Újragombolni a mellényt

Ami 2002-ben még csak kínos malőrnek, orvosolható botlásnak tűnt, 2006-ban megismétlődött: a Fidesz bármilyen biztosan nyertes helyzetből is képes a választásokat elveszíteni. 2002-ben elég volt azt mondani, hogy a következő négy évet guggolva is kibírjuk. Ma már ez kevés.
Két dolog szükséges ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetből ki tudjunk kecmeregni. Először is, a Fideszen belül komolyan fel kell vetni a választási vereséggel kapcsolatos felelősség kérdését. Orbán Viktor kijelentése, miszerint nem lesz bűnbakkeresés, és mindenért ő viseli egy személyben a felelősséget, nem helyénvaló, mert célja nyilvánvalóan a téma szőnyeg alá söprése. Ám a választási kampányt valaki, valakik elrontották, és ezek nem a párt aktivistái vagy támogatói, szavazói voltak.
A vereség után persze könnyű okosnak lenni, és azt is tudjuk, hogy a kampányötleteket is csak a siker vagy a sikertelenség teszi utólag zseniálissá vagy elhibázottá. És mégis. A hiba megtörtént, hiszen a választásokat a legszebb reményekre feljogosító kilátások, az energikus és újszerű országértékelő körutak, a sikeres nemzeti és gazdasági konzultációsorozat, a minden eddiginél komolyabb, négy éven át tartó szervezeti felkészülés, sőt a kormány kritikán aluli, rossz teljesítménye ellenére sem sikerült megnyerni. Ahhoz pedig, hogy egy politikai szervezetet a saját támogatói komolyan vehessenek, elengedhetetlenül szükséges, hogy a szervezet képesnek mutatkozzon a működése közben fellépő hibák korrekciójára, vagy legalább a hibák, a téves döntések azonosítására, megfogalmazására. Mi biztosíthatná különben az amúgy akár jó szándékú, a pártvezetés képességeiben, a párt szervezeti erejében egyébként bízó és továbbra is bízni is akaró szimpatizánsokat, támogatókat, vagy a párt tagságát arról, hogy még egyszer, vagy még tízszer, vagy akár még százszor nem fogják ugyanazokat a hibákat elkövetni?
Az első feladat tehát bizalmi szavazás helyett tisztújítást tartani a Fideszben. Az elnökséget nyilván nem akarja senki testületileg, Orbán Viktorral az élen, meneszteni. Ha azonban a több ezer aktivista éveken át tartó munkáját lenullázó eredménytelen és elhibázott kampány következmények nélkül marad, az a támogatók már eddig is jelentősen megcsappant bizalmának végleges elvesztéséhez fog vezetni, tehát nem megengedhető.
Másodszor, és ez az előbbieknél is fontosabb, újra kell gondolni a jobboldal közép- és hosszú távú stratégiáját, a Fidesz szövetségi politikáját. A teljes jobboldal egy táborba terelése nem hozta meg a várt eredményt. A jelen helyzetben felesleges arról vitatkozni, hogy egyébként az egész jobboldalt lefedő nagy párt létrehozásának stratégiája helyes vagy helytelen. Akár a cél eleve elhibázott, akár a Fidesz alkalmatlan az egyébként helyes cél megvalósítására, ez ma már nem fontos. A lényeg, hogy két vesztes országgyűlési választás után ez a stratégia tovább nem folytatható. Nem azért, mert Dávid Ibolya meg a baloldali publicisták is ezt mondják, hanem azért, mert a jobboldal szavazóinak jelentős része a Fideszt eddig is csak kompromisszumként, a baloldal legyőzésének esélye érdekében fogadta el. Az ő bizalmuknak van most vége. Sokan elfogadták, mert bíztak benne, hogy a pártvezetés azért többé-kevésbé tudja, mit csinál, és a választásokat megnyeri. Ha nemzeti kérdésekben túl radikálisok vagyunk, vagy akár bizonyos liberális értékek túl nagy hangsúlyt kapnak, azzal nem lehet választást nyerni, mondták és hitték ők maguk is. A Fidesz a tapasztalatok szerint azonban sem így, sem úgy nem tud választást nyerni, és ezzel a kompromisszumok elfogadásának, azaz a Fidesz támogatásának értelme szűnt meg ezen választói réteg számára.
Mi tehát a teendő? Nem mindegy ugyanis, hogy káosz, vagy egy lazább, de azért az együttműködésre alkalmas, hatékony struktúra jön létre a jobboldalon. Ha a Fidesz nem hajlandó a jobboldal irányzatainak szabadabb utat engedni, és a pártstruktúra újjászervezése céljából közreműködni a ma is meglévő pártok megerősítésében, mindezt egy később létrehozandó szorosabb, de az egyes résztvevők önálló létét és bizonyos mértékű autonómiáját megőrző szövetség érdekében, akkor a posztkommunista titkosszolgálati munkatársak fogják a folyamatot levezényelni, akikről a legvisszafogottabban fogalmazva is megállapíthatjuk, hogy a rendszerváltás során eddig sem voltak minden befolyás nélkül a jobboldalon zajló eseményekre. Választani nem aközött kell, hogy egy nagy vagy több kisebb párt legyen a jobboldalon, ez a hajó, bármilyen szomorú legyen is a tény, de már elment. Választani a Fidesz mellett egymásra acsarkodó jobboldali törpe pártok vagy a jobboldal különböző szegmenseit lefedő, kisebb-nagyobb, de mindenképpen a parlamentbe bejutni, egymással szorosan és hatékonyan együttműködni képes pártokból álló pártstruktúra létrejötte között kell. Érdemes tehát a második alternatíva irányába elindulni, hiszen ha minden szereplő parlamentbe jutása és az egyéni jelöltek egymás javára való visszaléptetése biztosított, márpedig ez biztosítható, akkor a magyar választási rendszer többé-kevésbé ugyanannyi mandátumot eredményez, ha azonos szavazatmennyiség egy nagy vagy több kisebb párt között oszlik meg.
Ezért kell valódi tisztújítás és önálló KDNP-frakció. Továbbá el kell indulni a lazább jobboldali pártszövetség megszervezésének irányába, hiszen az átszerveződés a jobboldalon már mindenképpen végbemegy. Akkor pedig sokkal érdemesebb inkább akarni és a folyamatot egy későbbi együttműködés érdekében kézben tartani, a leginkább kívánatos irányba terelni, mint ölbe tett kézzel nézni, amint tíz-tizenkét év munkája eltűnik a történelem süllyesztőjében.

Vaszil György
A szerző matematikus

Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.)