Akasztás alulnézetből

V o k s 2 0 0 6 „Éva: Akasztanak. Beh jó, hogy itt vagyunk. Gyerünk mi is, oly izgató e látvány, S szép alkalom ragyogni ékeimben.” (Madách)

Hát igen. Tölgyessy Péternek akár igaza is lehetne. De csak akkor, ha Magyarországon évszázadok alatt bejáratott, működő demokrácia lenne. Ha a demokrácia nálunk nemcsak olyan aktuális – de bármikor átalakítható – játékszabályok gyűjteménye lenne, amelyek rafinált megkerülése elégedett csettintéseket vált ki, hanem ha a demokrácia az anyatejjel magunkba szívott mentalitás, tisztelet, önkorlátozási képesség lenne. Ha megszokott lenne a felelősségvállalás. Ha egyenlők lennének az esélyek. Ahol a győztes vezetők és az őket választók kínosan ügyelnének arra, hogy a vesztesek nehogy másodrendűnek érezzék magukat.
Sajnos ettől még messze állunk.
Tölgyessy a Tiszántúl „nyakas magyar mezővárosait” is említi. Na, én egy ilyen nyakas magyar mezővárosban lakom. A nyakas magyar mezővárosban kínai fokhagymával, német, holland krumplival van tele az üzlet, miközben segélyosztás napján nem lehet közlekedni a posta környékén. A nyakas magyar mezővárosban vasárnap végig lehet sétálni a főutcán úgy, hogy alig találkozik valakivel az ember. A szép főtér esténként üres. A főutcán nincs egyetlen olyan hely sem, ahová kávézni, sörözni be lehetne ülni a barátokkal. A hajdani három moziból az egyik évek óta leégve áll, a másik kettőben kínai ruhabolt van. Az alig kétszáz fős, rozoga színházterem teljesen alkalmatlan bármire, közösségépítésre a legkevésbé. A nyakas magyar mezővárosban nem lehet cikket közölni a gazdatüntetésről a helyi újságban: a fenntartó „politikamentességet” ír elő a szerkesztőnek. A nyakas magyar mezővárosban folyamatosan fogy a népesség, az általam megkérdezett gimnáziumi osztály fele úgy képzeli, hogy Magyarországon kívül éli le életét.
Az én nyakas magyar mezővárosomból – hiába él benne sok-sok szeretni való jó ember – ötven év múlva semmi sem lesz, ha minden így megy tovább.
Az én nyakas magyar mezővárosomból azt látom, hogy a demokráciához messze nem elegendőek a politikai keretek, szükségesek a jövőképpel, életkedvvel, reménységgel rendelkező közösségek is.
Húsz éve a Felvidékről áttelepítettek emlékére rendezett konferencián mondta Albert Gábor, hogy kisebbségi életérzésben él az itthoni magyarság is. Előtte egy ormánsági lelkésztől hallottam: sikerült Ormánsággá tenni az egész Magyarországot. (A harmincas években az Ormánság volt a jövőtlenség, az elhibázott „néma forradalom” jelképe.)
A rendszerváltás mindent megelőző céljának a társadalom nagykorúsításának, az önbecsülés, az otthonosságérzet, a jövő iránti bizalom visszaadásának kellett volna lennie. Sokunk nevében mondom: erre való szándékot leginkább 1998 és 2002 között éreztünk. Nemcsak abban, hogy azt mondták: állj a talpadra, találj ki okos dolgokat, mi majd támogatunk, de néhány olyan üzenetben is, amely a legelhagyatottabbaknak is azt mondta: fontosak vagytok (falusi kisiskolák életben tartása, a millenniumi ünnepségek megrendezése a legkisebb faluban is stb.).
Mennyivel más ez, mint amit a postabezárásokról készített dokumentumfilmben láthattunk!
