Tony Blair hattyúdala

Tony Blair egyre inkább arra a bokszolóra hasonlít, aki minden menetben kap egy megrendítő ütést, s bár a gongszó rendre megmenti, miközben a szorítósegédek némi levegőt hajtanak a tüdejébe, a nézőtéren mindenki tudja, hogy ennyi, nincs tovább. Joggal tehetjük fel a kérdést: mikor vetnek véget a mérkőzésnek? Hiszen mindenkinek jobb, ha a mostani vesztes gőzerővel készülhet a visszavágóra, ahol talán visszahódíthatja elveszett övét.
A fenti példa egy ponton erősen sántít. A bajnoki övet továbbra is a brit baloldal birtokolja. Tony Blair és a Munkáspárt ugyanis rendre megnyerte a valódi mérkőzéseket, és emellett mellékesnek tűnhet, hogy a tory ellenfél csak edzéseken – értsd választások között – mutatja ki a foga fehérjét. A mostani önkormányzati választások azonban jóval többet sejtetnek egy megrendítő ütésnél, éppen ezért érdemes górcső alá venni a múlt heti eseményeket.
Mindenekelőtt világosan látni kell, hogy a Munkáspárt éppen olyan súlyos identitásválsággal küzd, mint néhány évvel ezelőtt a konzervatív oldal. Csakhogy amíg David Cameron személyében az ellenzéki párt a jelek szerint megtalálta a maga emberét, Tony Blair hosszabbításos politikai pályafutása ma már egyértelműen akadályozza a baloldal kibontakozását. Érdemei elismerése mellett már réges-régen, de legalábbis a mostani megmérettetés előtt le kellett volna cserélni a jelenlegi miniszterelnököt. Ráadásul ebben semmiféle konspirációs szándék nem sejlett volna fel: régóta ismert, hogy még a következő választás előtt Gordon Brown veszi majd át tőle a stafétabotot. Ahelyett azonban, hogy a kommunikációs előkészítés után a munkáspártiak rászánták volna magukat a zökkenőmentes változtatásra, beleszaladtak egy nem pusztán szégyenteljes, de a jelenlegi helyzeten messze túlmutató választási vereségbe. Eddig „csak” a miniszterelnöki posztról és az új kormány politikájáról folytak a vég nélküli találgatások, most azonban a bázis, maga a munkáspárti hátország is megrendült. A brit választók azt üzenik, hogy Tony Blairrel – de talán tőle függetlenül is – a baloldal úgy rossz, ahogy van.
Lássuk mindenekelőtt az előzményeket. Egy valódi demokráciában az emberek nem bocsátják meg politikusaiknak a megbízhatatlanságot és a határozatlanságot. A Munkáspárt legnagyobb balfogása, hogy az elmúlt években hihetetlen mértékben lerombolta a saját imázsát. A mostani választásokra is sikerült két égbekiáltó botrányt tartalékolniuk. John Prescott brit miniszterelnök-helyettes magánéletéről szaftos részletek derültek ki. A részletek ismertetése helyett legyen elég annyi, hogy a brit közvélemény hosszú napokon át másról sem beszélt, mint a nevezett úriember és titkárnője testi-lelki románcáról. A baloldal nem tudta elhárítani időben a Charles Clarke belügyminiszter személye körül támadt válságot sem. Kiderült, hogy 1999 óta ezernél több olyan külföldi bűnözőt, gyilkost és kábítószer-kereskedőt helyeztek szabadlábra, akiket érvényes bírói végzés alapján, büntetésük letöltése után ki kellett volna toloncolni az országból. Ha valami, akkor az ilyesfajta ügyek valóban kiverik a biztosítékot az Egyesült Királyságban. Charles Clarke elődje, David Blunkett azért mondott le, mert fény derült a The Spectator magazin kiadójához fűződő intim viszonyára.
