Öröm helyett a szocialista diadal árnyékában

Már az érkezés is izgalmas: meg kell keresni az MSZP-kongresszus helyét. A meghívón a Népligeti kézilabdacsarnok talányos kitétel szerepel, s bár a pontos házszám is fel van tüntetve, a metróállomástól kezdődő hatalmas közparkban ez nem igazán nyújt mérvadó támpontot. Minden jó, ha a vége jó azonban, mert a kitartó kutatómunkának köszönhetően eljutok a népligeti FTC-sporttelep bejáratáig. Itt megtudom: jó volt a sejtésem, és a Népligetben található több sporttelep és kézilabdacsarnok közül a Fradiét szemelték ki a nagy találkozó helyszínéül. A szolgálatkész portás iránymutatásainak megfelelően átvágok a sporttelepen, s nem a kerítés mellett, kívülről kerülöm meg az objektumot, mert úgy hosszadalmasabb lenne. Belepillantok egy focimeccsbe, s régi neves ferencvárosi labdarúgók már mutatják is, merre kell továbbhaladnom. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor meglátom a végcélt, ám miután átsietek egy újabb, immár üres futballpályán, nem várt akadály tornyosul utamba. A futballkapu mögött éppen bejuthatnék egy szabadon hagyott kerítésrészen az összejövetel terepére, ám a megszeppent biztonsági őr csökönyösen ismétli: őt azért állították ide, hogy ezen a résen senki emberfia be ne hatolhasson a szocialista szentélybe. Győzködöm, hívja föl főnökét – hadd ne kelljen ismét körbeszaladnom a sporttelepet –, ám ő érzékelhetően csak részben fogja föl szavaim értelmét. Sebaj, látom, a felezővonal tájékán a parkírozó autók mellett sofőrök és biztonsági őrök beszélgetnek, így hozzájuk fordulok. Ők már megértőbbek, s azt javasolják, nyugodtan lépjek át a nem túl magas, mintegy másfél méteres kerítésen. Átlendülök a zöld rácson, s szinte euforikus hangulatban toppanok be a nagy állománygyűlésre. Az a boldog tudat tölt el: másokkal ellentétben én szó szerint megdolgoztam azért, hogy itt lehessek, arcom verítékével érdemeltem ki a részvételt a nyilvánosra hirdetett pártgyűlésre.
Magam előtt sem akarok ünneprontó színben feltűnni, két dolog mégis erősen elgondolkodtat. Ha tényleg nyilvános a kongresszus, miért kell dupla kordonnal és felállított őrökkel vigyázni a rendet, mint egy laktanyában? Más: ha a Ferencvárosi Torna Club sporttelepét tartották méltónak arra, hogy a választás utáni első kongreszszus befogadására szolgáljon, vajon miért nem ez szerepelt a meghívón, a legfeljebb tájékozódási futóversenyekhez illő dodonai Népligeti kézilabdacsarnok megjelölés helyett? Talán röstellték, hogy a szocialista éra alatt reakciós jobboldalinak, nacionalistának bélyegzett FTC otthonát bérelték ki a nemes célra?
Oda se neki, végre belül vagyok, s innentől tényleg nagyon kedvesek, szolgálatkészek a házigazdák. Mivel időközben már egy kis ideje kezdetét vette a kongresszus, a gyorsaság kedvéért kapok egy vendégkarkötőt, hogy ne kelljen sokat vacakolni a sajtóregisztrációval. Úgy érzem azonban magam, mint egy meggyűrűzött postagalamb, amikor vérvörös szalag kerül a csuklómra, rajta a felirat: MSZP-találkozó. Lendületesen be is csörtetnék a terembe, ám az ajtóban kiderül: ezzel a vendég csuklópánttal csak a karzatra mehetek, a küldötteknek és újságíróknak fenntartott játéktérre nem. Nem teszem szóvá, mégis furcsa: az MSZP által meghívott vendégek számára tilos belépni oda, ahova bármelyik mezei újságírónak szabad bejárása van. Ennyire félnek attól, hogy a nyilván szocialista szimpatizáns vendégek ártó, mételyező hatással lehetnek a küldöttek ideológiai fejlődésére?
