Az elfelejtett türkmének

Az iraki parlament megkezdte munkáját, és tagadhatatlan, hogy a történelmi esemény minden más, a térségből érkező híradást háttérbe szorít ezekben a napokban. Nem csoda, hogy kevesen figyeltek fel a tizenegy éves iraki Türkmén Front nagyszabású ankarai ünnepségére. Mi több, magukról a türkménekről sem igen hallottunk, és előfordul, hogy sokszor még a tájékozottabbak is összekeverik őket az egykori szovjet tagköztársaság, Türkmenisztán lakóival. Pedig az Irak északi részén élő népcsoport évszázadok óta önálló identitással, nemzettudattal rendelkezik. Nekünk, magyaroknak külön érdekesség, hogy akárcsak honfoglaló őseink, ők is a régi türkök nagy családjából származnak, áttételesen vagy közvetlenül tehát legalábbis nyelvi, kulturális rokonság fűz öszsze bennünket.
A türkmének sorsa egészen sajátosan alakult arab és kurd szomszédaik árnyékában, mindmáig nem teremtettek önálló államot vagy autonómiát. Különösen a kurdok ellenében vívják a maguk fegyveres és politikai harcát. Irakban a türkmének a kisebbség kisebbségei, amennyiben az összlakossághoz viszonyítva csekélyebb létszámú kurdok hatalmas létszámfölényben élnek az ország északi részén. Vagy mégsem? Nem túlzás azt állítani, hogy a türkmének ügyében valóságos számháború dúl. A Türkmén Front vezetői szerint közösségük akár hárommilliós is lehet (ez az összlakosság tizenhárom százaléka), míg a kurdok rendszerint néhány százezer fős türkmén népcsoportról beszélnek. Akárhogy áll is a helyzet, az biztos – és erről e sorok írója is meggyőződött a helyszínen –, hogy Észak-Irak városaiban és falvaiban gyakran hallani török szót.
A számadatoknál persze sokkal fontosabb egy-egy közösség érdekérvényesítő képessége. Az iraki türkmének mindig is maguk mögött érezhették Törökországot. Az egykori Oszmán Birodalom területén mintegy tizenkétmillió kurd él, elsősorban a jelenlegi Törökország délkeleti részén (ez a közlés persze újabb számháborúra adhatna okot, hiszen az ankarai hivatalosságok nem olyan régen még a kurdok létezését is tagadták, és hegyi törököknek nevezték őket).
A török politikában az iraki türkmének egyszerre jelentenek magától értetődő érdekvédelmet és zsarolási potenciált, hiszen segítségnyújtás ürügyén Ankara nyíltan beleszólhat Észak-Irak ügyeibe. Márpedig ezt a területet hosszú évek óta a szövetséget kötött két kurd vezető, Maszúd Barzani és Dzsalal Talabáni igazgatja, és hivatalos nevén találóbb lenne Iraki Kurdisztánnak nevezni, amint a Törökország felől érkező utazóban tudatosítják is egy hatalmas táblával. Mindenesetre a török kormány komolyan gondolja a rendteremtést, és ha kell, érdekeinek védelméért nemzetközi kockázatot is vállal. Jó példa erre Bekir Kalyoncu vezérkari főnök minapi kijelentése: a török hadsereg fenntartja magának a jogot, hogy behatoljon Irak területére, ha kurd lázadókat kell felkutatnia. A helyzet odáig fajult, hogy az amerikai kormánynak is állást kellett foglalnia az ügyben. Washington elítélte a határon átnyúló akciótervet, de Ankara továbbra is azt követeli az amerikai és az iraki kormánytól, hogy tisztítsa meg Irak északi részét a kurd PKK-tól, amelyet egyébként Irak, Törökország, az Egyesült Államok és az Európai Unió egyaránt terrorista szervezetként tart számon.
