A nemzeti radikálisok válsága

Voks 2006

átran nézzünk szembe a tényekkel, és most ne csak a Fideszt kritizáljuk; a választások eredménye egyáltalán nem hízelgő a nemzeti radikális tábor számára sem. Egyre fogyatkozó választói akarat során 120 ezer honfitársunk merte tudatosan vállalni a nemzeti radikalizmust, a MIÉP–Jobbik a Harmadik Út pártszövetségét. Csökken azok száma, akik emelt fővel kitartanak a nemzeti sorskérdések mellett. Ez a brutális kor nem tűri meg a szellemi tradíciókhoz ragaszkodó nemzeti radikalizmust. Miért? Milyen külső és belső okok idézték elő mindezt, s mi lehet a kitörés, a megoldás iránya? Erre keresem a válaszokat vitacikkemben.
Erőtlenségünk külső okai
A magyar társadalom, úgy tűnik, nem vevő semmiféle látványos radikalizmusra és nyílt színi konfrontációra. Csak az SZDSZ által képviselt ultraliberális szélsőséget értékeli. A békés rendszerváltozás után az ország lakóiban két különös érzés kavarog. Az egyik a csendes túlélés utáni vágyakozás, a másik az egzisztenciális félelem. (Egészséges életösztön működteti mindkettőt.) Ebben az ideológiamentes korszakban – az átalakuló értékrendek és viselkedési sémák között – tökéletesen magányossá vált a liberális szabadságvággyal és az emberi jogok álszent maszlagjával átvert fogyasztó. Isten nélkül, hit nélkül, nemzeti közösség és szolidaritás nélkül pedig nincs semmiféle értékelvű kapaszkodó, mert mindent áthat a kiüresedett, eldologiasodott, lélektelen fogyasztás. Ez az új világvallás. A tradícióhiánnyal, erkölcstelenséggel, lezüllesztett oktatással és kultúrával küszködő, lelkileg beteggé tett tömegtársadalomban már nincs veszélyérzet és ellenállás. Életerő és jövőkép nélkül csak nyomasztó önsorsrontás és szellemi rombolás tapasztalható.
Az értelmiség mindenre kapható konformista árulóvá vált, a politikai elit végtelenül korrupt, pénzéhes lett. Nincs bennük felelősség és gátlás, nincs felettük ellenőrzés, elszabadult a hajóágyú. Nincs már személyes példamutatás és követhető példakép. A sikertelen társadalom számára ebben a végzetes megosztottságban nincs pozitív hős- és felmagasztosuló mártírszerep. Nincs együtt mozduló közösségi sikerélmény. Nincs élményt adó nagy és felemelő közös katarzis. Minden nivellálódik, mindenen eluralkodik az önzés, a sekélyesség és a butaság. Döntő piacvezető tényező lett az alázatos szervilizmus, a szirupos sznobizmus, a luxusra ácsingózó csordaszellem. Végleg eltűnt a gerinces moralitás. Aki ez ellen a bulvárlét ellen küzd, lázad és agitál, az átjárhatatlan falakba ütközik. Mivel a nemzeti radikalizmus alapvető politikai és pénzpiaci érdekeket sért, ezért ennek képviselete nem jó üzlet, nem eladható közéleti termék. Nem ildomos áru. Nincs ez irányba semminemű támogatás, nincs rá pénz és befektető. Nincs az a vállalkozó szellemű mecénás, aki nyíltan támogatni merészelné az internacionalista pénzpiac ellenzőit, az eltorzult demokratikus rendszer kritikusait.
Az anyagi korlátokon túl ott a mindenható politikai cenzúra és elhallgattatás. A kézi vezérelt, mesterséges médiahiány intézményesített rendszere. Aki nem szerepel a királycsináló pártsajtóban, az nem létezik, szigorúan ellenőrzött illegalitásban a föld alá kényszerül. Az nem képes megjeleníteni önálló arculatát és üzenetét. Az elbukik és megsemmisül, nem birtokolja a társadalmi öneszmélés és önszerveződés lehetőségét. A nemzeti radikalizmus most eljutott idáig. Minden külső tényező gátolni és megsemmisíteni igyekszik, nem akarja talpra állítani senki sem. A polgári liberális Fidesz szintén elhallgatta, megosztotta és elszívta a nacionalisták maradék erejét. A mostani választásokon aztán magával rántotta az egész jobboldalt a megalázó vereségbe. Ezzel a szánalmas eredménynyel bezáródott körülöttünk szinte minden lehetőség. Vagy mégsem?
