Porcelán az elefántboltban

A szocialisták utolsó esélye lehet, a kérdés csak az, hogy vajon Franciaország már megérett-e arra, hogy egy év múlva nőt válasszon meg legfelső állami méltóságára. Ségolène Royal a csodafegyver, aki a közvélemény-kutatások szerint képes bármelyik jobboldali vetélytársát legyőzni, ám a saját pártján belül sokkal nagyobb ellenállást kell leküzdenie, mint a közvéleményben.

Évek óta a férfitársadalom egyetlen képviselője sem tudott megfelelő programmal előállni a Franciaországot kínzó gondok enyhítésére. Talán majd egy nő képes lesz erre. Ségolène Royal mindenesetre bejelentkezett a szocialista párt elnökjelöltségéért folyó versenybe, amelyet novemberben rendeznek. A legutóbbi felmérések alapján még a legkiemelkedőbb jobboldali jelöltet, Nicolas Sarkozy belügyminisztert is kényelmesen megverné a francia elnökválasztások második fordulójában. Most már csak a szocialistákon áll, hogy a párt szétzilált állapota ellenére támogatják-e a politikusnőt.
Az 53 éves Ségolène korántsem ismeretlen a francia politikában: negyedszázados pályafutása alatt háromszor volt miniszter, tizenöt éve Deux-Sevres képviselője és néhány év óta Poitou-Charentes térség vezetője. Mindemellett több mint negyed százada társa Francois Hollande-nak, a szocialista párt jelenlegi első titkárának. Esküvőjük nem volt, de azért van négy gyermekük.
Bár könnyen ráfoghatnánk, hogy az első titkár Hollande „találmánya” az asszony jelölése, ám a helyzet nem ilyen egyszerű. Ségolène ugyanis független személyiség, fenntartja magának a jogot, hogy véleményt formáljon a szocialista párt belügyeiről, igaz, ezt ritkán teszi meg. Katolikus, nagypolgári neveltetése révén számtalan kérdést másképp lát, mint pártbéli társai, s ennek hangot is ad. Ezért is alkalmas arra, hogy más politikai elkötelezettségű rétegekből is elhódítsa a voksokat.
A hagyományos családmodell pártján áll, míg Hollande úgy tartja, hogy a modern álláspont jegyében a homoszexuális párok is örökbe fogadhatnának gyermeket. „A család számomra egy apából és egy anyából áll” – állt ki Ségolène a heteroszexuális kapcsolatok mellett. Családügyi minisztersége alatt is ezt a nézetet képviselte. „Az asszonyokról alkotott véleménye finoman szólva sem mutat rokonságot a feminista állásponttal. Túl konzervatívan vélekedik a családról” – állapította meg róla egy francia zöld politikusnő. Ha talán más téren nem is, Ségolène Royal családról alkotott álláspontja kiforrott, hiszen nyolcgyermekes családból származik, és neki is van négy gyermeke. Kiállása tetszik a franciák nagy többségének.
Rokonszenvesnek, csinosnak és okosan érvelőnek tartják a jobboldal most már egyre inkább egyetlen jelöltjének számító Nicolas Sarkozyvel szemben. A belügyminiszter viszont jobb mutatókkal rendelkezik Franciaország külföldi megjelenítésében, a hozzáértésben, az autoritásban. Ám ha mindent összevetünk, Ségolène Royal 53:47 arányban diadalmaskodna Sarkozy, a jobbközép UMP elnöke felett az elnökválasztások második fordulójában, hozzátéve persze, hogy ezek a kutatások egy évvel előzik meg az elnökválasztásokat. Royal szinte mindegyik társadalmi csoportban népszerű, kezdve a munkanélküliektől a fiatalokon át egészen az idősebb korosztályig. Több jobbközép szavazót tud elcsábítani, mint amennyi baloldalit ellenfele. „Pozitívan befolyásolja a franciákat, az asszonyok számára például ő a modern nő mintája, aki össze tudta egyeztetni magánéletét és hivatását” – mondta róla egy szakértő.
Ha ma lennének a választások, harmincnégy százalékos eredménnyel Royal az első fordulót is megnyerné. (Emlékezzünk: 2002-ben Jacques Chirac húsz százalékot sem ért el az első körben!) Ilyen ragyogó kilátásokra valójában nem sokan számítottak, különösen nem a szocialista párt soraiban, amelyet továbbra is feszít a legalább féltucatnyi „öreg elefánt” vetélkedése az elnökjelöltségért. A felmérések szerint Ségolène Royal mindegyiket veri legalább tíz százalékkal, ám ők azért váltig kitartanak a novemberi elnökjelölő kongresszusig. A párt üdvöskéjének helyzetét találóan érzékeltette a baloldali hetilap, a Nouvel Observateur vezércikkírója: porcelán az elefántboltban.
De nem csak a szavatosságukat egyszer már elvesztő szocialista vezetők részéről éri támadás az április vége óta hivatalosan elnökjelöltségre pályázó baloldali politikus asszonyt: a szocialista párt „143 lázadó nőtagja” kiáltványt fogalmazott meg, amelynek célja, hogy megakadályozzák Ségolène elnökjelöltté válását. Ők a politikus asszony látványos felfutása mögött a tömegtájékoztatást gyanítják, mondván, csak a média jelöltje. Kétségtelen, hogy két hónapja a francia magazinoknak, televíziós hírműsoroknak az ad szinte biztos eladhatóságot, ha Ségolène Royal szerepel a címlapon vagy az ajánlóban. Sztár lett, de az igazi megmérettetés még messze van. Mindegyik nagy tévécsatornán szerepelt már, főleg azt latolgatva, ha nem lesz más szocialista jelölt, aki nála jobban szerepel, akkor el kell indulnia az elnökválasztáson. „Előbb programot kellene felmutatnia, utána fényképezkedjen” – figyelmeztették a szocialista asszonyok.