A nyolcvanas évek végén talán az Ötlet című hetilapban jósolta meg Hankiss Elemér, hogy a változás költségeit az alsó középosztály, az alkalmazottak fogják megfizetni, ők fogják az összes terhet cipelni. A jóslat tökéletesen bevált: máig ez a réteg az, amelyet meg lehet szorítani, ők azok, akik kiszolgáltatottságukban a rabszolgamunkát is elvállalják. Márpedig a kiszolgáltatottság és a rabszolgamunka a demokrácia ellensége. Az ezredfordulón voltak kísérletek a dolgozó ember megbecsülésére, a középosztály megerősítésére (minimálbér, családi adókedvezmény, diákhitel, a honi vállalkozók helyzetbe hozása). Mostanában viszont leüzengetnek a kastélyból: „Igazságosság!” – ami nagyjából annyit tesz, hogy szégyellje magát (csak egy bizonyos szint alatt, persze), aki kicsivel jobban él, mint a legnyomorultabbak. És hát a kiszolgáltatottság, kiszámíthatóság szempontjából sem igazán jó a helyzet…
Még mindig a nyolcvanas évek második fele. Egy történelemtanár ismerősöm azt találta ki: pár éven belül az MSZMP-nek kereszténydemokrata, szociáldemokrata meg ki tudja, milyen frakciói lesznek. Akkor mulatságosnak tűnt az ötlet, mai fejjel inkább félelmetesnek. Tényleg, lehetett volna így is, az átmentett elit szétoszthatta volna maga között a reszortokat. A demokrácia szerencséje, hogy kialakult egy igen széles, a régiektől független politikai erő.
Ezek után kicsit furcsának tartom (dehogyis tartom furcsának…), hogy Orbán Viktor sokak szemében a demokrácia ellensége. A demokrácia igen is sokat köszönhet neki. Még egyszer: a semmiből, iszonyatos ellenszélben fel tudott állítani egy működő, sokak által szerethető, valódi alternatívát; megpróbálta lábra állítani a középosztályt; illetve megpróbált önbecsülést adni ennek a szerencsétlen kis országnak. Persze ez nem zárja ki, hogy a Fidesz a régi kollégiumi módon cselekszik, hogy ezer ponton kritizálható, de innen, ahol én élek, nem ezek a legfontosabbak. Mert ha továbbra is föntről várjuk a megoldást, tényleg nem lesz nyakas mezővárosunk. Ha nem vagyunk hajlandóak talpra állni, saját akaratunkból gondolkozni, építkezni, valamiféle morált kialakítani, elveszünk.
Egy társaságban mondta valaki: egyrészt nemzetellenes bűn, amit Orbán Viktorral műveltek, másrészt kiderült, hogy Orbán sajnos nem bírta ki. Én ezt kicsit árnyaltabban látom. Egyrészt nagyjából kibírta. Másrészt, ha nem is bírta ki teljesen, akkor is adott a kérdés: a kicsinált vagy a kicsináló mellé állunk-e? Madách athéni színéből ki a maradandóbb? A tényleg hibákat vétő Miltiadész, vagy az őt vérpadra juttató, az igazi történelmi események közben otthon lapító megélhetési demagógok?
És vajon életszerű-e elvárni valakitől, hogy a napi több tucat támadás közül kiszúrja a két reális kritikát?
Pedig kritikára lett volna bőven ok. Most már a Magyar Nemzetben is számtalan cikkben olvashatjuk, hogy már régen látszottak a bajok, a hibás stratégia, a hibás kampány stb. Igaz. Nagyon rossz volt a kampány. Erőtlen, fáradt volt Orbán Viktor. Még a Kossuth téren is.
Leginkább a társadalomképet, a jövőképet hiányoltam. Azt hiszem, nagyon sokan vagyunk, akik nem az alapján választunk, mekkora a gázár, meg hogy kitől számíthatunk húsz forinttal többre, hanem hogy kinek milyen az emberképe, társadalomképe, értékrendje (sőt, hogy kinek van ilyesmije egyáltalán…). Az nem lehet magyarázat, hogy 2002-ben a több pénz ígéretével választást lehetett nyerni, hogy december ötödike után hetekig én is azt kérdezgettem magamban a szembejövők láttán: na, vajon ez engem is megfosztana állampolgárságomtól, ha ötven forintját veszélyben látná? Az nem lehet magyarázat, hogy ezt a társadalmat az irigységre kondicionálják évtizedek óta, hogy éppen azok hergelik szegény drága takarítónőket a „többmilliós traktorral” tüntető gazdák ellen, akik pár évvel korábban épp ugyanezen szegény drága takarítónők minimálbér-emelésével hergelték a minimálbér felettieket.
Én pont azt szerettem volna hallani, hogy az ország egyetlen esélye a mentális megújulás, amit Freund Tamás is említett egyszer: „…a társadalmat csak egymásért is tenni képes, önzetlen emberekből lehet újraépíteni, kezdve a családdal, majd a kisközösségekkel, míg el nem jutunk a hazájáért is áldozatokra képes honpolgárokig. Önző emberekből álló közösségek nem versenyképesek…”
Igen, elhibázott volt sok minden. De ha mindenki látta ezt, akkor miért csak most beszélünk róla nyilvánosan? Miért nem volt egyetlen kritikai hang sem hallható az itteni sajtóban? Vajon tényleg Orbán Viktor az egyszemélyi felelős?