Választási vereségünk belső okai
Legyünk kegyetlenül őszinték és fájdalmasak: bajaink belülről is fakadnak. Hogyan láttatnak bennünket, miként láttatjuk magunkat? Ez a kérdés. Mert a jelenlegi nemzeti radikalizmus megjelenése és arculata szintén az antalli örökség része, hagyománya és folyománya. Elhaló radikális üzeneteinknek és képviselőinknek döntő többsége a rendszerváltozás nagy, kezdeti hazugságaiból fakadt, abból sarjadt, onnan származott. Aztán egy belterjes, önmagához visszakanyarodó, elhibázott stratégia mentén nem kívánt már mást megszólítani, mint saját sértett, enervált és múltba révedő szavazótáborát. A szétszóródott aprónépet. Sajnos. Ez a korszerűtlen, bezárkózó, szellemi és közéleti gettó idővel olyan öntörvényű politikai szubkultúrává alakult, amely a soha nem létező aranykor nosztalgiája mellett egyfajta forradalmi/elitista illúzióból és torz küldetéstudatból táplálkozott. Az időtlen és kortalan magyar fájdalomból. Érthető.
Volt ebben egy kis huszáros, sujtásos, giccses dzsentrilét. Volt ebben Trianon, Ady, Németh László és Szabó Dezső. Volt ebben Horthy, Kádár, 1919 és 1956. Volt ebben valami örök politikai kielégületlenség, valami nehéz és nyomasztó lelki teher a vesztesek sértettségéből. Nyugtalanság. Erdély felől, a bedőlt határok felől. Volt ebben valami magányos, leépülésre hajlamos, eltaszító, örök kisebbségi életérzés. Lánglelkű romantika és idealizmus. Bezárt páternoszter. Szentimentális egykedvűség, rezignált unalom és halálvágy, amely a misztikusan felfokozott ellenségképekből, a Nyugat-utálatból, a tagadás irreális szelleméből, a kérlelhetetlen szembenállás gyilkos vágyaiból tevődött össze. Kuruckodás és kommunistázás az időtlen üldöztetés okán. Védekezve támadó, hátráló, súlyosan érzelmi politika lett ez. Visszacsapás iránti vágy a javából. Belső emigrációban, a paszszív rezisztencia sáncai mögött, kezünkben a szentté növekvő Wass Alberttel.
A nemzeti radikalizmus mintha az örök áldozat szerepére szerződött volna. Tragikusan, drámai szerepre. Görcsbe ránduló lélekkel, árvalányhajas stigmákkal. A rossz irányú és haszontalan verbális üzenetek mellett az elhasználódott jelképek tovább fokozták a külső-belső ellenféllel vívott heroikus küzdelem értelmetlenségét. Aztán megállíthatatlanul vad indulatok között maradt a nyakas dacosság. Aztán minden fontos ütközetet elveszítettünk. Aztán minden szegletből süvöltött felénk a modernizáció eszeveszett rohanása. Átgázolt rajtunk a közeledő összeomlás depressziós előszele. A kiszámítható végkifejlet. Nem jöttünk rá erre. Sérült identitással, örökös destrukcióval, a világválság önjelölt menedzselésével mindössze szánalmas köldöknézést lehetett képviselni.
Most be kellett látni, hogy kizárólag szimbolikus víziókkal, történelmi ereklyék felmutatásával, az erkölcsi magaslatra felszegzett nemzeti önfeláldozás megjelenítésével nem lehet az elfáradt magyar radikalizmus ügyét győzelemre vinni. A lelki megnyomorodás ellenére (vagy miatta?) nem kellett a Turulmadár szárnyalása, a Csodaszarvas vágtatása, nem kellett a határtalan Nagy Magyarország álmodása. Aztán nem kellett a rögös Harmadik Út rendpárti üzenete sem. Nem kellettek az idejétmúlt Don Quijoték, a szánalmassá maszkírozott álmodozók. A választók nem kívántak szembesülni a szörnyű valósággal, a drasztikus megoldással. A falak égig érő bűneivel. Homokba dugott fejekkel nyert a biztonságot ígérgető struccpolitika. Mert senkit sem érdekelt a luxusadókba becsomagolt rémálom. Jött, látott és győzött a gyurcsányi cunami. Most rosszkedvűek a becsapott hívek. A hullámlovasok fanklubokba tömörülnek. Hiába ütöttek baljós dobokat a Koppány-ivadékok, a kóborló sámánok. Pusztába kiáltottak. Hiába. Vagy mégsem?
