Ameddig az őrkutya ugatása elhallatszik

Az utóbbi években egyre több műemléki jelentőségű, műemléki vagy világörökségi környezetben lévő épület tűnik el Budapestről. Az önkormányzatok nemegyszer a joghézagok kijátszásától vagy a bizonyítható törvénytelenségektől sem riadnak vissza, hogy az értékes telkeken álló, javarészt a tizenkilencedik században épült házakra bontási engedélyt szerezzenek, és azokon befektetők bevonásával igénytelen építészeti megoldású, a városképet rontó épületóriásokat emeljenek. A nagy visszhangot kiváltó Király utcai eset után – a civil tiltakozás ellenére – gyakorlatilag pillanatok alatt eltüntették az 1844-ben épült, a VIII. kerület, Szentkirályi utca 4. szám alatt lévő egyemeletes házat, helyére egyes információk szerint hétemeletes ingatlan épül. A házrombolásokról a Király utcai civil akciók egyik szervezőjével, Gerle János építésszel, az Élőlánc tagjával beszélgettünk.

A mára lerombolt, Szentkirályi utca 4. szám alatti házat 1844-ben építették Zitterbarth Mátyás tervei alapján – mondta Gerle János. Zitterbarth Hild József és Pollack Mihály mellett a korszak legfontosabb építésze, akinek a munkássága meghatározó volt Budapest arculatának kialakításában. Ő tervezte az első nemzeti színházként szolgáló, Rákóczi úti egykori Pesti Magyar Színházat és a pesti vármegye Vármegye utcai házát is. Az épületet nemcsak a tervező személye miatt lett volna fontos megtartani – a Szentkirályi utca 4.-ben működött ugyanis az első magyar gyermekkórház, amely Schöpf-Mérei Ágost kezdeményezésére jött létre. A bontás ellen tiltakozott Tulassay Tivadar, a SOTE rektora is, aki orvostörténeti jelentősége miatt szerette volna megóvni az épületet. A ház az önkormányzat tulajdonában volt, így másik kerületet kellett kijelölni elsőfokú építészeti hatóságként. A kijelölt X. kerület kiadta a bontási határozatot, amelyhez a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) is hozzájárult, arra hivatkozva, hogy a ház nem alkot egységes látványt a vele szomszédos műemlék Uránia-házzal, és eredeti formáját átalakították. A tiltakozást a szomszéd ház lakói indították, akik a szűk utcában építendő hétemeletes ingatlan okozta forgalomnövekedéstől tartanak – ez általános probléma a belvárosban épülő új házak környékén –, ezért a Fővárosi Bírósághoz fordultak, hogy az ügyintézés vélt szabálytalanságai miatt vizsgálja felül a bontást. A bíróság, bár ekkor már folyt a bontás, nem ítélte sürgősnek az ügyet. Mire napirendre kerül a határozathozatal, az épületből nem maradt felújítható rész.
Arra a kérdésre, hogy miért nem bontakozott ki a Király utcaihoz hasonló, szervezett civil ellenállás a Szentkirályi utcában, Gerle János úgy reagált: ha a KÖH hozzájárul a bontási határozathoz, nem marad olyan hivatalos partner, akire a házvédők számíthatnak. Ebben az esetben a polgári engedetlenség az egyetlen eszközük, ami azonban szervezést igényel. A bontás veszélye régóta fennállt, a munkálatokat azonban meglepetésszerűen, húsvétkor kezdték el, így nem maradt idejük reagálni.
Míg a VII. kerület esetében a civilek listát állítottak össze a bontással fenyegetett épületekről, a VIII. kerületről nincs hasonló információjuk, ami megnehezíti a tiltakozásszervezést. Az önkormányzatok nemegyszer életveszélyre hivatkozva szorgalmazzák a bontást, mint az ebben az esetben is történt. Van ennek valós alapja a régi házak esetében? – kérdeztük. „A statikai kérdésekben nehéz állást foglalni. A tervezésnél és a statikai szakvélemény kiadásánál is biztonsági ráhagyással dolgoznak. Ha egy épületnél felmerül az életveszély gyanúja, nyilvánvalóan inkább életveszélyessé nyilvánítják. Ez történt a Király utca 40.-ben is, ahol a polgármester három szakértői vélemény birtokában állította, hogy a ház életveszélyes. Ennek ellenére az életveszélyessé nyilvánított födémszerkezet elbírta a rá terhelt építési törmeléket is, végül kézi erővel kellett lerombolni.”