Ilyen előzmények után kész csoda, hogy a Munkáspárt nem omlott össze teljesen a helyhatósági választásokon, „mindössze” katasztrofális vereséget szenvedett. Csütörtökön a Labour a voksok 26 százalékát kapta, míg az ellenzéki Konzervatív Párt 40 százalékot. Érdemes a figyelmünkre, hogy a Munkáspártot még a liberális demokraták is megelőzték 27 százalékos eredményükkel. Pedig az ő házuk táján is akadt elég skandalum. Charles Kennedy pártelnök botrányos alkoholizmusa miatt távozott posztjáról, lehetséges utódai, Mark Oaten és Simon Hughes pedig titkos homoszexuális kapcsolataik miatt buktak meg (az előbbi ráadásul rendszeresen járt egy férfi prostituálthoz). Nos, ezúttal még a szexbotrányokban és italozó kilengésekben oly jártas liberális demokraták is megverték Blairéket. A Munkáspárt 1402 angliai tanácsi helyéből 318-at elvesztett, harminc éve nem értek el ilyen rossz eredményt. A baloldal meggyengüléséből egyenesen következőleg az idegenellenességéről ismert Brit Nemzeti Párt az eddigi 20-ról 38-ra növelte tanácsosi helyeinek számát. Bár a törpepárt előretöréséről aligha beszélhetünk, kiváló eredményük is azt igazolja, hogy a kormányzó párt semmi érdemlegeset nem tett bevándorlási és idegenrendészeti ügyekben, és a birminghami zavargások politikai utóéletét sem tudta elrendezni.
Ilyen körülmények között aligha meglepő, hogy a hét végén valóságos zendülés tört ki a Labour-képviselők körében. Brit lapvélemények szerint mindenekelőtt az alsóházban szervezkedik a Blair-ellenes csoport. 353 alsóházi képviselőjük közül állítólag már ötvenen követelik a miniszterelnöktől, hogy hozza nyilvánosságra távozási menetrendjét. Ahány munkáspárti vezető, annyi nyilatkozat. John Reid belügyminiszter például balos összeesküvést emleget. Igaz, éppen ő volt az, aki a földcsuszamlásszerű választási vereséget azzal mentegette, hogy nincs nagy baj, a konzervatívok végül is nem szereztek meg minden helyet. Időközben recseg-ropog az egész baloldali gépezet. Óráról órára változik a helyzet: kormányátalakítás, lemondások és lemondatások, önjelölt nyilatkozatok záporoznak a világsajtóban. A brit lapok mindenesetre már tudnak valamit. Tony Blair végóráiról írnak, megvonják működésének mérlegét, sajnálkoznak vagy kárörvendenek.
Mindez azért fontos, mert Magyarországon is véget ért egy mítosz. Ahogyan az lenni szokott, persze némi fáziskéséssel, de nálunk is bekövetkezett az elkerülhetetlen. Hazánkban hosszú éveken át egyfajta Blair-bűvöletben élt a posztkommunista oldal. Idehozták a nagygyűlésükre is, a brit miniszterelnök hátradőlhetett Apró bácsi karosszékében, sok sikert kívánt Gyurcsány Ferencnek. Mindeközben már rég politikai halott volt. Megírtuk akkor is, most sem tehetünk mást: a maradék tekintélyét világszerte felélt, az iraki háborúban az amerikai szövetséges klónjaként mutatkozó Blair az utóbbi időben már csak a mi tájainkon számított sztárnak. Paradox módon éppen azok istenítették, akik két évtizeddel ezelőtt a brit imperializmus természetéről értekeztek szóban és írásban. Micsoda kép: szegfűs zászlót lengető nyugdíjasok tombolnak a nézőtéren, miközben éppen a saját jövőjüket veszítik el nemzetközi segédlettel. Mindez azonban nem számított Blairnek. Alighanem azt gondolta: a hőn áhított repülőtér-üzemeltetés megér egy vörös gyűlést, menjünk, lesz, ami lesz. Eljött közénk, majd hazautazott, levezényelte élete utolsó választási hadjáratát, veszített, most pedig lelép a történelem színpadáról. Amit hátrahagyott: a Labour megreformálása, kormányzási rekordidő, béketeremtés Észak-Írországban, dicstelen részvétel Irakban, a százezres béketüntetések emléke. Majd a teljes összeomlás. Pártja széthullóban, a saját népszerűsége romokban. Néhány esztendő múlva menthetetlenül történelmi személyiség lesz, akárcsak nagy elődje, Margaret Thatcher.
Mindeközben David Cameron és a tory ellenfél ugrásra készen áll. A jelek szerint elszunnyadtak egy kicsit, de hétről hétre, hónapról hónapra erősebbek. Nagy politikai ütközetek következnek a szigetországban, de Tony Blair immáron a sajátjainak sem kell.