Végül is messze nem Orbán Viktorról van szó. A fél ország le van nézve (ezáltal persze az egész is), csak ezt sokan nem veszik észre.
2002-ben elmegyek a Kossuth térre, mert jogom van hozzá. És látok sok szimpatikus embert. Látom szüleim régi barátait. Egész életüket tisztességesen végiggürcölték. Találkozom rég nem látott egyetemi társsal. Amott régi tanítványom. A hangulat felemelő. Van néhány giccses elem, de elnézzük.
Aztán azt olvasom a Népszabadságban, hogy tulajdonképpen a „fasizmus mint lelki igény” volt jelen a téren. Jancsó–Grunwalsky őrjöngő hívekről ír az ÉS-ben. Már bocsánat. Milyen jogon mondanak ilyen szintű ítéletet rólam, szüleim baráti köréről, volt egyetemista társamról, tanítványomról, a mellettem álló derűs arcú fiatal párokról, százezrekről? Kéri László politológus egy konferencián egyenesen Hitler-Jugend-es tömegeket vizionált a Kossuth térre, ilyen párhuzamot márpedig egyetlen komoly elemző sem engedhetne meg magának.
És azóta is. Az elvileg plurális Magyarországnak a választáson pár ezerrel lemaradt pártja megtartja első szövetségi gyűlését. A közszolgálati (?) televízió híradójában mindez az ötödik hír. A legfontosabb, legelső tudósítás aznap arról szól, hogy fokozott ellenőrzés van az utakon, ennek megfelelően hosszú percekig rendőröket, autóvezetőket láthatunk. Tudjátok meg, mennyit értek!
Debreczeni József minősíthetetlen módon nyilatkozik más véleményen levő egykori doktori témavezető professzoráról. Megyesi Gusztáv szerint a „büdös zsidó” szókapcsolatra még ma is (azaz napok múlva is) dübörögnének a budai Vár falai. Az ÉS-ben megjelent mondat után jelenlevőnek definiálom magam, és kikérem magamnak Megyesi aljas mondatát! Amíg nincs egzaktul bizonyítva, hogy Megyesi többet tett ezért az országért, mint én, amíg nincs bizonyítva, hogy én antiszemita lennék, ő meg nem, addig szégyellje magát!
Szóval messze nem Orbán Viktorról van szó, hanem a mélyen lenézettekről, a minden rendszerben másodrendűekről, a másik oldal szerint nyilvánvalóan ostobákról, az őrjöngőkről, a magától értetődően antiszemitákról.
Az értékrend sokkal fontosabb, mint a politikai haszon. Ha a cenzúra idején, a diktatúra idején, a KISZ-esek idején meg tudtuk tartani értékrendünket, mentalitásunkat, akkor most se a szerint döntsünk, hogy a következő választáson mi tűnik sikeresebbnek. A túszejtőknek még veszély esetén sem szokták teljesíteni a követeléseit, nehogy vérszemet kapjanak.
A londoni színben egy üres világ Évája végtelenül felderül, hogy akasztást láthat. Hogy Orbán Viktor távozzon a politikából? Bevallom, nekem egy-két esetleges választási vereség kevésbé esne rosszul, mintha látnám, hogy korunk Éváinak arca ékesre derül.

A szerző pedagógus

Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.); Szabó A. Ferenc (A Fidesz hiányzó társadalomismerete, május 8.); Tóth Gy. László (Politikai csendélet a vereség után, május 10.); Kiss Gy. Csaba (Politikai térképünk újabb alakulásáról, május 11.); Halmos Károly (A választást a költségverseny döntötte el, május 11.); Boros Bánk Levente (A Fidesz és a jobboldal három tennivalója, május 12.); Tőkéczki László (Egy körmönfont elemzés margójára, május 12.); Molnár Tamás (A nemzeti radikálisok válsága, május 15.); Nagy Ferenc József (Bennünk van tizenöt százaléknyi voks, május 16.); Csikós Attila (Ilyen arcátlan a történelem, május 16.); Somogyi János (A kegyelmi pillanat elillant, május 17.); Bonifert Donát (Van lehetőség a táborok közötti átjárásra, május 17.); Czakó Gábor (A csodafegyver, május 19.); Bogár László (Orbán Viktor három választási lehetősége, május 19.); Keresztes Lajos (A körítés fontosabb volt a tartalomnál, május 22.); Körmendy Zsuzsanna (Nyolc év parkolópályán nagyon hosszú idő, május 23.).