Európa: szorít a cipő

Még februárban történt, hogy az Európai Unió kereskedelmi minisztere, a brit származású Peter Mandelson bejelentette, hogy az Európai Unió antidömpingvámot vet ki a Kínából és Vietnamból származó cipőimportra. Az új 20 százalékos vám mintegy másfél euróval emelné a Kínából vagy Vietnamból származó cipők árát, Mandelson azonban arra kérte a kereskedőket, hogy „nyeljék le” az áremelkedést, és ne hárítsák tovább a fogyasztókra. Ez egyben azt is jelenti, hogy az európai cipőipar védelmét a cipő-nagykereskedők finanszírozzák, az importvám ugyanis az uniós kasszába folyik, azt az unió saját jövedelmének tekinti.
A vietnami kormány már erőteljesen tiltakozott, és az antidömpingvámot az ország gazdasági fejlődését ért precedens nélkül álló fenyegetésnek minősítette. Egy vietnami kereskedelmi minisztériumi tisztviselő azt nyilatkozta, hogy a vámok következtében háztartások milliói veszíthetik el elsődleges jövedelmi forrásukat. Jelenleg a vietnami cipőipar 1,4 milliárd euró értékben exportál cipőket az EU-ba, és mintegy 500 ezer embert alkalmaz, akiknek nyolcvan százaléka nő. A kínai és vietnami kormány mindenesetre bejelentette, hogy az ügyet a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) elé viszik, ám ha esetleg évek múlva meg is nyerik a pert, az nem pótolja őket jelenlegi veszteségeikért. A kínai cipőgyártók egy népes csapata, hogy a szankciókat elkerülje, máris elkezdte termelésének Indonéziába való áthelyezését.
Ami most a cipőimport terén merült fel, az a globalizálódó világgazdaságban az Európai Uniónak állandó fejfájást okoz. A fő probléma az, hogy míg a szabad tőke- (és technológia-) áramlás miatt a termelékenység nem sokkal kisebb Kínában és Vietnamban, mint Európában (vagy Észak-Amerikában), addig a bérek az európainak (vagy észak-amerikainak) csak tört részét teszik ki. Az unióban jelenleg a legmagasabb órabért a dánok érik el 19,6 euróval, az átlag 12 euró körül van, Görögországban 5,6, Portugáliában 3,7 eurót kap az átlagmunkás, míg mondjuk Magyarországon, vagy Szlovákiában ez az összeg 2,5 euró. Ezzel szemben Kínában 0,25 euró a jellemző órabér, bár a hivatalos minimumbér ennél valamivel magasabb. Mivel a cipőiparban a munkabérek a teljes ár mintegy egyharmadát teszik ki, az európai gyártók megfelelő vámvédelem nélkül képtelenek versenyezni az ötvenszer alacsonyabb bérekkel. Ám több más iparágban – különösen a gépiparban is ugyanez a helyzet – ezért a mindinkább nemzetközivé, sőt globálissá váló vállalatok egyre kevésbé akarnak Európában, különösen annak nyugati felében termelni, hanem termelésüket áthelyezik az unió keleti felébe, sőt gyakran innen is tovább mennek Kínába vagy Indiába. Ez a relokációnak nevezett jelenség Nyugat-Európában tartós munkanélküliséghez, alacsony kereslethez és ezzel együtt csekély növekedéshez vezetett, míg az új tagállamokban az odatelepült multik nyomán átmenetileg „dübörög” a gazdaság.
Sajnos azonban ez a dübörgés számos országban növekvő egyensúlyhiány mellett megy végbe, mert a bérkülönbségből eredő jövedelem elsősorban a multik profitját növeli és nem az adott államnak vagy polgárainak jelent növekvő bevételt – míg a hazai ipart a multik megjelenése lerombolta. Mindent összevéve a rövid és hoszszú távú hatásaiban egyaránt átgondolatlan „elvi alapokra” épülő tőkeliberalizálással az EU-nak sikerült egy olyan gazdasági modellt teremtenie, amely nyugati és keleti felét egyaránt tönkreteszi, és világgazdasági alkalmazkodását is megkérdőjelezi.