Akadémia és reform

Így van ez, amikor nemigen van kormánya az országnak. Ha egy politikai erő választói megbízást kap a folytatáshoz, boldogabb parlamentáris demokráciákban az szokott történni, hogy még a választások estéjén bejelenti az ünneplő kormányfő, hogy holnaptól folytatják a munkát, ez meg ez változik, amúgy meg „megcsináljuk” a programunkat. Na, nálunk ez nem így történik. Hanem úgy, hogy a pártpolitika, különösen annak kormánypárti része hetekre kivonul a nyilvánosságból, eltűnik, egyeztetni megy, kiszivárogtat, s fejet tör. Majd reformálni akar.
A legújabb reformvitákban a Magyar Tudományos Akadémia is kapott némi figyelmet, s ennek részeként komoly bírálatot is. Az MTA elleni, most már régóta ismert érvek egyik része az akadémikusi előjogok ellen irányult, míg másik részük az akadémiai intézethálózat alacsony hatékonyságú működését ostorozta. Szomorú volt hallani az MTA sztálinista jellegét hangsúlyozó véleményeket, egyrészt újraelmondóik következetlensége miatt (ti. a kommunistázást más vonatkozásban megengedhetetlennek tartják), másrészt pedig annak igazságtalansága miatt. Az új, jelenkori Magyarország alkotmánya is magán viseli az 1949. évi sztálini alaptörvény nyomait, ám az elmúlt évtizedek átalakítása, vitái és változtatásai eredményeként megfelelőnek látszó keretet biztosít a jogállam és a parlamentáris demokrácia működéséhez. Nincs ez másként az Akadémiával sem, mint ahogy az egész rendszerváltoztató Magyarországgal sem. Amikor Kosáry Domokos az MTA elnökeként a köztársaság létrejöttekor fellépett az akadémikusok közti boszorkányüldözés és tisztogatás ellen, akkor nem tett mást, mint az új Magyarországot életre hívó, kimondott-kimondatlan közmegegyezés parancsának tett eleget az MTA értékeinek megőrzésével, az óvatos reformokkal és a jogellenesen és méltánytalanul meghurcolt akadémikusok rehabilitációjával. Ugyanis emlékezzünk: nem tetszettünk forradalmat csinálni! S ahogy Antall József érzékeltette: a katarzis elmaradásának súlyos, a purifikáló törekvéseknek ellentmondó következményei vannak.
Az MTA és maguk a felsőoktatási intézmények is széles körű autonómiát kaptak a rendszerváltoztató Magyarország első törvényhozásától. A hazai liberalizmus főáramát képviselőknek, tudományos és oktatási szakpolitikusoknak ez az autonómia a kezdetektől fogva ellenükre volt, átalakító törekvéseik gátját látták – egyébként helyesen – az MTA-intézethálózat fennmaradásában, az Akadémia önállóságában. Kétségtelen, a liberális szakpolitikusoknak abban igazuk volt és van, hogy az autonómia csökkentheti a hatékonyságot, azokat is jutalmazhatja, akik más feltételrendszer megléte esetén a versenyben kevésbé tudnának helytállni. Azt azonban e tudománypolitikai irányzat képviselői nem veszik figyelembe, hogy az átalakítás, a viszonylagos alkotói szabadság és biztonság megszüntetésének sokkal nagyobb lehet az ára, mint a haszna. Mert ahol szétbontunk egy szervezetrendszert, ott az átalakítás levezénylése során éppúgy szerepet kaphatnak tudományon kívüli szempontok, mint magában a rendszer működésében. Ha a gazdasági szervezetek átalakításának tapasztalatait elemezzük, nem találunk mást, mint azt, hogy az átalakulás haszonélvezői épp azok voltak, akik már a rendszerváltoztatás előtt is komoly pozíciókkal, erőforrásokkal rendelkeztek. Arról pedig ne is beszéljünk sokat, hogy az MTA külső levezénylésű átalakítása milyen következményekkel járt volna a nemzetközi tudományos középmezőnyben elhelyezkedő Magyarország számára. A felsőoktatás szétzilálása, a tömegoktatás és az alulfinanszírozottság szorításában áramvonalasított egyetemi rendszerünk színvonalának csökkenése arra enged következtetni, hogy a doktriner átalakítás eredményeként távolodtunk a nemzetközi élvonaltól. Holott a tervek alkotói ennek épp ellenkezőjét vizionálták.
