Kárpótlék

Tavaly még csak osztalék nélkül, üres marékkal távoztak az egykori kárpótlásijegy-tulajdonosok, a kisemmizett kisbefektetők a City Rt. és a Pannonholding Rt. éves közgyűléséről. Az idén már be sem engedtek mindenkit. Pedig a kirekesztettek is lobogtatták meghívójukat. Ám elmulasztották részvényeiket „dematerializálni” és elhelyezni egy letétkezelőnél, majd erről igazolást kérni. Hiába, itt egy igen-igen kemény kapitalista világ honosodott meg az elmúlt tizenhat évben. Itt ma már a kisemmizett, földjétől, cukrászdájától, cipőjavító műhelyétől, patikájától megfosztott, vagy éppen politikai okokból kitelepített, vagyonától „megszabadított” kárpótoltaktól is elvárják, hogy viselkedjen úgy, mint egy igazi részvényes. Aki képes kapitalista viszonyok között is pénzügyileg korrekt, a saját jól felfogott érdekeinek megfelelő döntéseket hozni, ha már a kárpótlásként kapott értékpapírjait befektetni kívánta.
Csakhogy, hiába próbált a megtiport emberi és tulajdonosi jogok okán papírokkal kárpótolt polgár ésszerűen, a jó gazda gondosságával dönteni a fájdalomért cserébe kapott értékpapírjairól, ha a kibocsátó állam szinte minden lehetséges feltételt, a csalásra ösztönző adókedvezményeket biztosító jogszabályt megteremtett ahhoz, hogy ezeket az egyszer már tönkretett embereket még egyszer kisemmizhessék a szemfüles, kárpótlásijegy-hasznosító mezbe bújt spekulánsok, sok esetben embertelen szélhámosok.
A kilencvenes évek első felében a kárpótlási jegy hasznosítására alapított cégek – körülbelül harminc társaság, feltűnően hasonló tulajdonosi háttérrel – hasonló módszerrel igyekeztek begyűjteni minél többet az 1991-től kibocsátott 120 milliárd forint névértékű papírokból. Alapítottak egy részvénytársaságot, amelynek papírjait kárpótlási jegyért lehetett megszerezni, ám elsőbbségi részvényeikkel megőrizték a cég feletti tulajdonosi befolyásukat. Első ránézésre „nagyvonalúnak” mutatkoztak, hiszen a kárpótlási jegyeket névérték felett, sokszor akár 175 százalékon számították be. Ne felejtsük el, hogy korábban ezekért a jegyekért volt, hogy csupán 120 forintot adtak, miközben akinek módjában állt privatizációs szerződést kötni az állami vagyonkezelővel, akár 1740 forintot is ért a kárpótlási jegye. Ehhez azonban tíz-százmilliós nagyságrendű értékpapírt kellett összegyűjteni.
A kárpótlási jegyeket begyűjtő társaságok szinte egyöntetűen váltak veszteségessé, ennek következtében a kárpótoltak kisemmizettekké, ugyanakkor a strómanokkal irányított cégek hátterében meghúzódó – a kárpótlási jegyeket a saját hasznukra igen hatékonyan felhasználó – tulajdonosok a költséges gazdálkodási tevékenységükkel a cégeket elértéktelenítették, vagy egyből túladtak egyetlen vagyonukon, a kárpótlási papírokon, vagy azokon a részvényeken, amit vásároltak rajtuk.
Sok ezer, talán akkor sem tévedünk, ha azt mondjuk, százezernyi ember érezheti úgy, hogy amit a Rákosi-korban elvettek tőlük, azt még egyszer elvették a rendszerváltás után, a mézesmadzagot elhúzva előttük, kifizették őket a kárpótlási jeggyel, amely csak a kiváltságosok kezében volt valódi, értékes fizetőeszköz.
Azon túl, hogy a kisemmizetteket nem kárpótolta igazán, még az államnak is csak gondot okozott. Már 1997-ben ismert tény volt, hogy az állam bottal ütheti a nyomát több milliárd eltűnt kárpótlási jegynek, ugyanakkor eme többmilliárdos értékpapírcsomagot több ízben is felhasználták a privatizációban.
Emiatt persze fájjon a feje annak, aki a kárpótlás befejezéséért kapja a fizetését, a kisbefektetőkké vált egykori kárpótoltak osztalékot szeretnének, vagy ha kisemmizték őket, akkor tisztességes vizsgálatot, hogy valóban ésszerű gazdálkodás során, vagy hűtlen kezelés miatt vált értéktelenné a részvényük. Mert ha ez utóbbi, akkor tényleg nem helyezik el jövőre sem a letétkezelőnél a részvényeiket, hanem inkább „materializálják”, mégpedig úgy, hogy erkölcsi kárpótlásként kitapétázzák vele az előszobát.