Alag

Ha május, akkor egész Pest megbolondul: az özvegyaszszonyok házassági terveket forralnak, a kültelki svindlerek munkába állnak, a nagyvilági hölgyek legújabb toalettjükben, ragyogó arccal masíroznak az utcákon, mind egy irányba természetesen, a gyep felé, és minden valamirevaló úriember szent kötelességének tartja, hogy patkó alakú tűt nyomjon nyakkendőjébe – legalábbis így volt a Monarchia boldogult úrfikorában Krúdy Gyula szerint.
Hogy hova lett az önfeledt időszak, „amikor az orgonával együtt nyílik a lóversenyláz Budapesten”, és hova lettek a Szemerék, a Zichyk, a Batthyányak, a Telekiek, a Dréherek és a Rothschildok, akik Kincsem legendás győzelemsorozatától vérszemet kapva csodacsikók kinevelésével kísérletezgettek – arra szót sem érdemes vesztegetni, hiszen Krúdy már a kilencszázhúszas években is csak lemondóan révedezhetett vissza a turfok század végi fénykorára.
Akkoriban lett a homoki Vesztőhely is.
Nem köztörvényeseknek ácsoltak ott bitófát, hanem talán még kegyetlenebb embereknek: akiket ellenállhatatlanul vonzottak azok a helyek, ahol sok pénzt lehet veszíteni. Így nevezte a pesti csibésznyelv Alagot is, Pest megye Szaharáját, ahol 1890-ben kezdődött meg a magyar lósport mai napig egyetlen (és talán utolsó) tréningközpontjának kiépítése. Gróf Batthyány Elemér, a kivégzett miniszterelnök fia, a Magyar Lovaregylet elnöke angol mérnököket vont be a nagyszabású tervbe, Angliából hozatott tarackmagot a gyepesítéshez, komfortos lovászlakótelep, gazdasági épületek, elegáns kúriák, hatalmas karámok, külön dunai vízmű és három víztorony épült, hogy Alag legyen egyszersmind az ország első teljes ivóvíz-hálózatú községe. A versenyek 1891-ben indultak meg, a millennium évében újabb pálya készült el, majd tízezer fenyőfát telepítettek a sívó homok megkötésére. Svájci tehenészet, kertészetek, gabona- és takarmányföldek, gyümölcsösök, erdőgazdaságok nőttek ki a semmiből – olajozottan működő, lósportnak szentelt falu. A homokon termett lovaregyleti spárga eljutott Bécs piacaira, a gyümölcsaszalóban készített alagi csemegét pedig még Anglia fogadóirodáiban is árulták. Nem beszélve az itt tenyésztett, idomított, majd világhírre törő versenylovakról.
Ám Alag nem csupán mintaszerűen kiépített telep az európai létesítmények sorában, hanem a hazai sportág folytonosságának záloga is: a Tanácsköztársaság után, amikor a pesti városligeti lóversenypálya éppen föl van szántva, Alag a magyar lóverseny központja, s itt rendezik meg az első magyar derbit 1921-ben.
Mindez persze a múlté, talán mondanunk sem kell. A második világháború óta semmit nem tettek a központhoz – inkább csak elvettek belőle. Területet, pályákat a szovjet hadsereg, az útépítők, a spekulánsok. Nem sok nyoma maradt a gyümölcsösöknek, a virágzó gazdaságnak, sem a tízezer fenyőnek – lassan megint a homok lesz az úr, akár százhúsz évvel ezelőtt. Aki ma Dunakeszi felé elhagyja Újpestet, hogy bejárja az alagi tréningtelepet, ütött-kopott kúriákkal, pusztuló épületekkel, egyre csüggedtebb személyzettel találkozik, meg a mindent beborító szegénységszaggal. Szecessziós ablaktokokhoz szögelt szárítókötél, szebb napokat látott épületek Kádár-kori, ordítóan oda nem illő „kiegészítőkkel”, közvetlenül az államosítás után fölszabdalt belső lakóterek, elveszett és elvesztegetett komfort – a Monarchia nagyvonalú építészetéhez tákolt hatvan év letörölhetetlen nyomokat hagyott. Ha így megy tovább, Alag hamarosan a nagy magyar szellemtelepek, az ostoba módon pusztulni hagyott jelképeink sokaságát gazdagíthatja.
Ma nagyjából száz család, 250 ember él a tréningközpontban, és több száz galoppló várja a magyar lóversenysport sorsának jobbra fordulását. Valamint a döntést: vajon a telep maradékát ugyanúgy elkótyavetyélik-e, mint nemrégiben az alagi téli pályát.