Az MTA a maga lassúságával, konzervativizmusával, elitista jellegével mégsem a változatlanság és makacsul őrzött állandóság színtere. A kilencvenes évek eleje óta több hullámban került sor az intézethálózat átalakítására, a finanszírozás versenyelvűbbé tételére, az európai tudományos kutatóhálózatokhoz való csatlakozásra és új kutatógenerációk kinevelésére. Az MTA kínálta feltételrendszer lehetővé tette, hogy számos tudományterületen a nemzetközi, de legalábbis az európai élvonal közelébe kerüljön kutatók nagy tömege. S itt a tömeges voltot hadd hangsúlyozzam: a kiugró tehetségek a legtöbb helyzetben érvényesülési lehetőséget találnak maguknak, s a magyar tudomány intézményrendszere ma is kiad magából ilyen zseniális tudósokat, de a kilencvenes évektől a magyar tudományosság egyik legkomolyabb feladata épp az volt, hogy felkészült kutatók tömegét őrizze meg, kapcsolja be a bővülő európai tudományos együttműködésbe. S az MTA e feladatának eleget tett, mondom ezt tízéves akadémiai tapasztalattal a hátam mögött.
És mindezt úgy tette, hogy a tudományra jutó finanszírozás évről évre az MTA és a kormánypártok képviselői közti alkudozás eredményétől függött, s sokszor kellett annak örülni, hogy a tavalyihoz képest alig csökkent valamivel a kutatásra jutó keret. S kellett ezt úgy tennie, hogy a politika képviselői az esetek többségében semmibe vették az akadémiai kutatások eredményeit, a javaslatokat, a feltárt összefüggéseket. Mert írjuk azért le őszintén: a társadalomtudományok területén született elemzések következtetései alig voltak hatással a politikai döntéshozatali folyamatokra, s ez azért alakult így, mert a magyar politika rendszere éretlennek bizonyult a tudományos inputok felhasználására. Sok esetben ha kereste is a politika a tudomány kegyeit, nem azért tette, hogy jó döntéseket hozzon, hanem hogy legitimációt szerezzen.
A rendszerváltoztató Magyarország eltelt 16 évének egyik eleddig kevés figyelmet kapott küzdelmét a szakmai, területi vagy épp értékalapon szerveződő közösségek, alrendszerek képviselői vívták a pártpolitika képviselőivel azok centralizációs, az autonómiákat felszámolni kívánó törekvéseivel szemben. Az MTA azon kevés nemzeti intézményeink egyike, amely sikerrel őrizte meg autonómiáját, s ezzel a tudományos kutatás szabályozott, így korlátos, azaz valódi szabadságát. S ahogy a Nemzet Színészei sem mai alakításukért kapják szerény javadalmukat, úgy az akadémikusok mindegyikétől is botorság lenne azt várnunk, hogy a mában bizonyítsa frissességét és tehetségét. Azt viszont várhatjuk, hogy mintaadóként, az összmagyar tudományosság értékeinek őrzőiként részt vállaljanak az új tudósgenerációk kinevelésében. Az akadémiai intézethálózat arra is lehetőséget teremt, hogy a felhalmozott szaktudás, az európai tudományos kapcsolatok révén a magyar kutatók jelentős része kivegye a részét a II. Nemzeti fejlesztési terv megvalósításából, hogy ezt a talán egyedülálló felzárkózási lehetőséget az ország ne szalajtsa el, ne hagyja kihasználatlanul. Az MTA 175. közgyűlésén elhangzottak, Vizi E. Szilveszter reformtervei épp azt látszanak szolgálni, hogy e közös célok eléréséhez az MTA és kutatógárdájában megfiatalodott, európai kutatói hálózatokhoz csatlakozott intézetei is hozzá tudjanak járulni. Ha újra pártpolitikai, doktriner felvetések golyózápora zúdul az MTA autonómiájára, úgy a 2007–2013 közti lehetőségek megint nagyrészt kiaknázatlanok maradnak. Ez pedig nem lehet a politikai közösség döntő többségének érdeke.