A Király utca 40. esetében a civilek egyébként csatát nyertek: az épület nem bontható. Mégis változatlanul lefóliázva áll, és biztonságiak őrzik. Gerle János úgy vélte, a jelenlegi állapot fenntartása folyamatos anyagi veszteség a tulajdonos önkormányzatnak, ezért annak előbb-utóbb lépnie kell. Miután a KÖH deklarálta, hogy nem járul hozzá a bontáshoz, vagy felújítják, vagy megkísérlik az illegális bontást. Az épület hasznosítására nemzetközi pályázatot írt ki az Octogon folyóirat, amely május végén felkínálja a beérkezett pályázatokat megvalósításra az önkormányzatnak. A VI. kerület nem áll túl jól az ügyben, mint kiderült, a Király utca 40. háta mögött lévő, Vasvári Pál utca 4. szám alatti házat is szabálytalanul bontatták el, ez tehát perelhető.
Míg a Király utcai tiltakozás folyt, egyébként még két épület tűnt el a Belső-Erzsébetvárosból, és aggasztó mások között a Paulay Ede utca 33. alatti ingatlan sorsa is, amely egyes információk szerint annak a befektetőnek a birtokában van, aki a Király utca 40. helyén építkezett volna.
Gerle János szerint nagy probléma, hogy az önkormányzatoknál azok a testületi ülések, ahol a privatizációról esik szó, zártkörűek, ezért nehéz információkat szerezni arról, hogy milyenek a tulajdonviszonyok a kerületben. Gondot jelent az is, az önkormányzatok vezetői el tudják hitetni az emberekkel, hogy az adott beruházás az ő életminőségüket javítja majd – Verók István VI. kerületi polgármester például két lehetőséget állított a kerület lakói elé a Király utcai ügy kapcsán: szerinte vagy „összeomló falak közt maradhatnak, vagy szép, új házba költözhetnek”.
Ez viszont nem a valós alternatíva – az embereket egyszerűen félrevezetik. A civil szervezetek megpróbálják menteni, ami menthető az építészeti örökségből, de miután sem forrásuk, sem elég emberük nincs, a hivatalok nagy sikerrel alkalmazzák a „kifárasztási” technikát velük szemben. A jog sem védi őket: míg a rendőr civil kérésre nem állíttatja le a törvénytelen rombolást, holott az kötelessége lenne, a civil aktivistákat a gyülekezési jog megsértése esetén elviszik.
Gerle János szerint gyakorlatilag frontális támadás indult Budapest építészeti arculata ellen. Szerinte a mintaszerűnek beállított ferencvárosi rehabilitációs folyamat sem megnyugtató – nem egy értékes épület elpusztult már a területen, amely helyére városképi szempontból kedvezőtlen, rossz építészeti minőségű ház épül. A tömbrehabilitációt mindenhol rombolással kezdik, ahelyett, hogy az ilyen felfogásban készült terveket figyelembe véve megtartanák a felújításra érdemes régi épületeket. Bár a lakások felszereltsége az új házakban nyilván jobb, mint a felújítás előtti régiekben, szerinte nem elhanyagolható a szociológiai vonatkozás sem; annak idején a paneles lakótelepekre is a lakásminőség javítására hivatkozva zsúfolták az embereket.
A fenyegető esetek között Gerle János kiemelte a Hajógyári-szigetre tervezett beépítést is, ahol egyedülálló régészeti érték, az egykori Hadrianus-palota környezetének a sorsa válik bizonytalanná, ezen túl végképp meghiúsul az ökosziget egykori terve, amely egységes zöld területként csökkenthette volna a Margit-sziget terhelését. Szintén aggasztónak tartja, hogy csak ideiglenesen sikerült leállíttatni a városképet rontó rózsadombi SZOT-üdülő majd kétszeresére bővítését.
Problémának látja azt is, hogy sem a főváros, sem a kormány nem tesz meg halaszthatatlan, Budapest kulturális rangjának megőrzéséhez szükséges intézkedéseket; példaként említette a Lechner Ödön-féle Postatakarékpénztár épületét, amely annak ellenére, hogy az egyik legfontosabb turistacélpont, évek óta körbeállványozva áll, különleges pénztárcsarnokának rekonstrukcióját évtizedek óta csak tervezgetik. Egyre húzódik a kétségbeejtő állapotú Iparművészeti Múzeum és a Zeneakadémia felújítása is.
A városvédő civilek a „watchdog” (őrkutya) rendszer bevezetését látják az egyik szükséges lépésnek: folyamatosan összegeznék az információkat, hogy hol van szükség beavatkozásra. Ehhez igyekszenek megszerezni a bontásra ítélt épületek listáját, és szorgalmazzák az építészeti és örökségvédelmi törvény további szigorítását is.