezt a levest nekünk, tízmilliónyi magyarnak kell majd lenyelnünk, a mi életlehetőségeink, a mi életszínvonalunk fogja bánni a drasztikus megszorításokat. A nemzet érdekeit képviselő párt semmilyen körülmények között nem kívánhatja az ország helyzetének romlását, még ha ez előbbre is hozná a kormányváltozást. De 2010-re a nemzeti oldalnak késznek kell lenni egy reális kibontakozási programmal, amelyben az ígéretek és a lehetőségek egyensúlyba kerülnek, amely magában hordja az adósságterhek csökkentésének lehetőségét is. Az új nemzeti program kidolgozását szélesebb alapokra kell helyezni, aminek kidolgozásban részt kell vennie a teljes polgári oldalnak a radikálistól a mérsékelt nemzeti erőkig egyaránt. Az együttes munka lehet a garanciája, hogy a választási harcban minden párt számára világos legyen, mikor kell összefogni, és mikor segít a sokszínűség a jobb eredmények elérésében. Nem lehet az sem fátum, hogy Budapesten és a polgárosodó városokban a nemzeti oldal hátrányba kerüljön. 2002-ben és 2006-ban egyaránt Budapest döntötte el a választás sorsát, mert az itteni jelentős MSZP– SZDSZ-fölényt nem tudták ellensúlyozni a vidéki sikerek. Le kell számolni az illúzióval, hogy a vidék aktivizálásával lehet megnyerni a választást. 2006-ban akár százszázalékos vidéki részvétel mellett sem nyert volna a nemzeti oldal, mert tévedés azt hinni, hogy a passzív állampolgárok nagyobb arányban választanák a nemzeti oldalt, mint akik tényleg elmentek szavazni. Akik nem mennek el választani, azok hallgatólagosan a pillanatnyi többséggel értenek egyet. Budapestet meg kell nyerni a nemzeti oldal számára, 1998 is példa rá, hogy nem érvényes a szociológiai determináció, amivel Tölgyessy magyarázza a választási eredményeket. De Budapest megnyeréséhez nem új minisztérium vagy más bürokratikus szervezet kell, hanem a polgárok mindennapjainak megértése, problémáikra adott jó megoldások.

A szerző egyetemi professzor