Amint az előzőkből is kitűnik, Észak-Irak stratégiai fontosságú hely, de nem csak a régóta dúló etnikai ellentétek miatt. A terület leginkább az itt húzódó gazdag olajmező miatt érdekes a szóban forgó népcsoportok számára. Mindenki részesedni kíván a fekete arany áldásaiból, és éppen ezért Kirkuk birtoklása sorsdöntő kérdés. Bár az amerikaiak hivatalosan mindkét féllel: a kurdokkal és a türkménekkel is jó kapcsolatot ápolnak, nekik sem közömbös a kőolaj sorsa. Mindezek ismeretében meglehetősen furcsa érzés visszaidézni Bush elnök szavait, aki annak idején kijelentette, ha felszabadul, Irak népe birtokolja majd a saját kőolaját. A legnagyobb baj, hogy időközben kiderült: az a kifejezés, hogy Irak népe, meglehetősen relatív állítás. Valójában szunnita és síita arabok, kurdok, türkmének és mások marakodnak mindazért, amiről egyaránt szentül hiszik, hogy ősi jogon megilleti őket.
Az iraki türkmének politikai szervezete, a Türkmén Front nemigen lehet elégedett a népcsoport helyzetével. Bármennyien vannak is az iraki türkmének, mégiscsak furcsa, hogy mindössze három hely jutott nekik a tavaly decemberben megválasztott, 275 tagú iraki parlamentben. Nem meglepő tehát, hogy a Türkmén Front kétségeinek ad hangot az iraki alkotmányozási folyamattal kapcsolatban. Különösen kifogásolják Kirkuk kurd „megszállását”, amelyet a túloldalon értelemszerűen elutasítanak, sőt maga Talabáni évekkel ezelőtt „kurd Jeruzsálemként” magasztalta a települést. A türkmének szerint Kirkuk – szerintük inkább Kerkük – összetételét a jelenleg is folyó betelepítésekkel, erőszakkal változtatták meg az ő kárukra. Annyit biztosan lehet tudni, hogy Kirkukban valóban a kurdok vannak többségben, de tekintélyes számú arab, türkmén és más népcsoport is él itt. Az Irak-szerte eluralkodott erőszak nem kímélte az egykor oly békés várost sem, rendszeresen érkeznek hírek véres leszámolásról, összetűzésekről, robbantásokról. Amikor 2003-ban ott jártam, interjút készítettem a Kurdisztáni Hazafias Unió helyi vezetőjével, és nem sokkal hazaérkezésem után értesültem arról, hogy a beszélgetésünknek helyet adó épületet felrobbantották. Szintén néhány héttel később hallottam, hogy tolmácsunk torkát elvágták, holttestét egy félreeső sikátorban találták meg. Több ízben meg akarták gyilkolni Saadaldin Ergecet, a Türkmén Front vezetőjét is. Kirkukban ma így telnek a hétköznapok, a szomszédok rettegnek egymástól, a helyiek tanácstalanok és reményvesztettek. A demokratikus döntési formák nem működnek, miután a felek egyszerűen nem tartják érvényesnek azokat magukra nézve. A kölcsönös gyanakvás minden intézményes kapcsolatot megbénít. A helyzet tarthatatlanságát jól érzékeltette a Türkmén Front ankarai vezetője, Ahmet Muratli a török Daily Newsnak adott egyik régebbi interjújában: „A jelenlegi helyzeten egy kizárólag Kirkukra érvényes népszavazás sem segítene, mert az eredményeket könnyűszerrel manipulálhatják.”
Mit hozhat a jövő? További vért, szenvedést, háborút. És még valamit: az egykoron Iraknak hívott ország végleges három részre szakadását, hiszen bármilyen ünnepi is a mostani pillanat, a bagdadi parlament aligha fejezi ki az együtt élő népek akaratát. Bármiről szónokoljanak is az összetartozás mítoszában elsősorban üzleti alapon érdekelt helyi politikusok, alighanem szétszakad, ami eredetileg sem tartozott össze. A teljes felfordulást, a soha nem tapasztalt anarchiát jelenleg kizárólag az Egyesült Államok képes megakadályozni, bár paradox módon éppen ők a polgárháború előidézői. Könnyen meglehet, hogy idővel nemzetközi felügyelet alá helyezik Észak-Irakot, de afelől nem lehet kétségünk, hogy a sokszereplős helyi politikában ez sem jelent majd döntő fordulatot. Pedig kurdoknak és türkméneknek akkor is együtt kell majd élniük, amikor már sem külföldi haderő, sem központi kormányzat nem keresztezi szándékaikat. Addig azonban még sok vér folyik el Irakban.
Talán éppen a békéhez való jogot a legnehezebb kivívnia egy népnek, bárhol éljen is a földkerekségen.