A Hollande–Royal kettős ragaszkodik ahhoz, hogy egymás karrierjét nem befolyásolják. Kapcsolatuk az ENA-ból, a francia elitképzőből ered, együtt végeztek ott 1980-ban. Egyébként Dominique de Villepin, a jelenlegi jobbközép kormányfő is arra az évfolyomra járt. Francois Hollande-ot, aki baloldali elkötelezettségének először a diákszervezetekben adott hangot, rögtön felfedezte a politika. Abban az időszakban nyerte meg a francia elnökválasztásokat Francois Mitterrand, aki tucatjával toborozta csapatába a jól képzett, államigazgatási ismeretekkel rendelkező fiatalokat. Jacques Attali, az elnöki iroda kabinetfőnöke ajánlatot tett Hollande-nak, aki Ségolène-nek is talált állást: hozzá tartoztak az elnöki hivatalban a környezeti, a családi, az egészségügyi, az oktatási kérdések. Mindketten Mitterrand-tanítványok.
Ségolène katonacsaládba született 1953-ban, a szenegáli Dakarban. Nagyapja tábornok volt, apja tüzérségi ezredes. Középiskolai tanulmányait Vosgues-ban végezte, s annak ellenére tovább tanult, hogy apja nem volt nagy véleménnyel a művelt nőkről, szerinte az asszonynak a tűzhely mellett a helye. Ségolène előbb elvégezte a párizsi közgazdasági egyetemet, majd felvételt nyert az ENA-ra, a Nemzeti Adminisztrációs Főiskolára. 1988-ban választották meg először szocialista képviselővé, s 1992 után csaknem egy évig volt környezetvédelmi miniszter a Bérégovoy-kormányban. Lionel Jospin miniszterelnök felkérte 1997-től 2000-ig az iskolai oktatásért felelős tárca nélküli miniszteri poszt betöltésére, majd 2000-ben a család- és gyermekügyi tárca vezetésére.
Se nem jobb, se nem bal: Royal (azaz királyi) – ilyen jelszó alatt formálódik Ségolène programja. Gyakran éri az a vád, hogy innen-onnan ollózza össze a főbb pontokat, a baloldali elképzelésektől egészen a jobbközépig. Ilyesmi persze más politikusnál is előfordul. A jobboldaltól például megpróbálja elhódítani a rend fogalmát, amelyhez ő hozzáteszi az igazságos jelzőt. Azonnal heves bírálatokat kapott a baloldalról, hogy „igazságos rendet” követelve nem lehet baloldali kampányt folytatni, ugyanis az teljes egészében idegen a szocialistáktól, akik csak az „igazságot” ismerik.
Elmondása szerint sokat merít azokból a véleményekből, amelyek A jövő vágya című internetes blogjára érkeznek. A baloldalt illetően a közelmúltban a Financial Timesnak nyilatkozva kijelentette: a szociáldemokrata harmadik utat kell keresnie, „egyetlen kérdésnek sem szabad fékeznie ezt a kutatást, beleértve a heti 35 órás munkaidőt is”. Máris feladja a Jospin-kormány nagy vívmányát? – hördültek fel a szocialista vezetők.
Valóságos szentségtörésnek számított a baloldalon, hogy Ségolène Royal nem mindenben dicsérte Tony Blairt, a szocialisták ikonját. A dinamizmusát, a megújító szándékát, a fiatalpártiságát, London újjászületését értékelte a francia politikusnő, ám arról egyáltalán nem nyilatkozott elismerő szavakkal, hogy a brit munkáspárti vezető pártolta az iraki háborút. Az év elején Chilében tanulmányozta a szocialista Michelle Bachelet elnöknő választási győzelmét, majd áprilisban Olaszországba utazott, ahol a baloldali összefogás kerekedett felül. Amerikai út is szerepelt tervei közt – benne találkozó Hillary Clinton New York-i szenátornővel –, ám az utazásból nem lesz semmi, ugyanis a szakértők meggyőzték, hogy ennek már túl „elnöki” hatása lenne, ráadásul Hillary Irak kérdésében tett legutóbbi nyilatkozatai sem használnának neki.
Ez is fejlődés jele: a korábban önfejűnek, individualistának, túlzottan magabiztosnak, domináns nőnek tartott francia politikus elkezdett hallgatni tanácsadóira. „Megértette, hogy körül kell vennie magát hozzáértő emberekkel. Most már tudja, hogy mi a csapatszellem” – mondta róla egy hozzá közel álló. Kis laboratóriuma, a Poitou-Charentes régió vezetése is erről győzte meg Ségolène Royalt.
A vele szemben álló erőket, Nicolas Sarkozyt és csapatát nem töltötte el örömmel az a tény, hogy az elnöki posztért talán egy nővel kell megküzdeniük. „Nicolas nem szereti, ha a politikában egy nő az ellenfele” – árulta el Sarkozy egyik segítője, ugyanis minden szavára duplán kell ügyelnie, nehogy megsértse, nehogy túl agresszív, esetleg lekezelő legyen, nehogy megengedjen egy félreérthető tréfát, mert ez mind a vesztét okozhatná. Ségolène Royal pedig olyan ellenfél, akihez nehéz megtalálni a semlegesítésére szolgáló kulcsot.