Fent a lelátón arra is választ kapunk, miért kerülte el nagyzási hóbort látszatát az, aki a papírkarkötőkön szerényen csupán találkozóként aposztrofálta a kongresszust. Jó, ha egynegyed ház van a fenti széksorokban, a nemzetközi EHF-kupagyőztes fradista kézilabdás lányok egy edzőmeccsen több érdeklődőt csalogatnak ki a nézőtérre. Ismertebb embert alig látni a meghívottak rezervátumában, jószerével csak az önjelölt médiapápa Bodor Pál, alias egykori Diurnus gubbasztó kecskeszakállas alakja ötlik a szemembe, amikor körbenézek. Mellettem a korlátnál több ember elmerült diskurzust folytat, az önkéntelenül elkapott beszélgetésfoszlányokból ítélve szigorúan magánéleti témákról, alant a kézilabda-játéktéren a szereplő politikusok hiába beszélik rojtosra a szájukat. Belémnyilal a felismerés: direkt azért rendezték szinte rangrejtve a nyilvános kongresszust, hogy ne is jöjjenek el túl sokan az eseményre. Csak nem attól tartanak, hogy valaki nem igazodik az előre megkomponált koreográfiához, s netán még valódi kérdést is feltenne valamelyik kormánypotentátnak? S hogy csúnya látvány lehet az ásítozó nézőtér a televízióban? A műbaloldal egy percig sem idegeskedik ezen. Tudják, a pártjukat fogó médiában úgysem vágnak be ilyen dehonesztáló képeket a híradásokba, helyette csak a küldöttek kavalkádját fogják mutatni a megbízható szerkesztők.
Pedig történik azért más skandalum is. Míg Gyurcsány Ferenc leköszönő, ügyvezető, továbbá kijelölt kormányfő tartja eposzi terjedelmű programpótló beszédét, végig halk morajlás kíséri. A küldöttek, vendégek mint a csendesen zümmögő méhkas adják az aláfestő zenét, s hovatovább azon kapom magamat, én sem tudok igazán odafigyelni. Lehet, hogy a jelenlévők tudat alatt most adják vissza a kölcsönt, amiért van egy ember, aki magán kívül senki másra nem figyel, s még mindig nincs egy program, amelyet az egy párt és az egy ország megismerhetne. Kínos a szituáció: a baloldali milliárdos lábhoz tett ásványvízzel, komolykodó arccal darálja a szövegét, miközben a hallgatóság java része oda se bagózik rá. Bezzeg, ha egy Fidesz-rendezvényen Orbán Viktor beszéde alatt lenne ilyen figyelmetlen nyüzsgés, rögtön megindulna a szóbeszéd a médiában a volt miniszterelnök bukásáról.
A tévedés rizikója nélkül megkockáztathatjuk: Gyurcsány még sohasem tartott ilyen unalomba fulladó beszédet. Elmarad az élénk, hadonászásba hajló gesztikuláció, a víziók felrajzolását kísérő felcsattanó hangerőfokozás, perzselő tekintet nélkül, rezignáltan sorolja hosszasan a koalíció melletti érveket. Mint egy csalódott művezető, aki felolvassa a lajstromot az eladhatatlan raktárkészletről. Választási győzelem ide, újabb kormányzati megbízás oda, bizony nem örömittas a hangulat. Nincsen szó se kormánynévsorról, se programismertetésről, még az ország valós állapotáról sem alkothatnak képet azok, akik kellő önfegyelemmel rábírják magukat a monotonul kopogó mondatok nyomon követésére. Előfordulhat, hogy Gyurcsány valóban csak mostanában tudta meg, hogy milyen katasztrófával fenyegető helyzetbe sülylyesztették az államháztartást? (A delegáltak a beszédek közben meg lábbal szavaznak: a büfésátorban majdnem annyian állnak sorba virsliért és sörért, mint amennyien még kitartanak a teremben.)
Apatikus mondatok hangzanak el a koalíciókötésről is. A mágnás kampányfő érdekházasságként aposztrofálja a csillogó perspektívát. Mit mondjunk, nem jön lázba a lelkesítő szavaktól a publikum. Gyurcsány meghatározása ugyanis freudi elszólásként értékelhető. Hisz milyen arával szokás frigyre lépni érdekből? Olyannal, akinek sok a pénze, s ezért szemet lehet hunyni afölött, hogy csúnya, kövér, öreg és még bizony… bajusza is van.
Gyurcsány Ferenc egyik unos-untig ismételt kampányszlogenjét, a bátorságot mégis hitelesnek kell elfogadnunk. Mert nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki ilyen üres, konkrétumok nélküli, a szó legszorosabb értelmében kimerítő szónoklattal merjen bővebb csapata elé állni. Amely a szocialista szándékokkal ellentétben mégis beszédes lett. A hiányzó leltár az ígéretekről és a valóságról sokatmondó volt mindenki számára, hiszen az árul el a legtöbbet, amiről hallgatnak. Az örömünnep elmaradása ennek a rovására írható. Bizonyára hitelt adtak Hiller István pártelnök azon mondatának, miszerint balról fúj a szél, s ezt a széljárást meg akarják tartani. Az ország valós állapotáról indirekt módon tudomást szerző küldöttek ettől is morózussá válhattak. Baljós jelek mutatnak arra, hogy ez a szél orkánná erősödhet, s ha az emberek ráébrednek, kikre és mire szavaztak, akár őket, a helyi vezetőket is elsöpörheti.