Kiút a jelenlegi helyzetből
A sebek nyalogatása helyett koncentráljunk a kitörés lehetőségeire. A modern politika teljesen átalakult. Klasszikus népképviselet helyett egyre inkább előtérbe kerül az egyéni és csoportos érdekek védelme, a szolgáltatás és a lobbitevékenység fontossága. A nemzeti radikalizmus képviselőinek le kellene számolniuk az egész nemzet érdekében folytatott patetikus „nemzetvédő”, élethalál-küzdelemmel. Hamis mítoszok és önáltatás nélkül, jól körülírható társadalmi rétegek politikai érdekképviseletét kellene ellátniuk. (A választók az elkövetkező időszakban még inkább értékelni fogják a vesztesek melletti kemény kiállást.) A közelgő drasztikus megszorítások gyökeresen átrajzolják a közéleti térképet, ezért döntően új területek felé kell fordulnunk. A leépített oktatás, a szétzilált egészségügy és a növekvő munkanélküliség miatt határozottan üzennünk kell a pályakezdő fiataloknak, a közalkalmazottaknak és a munkavállalóknak: Erős államot, törvényességet és rendet akarunk. Jelen kell lennünk az önkormányzatokban, a felsőoktatási intézményekben és a szakszervezetek soraiban. Ütköznünk kell mindenhol, a sérült hazai érdekvédelem frontjain. Támogatnunk kell minden területen a civil társadalmi ellenőrzés elnyomorított kezdeményezéseit. Harciasan, de szakszerűen vállalnunk kell a család-, az egészség- és a környezetvédelem ügyét. A sebezhető magyar belső piac szeplőinek védelmét. Belterjes bezárkózás helyett hatékony és hiteles irányokat, struktúrákat és szereplőket kellene találnunk céljaink eléréséhez. Közérthető módon, a kisemberek szintjén újra kell fogalmaznunk az antiglobalizmus, az antiliberalizmus, a rendpártiság és a nemzeti ellenkultúra üzeneteit. Látványos eszközökkel védelmeznünk kell az anyaföld, az anyanyelv és a magyar identitás közösségei mellett a nemzetgazdaság, az oktatás és az egészségügy kiszolgáltatott szereplőit. Közterekre, utcákra kivonulva, sztrájkokkal és a polgári engedetlenség megmozdulásaival hatékonyan támadnunk kell a gyarmatosító globalizmus intézményeit. Nemzetközi kapcsolatokat kell kiépítenünk, meg kell találni szerte a világban testvérpártjainkat. Kidomborítva uniós kritikánkat a közelgő választásokon csatlakoznunk kell a brüsszeli EU-szkeptikusok frakciójához. Elavult struktúrák helyett erősíteni kell a mozgalmi jelleget, a hálózatépítést és elsősorban az interneten a második nyilvánosság kiépítését. Saját, korszerű sajtót kell teremtenünk. Minden ízében ki kell használnunk a modern tömegkommunikáció adta lehetőségeket. A kreativitás, a konstruktivitás és az integráció jegyében keresni kell az együttműködés módozatait minden tisztességes jobboldali erővel. Végül talán legfontosabb: új, elfogadhatóbb, korszerűbb arculatot kell találnunk a magunk számára. Hiteles és bátor hangot, stílust és megjelenést. Új formát, amely fiatalosságával, humorával és érzékenységével kinyitja a kapukat egy piac- és médiaképes, értékközpontú jövőkép felé.
Az átalakuló jobboldalon van keresnivalónk. Fájdalmas múltidézések helyett végre az élet szépségeit és távlatait is illene megjelenítenünk. Üzennünk kell a jövőnek! Vagy mégsem?

A szerző képzőművész,
a Jobbik Magyarországért Mozgalom alelnöke

Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.); Szabó A. Ferenc (A Fidesz hiányzó társadalomismerete, május 8.); Tóth Gy. László (Politikai csendélet a vereség után, május 10.); Kiss Gy. Csaba (Politikai térképünk újabb alakulásáról, május 11.); Halmos Károly (A választást a költségverseny döntötte el, május 11.); Boros Bánk Levente (A Fidesz és a jobboldal három tennivalója, május 12.); Tőkéczki László (Egy körmönfont elemzés margójára, május 12.).