Változtatni e kabarén

Nem az elhunyt Teller Ede írta, de majdnem olyan benyomást keltenek ama címek, amelyek a választások után nem sokkal a Népszabadságban megjelentek: „A Fidesz a médiában túlbeszélte az MSZP-t – A balliberális túlsúly nem jelenik meg a számokban”. Csinos statisztika következik arról, hogy bár a kampány elején még igaz volt, hogy a csapból is Gyurcsány folyt, a kampány egészében a számok a jobboldalon régóta hangoztatott nyilvánossághátrányt azonban nem igazolják.
Ilyenkor szokás Churchillt idézni, aki csak annak a statisztikának hitt, amit ő maga hamisított. Sikerült például kihozni, hogy „Orbán Viktor (…) a napi és heti magazinműsorokban több lehetőséget kapott szocialista vetélytársánál”. A kereskedelmi tévék híradójában pedig tízszázalékos Fidesz-fölényt regisztráltak – ám a számok arról nem beszélnek, hogy az „üzenet” segített vagy rontott-e az ellenzéki párt megítélésén. „Az MTV és a Duna TV hírműsoraiban viszont szocialista fölény volt” – ismeri el a napilap. Később kiderül, hogy „a Fidesz-fölény döntően a Vasárnapi Újságnak köszönhető: ott a politikusnyilatkozatok majdnem háromnegyedét az ellenzéki párt tagjai adták”. Arról azonban nem beszél a statisztika, hogy a Vasárnapi Újságot egyszerűen bojkottálja, gettósítja a balliberális oldal. Talán épp azért, hogy ilyenkor lehessen kreatívan statisztikázni.
De nincs könyörület. Abszolút tudományosan azt olvassuk: „Az írott sajtó tekintetében támpont lehet, hogy a két párt honlapja mit ajánl az olvasóinak.” Vagyis valami attól sorolandó be ide vagy oda, hogy linkelhető-e egy párthonlapról! „Az MSZP-nél a Népszavát, a Népszabadságot, a Magyar Hírlapot, a HVG-t és a 168 Órát szerepeltetik.” És amit nem szerepeltetnek? Az ÉS-t, a Mozgó Világot, a 2000-ret, a Magyar Narancsot, a Vasárnapi Híreket, a Figyelőt, a Budapesti Lapot, a Blikket, a Metrót, a megyei napilapokat? Ezek talán jobboldaliak? Unalmas ismételgetni: a baloldali médiafölény a diktatúra öröksége; Kelet-Közép-Európában is kuriózum. Nem történt meg az esélyegyenlőség megteremtése a sajtóban, ezért a politikai demokrácia is torz. Nem igaz, hogy a piac szabályoz (azaz a baloldali lapok és tévék piacképesek, a jobboldaliak meg nem), hiszen a struktúra túlnyomó része dotált. Nem igaz az sem (és ebben vitatkoznom kell Borókai Gábor ítéletével), hogy a baloldalon csupa tehetséges médiamunkás tevékenykedik, a jobboldalon meg csupa tehetségtelen. Ez akkor derülne ki, ha médiaegyensúly volna: ma egzisztenciális okokból számos látens jobboldali kolléga a baloldali konglomerátumot erősíti.
S vajon a közszolgálati tévé műsora, A szólás szabadsága miként vélekedik a kétharmados többséget igénylő médiatörvény-reparálásról? Győrffy Miklós szerint „a közszolgálati rádió és a televíziók úgy szegények, csórók és leépültek, hogy közben elég drágák. Az adóforintokból hatalmas szervezeteket tartunk el, átláthatatlan ellenőrző masinériát: kuratóriumokat, infrastruktúrát, amelyek éberen felügyelik a nincs mit. Közben a társadalom nem kapja meg azt, ami jár neki. Mindez egy képtelenül rossz médiatörvény következménye is. Ez nem értékítélet: ezt mindenki tudja tíz éve. De a politikát, amely 1996-ban megszülte ezt a tákolmányt, úgy tűnik, csak az érdekli, hogy a lábát benntartsa az ajtórésben: a többi a huzat dolga. Nem kéne már ezt a helyzetet felszámolni?” Úgy érzi magát az ember, mint a képmutató választási kampány idején. Szinte az ország ellenségének titulálták, ha azt mondta, hogy az MSZP és az SZDSZ megszorítani fog – s most, hogy a választási győzelem után a megszorításokat a lakájmédia hovatovább a nép lelki igényévé maszkírozza, megint az ország ellenségének szerepkörében találom magam, mert az álszent választási ígéreteikre emlékeztetem őket. Kuncze Gábor már bezengte, hogy kétharmados forradalomra lesz szükség médiaügyben is; de hogy itt csupán a civil kurátorok sima kinyírásáról legyen szó, azt azért nem gondoltam volna. Újhelyi István, az MSZP médiatudora szerint a médiatörvény „beteg, részben azért, amire nem tudtak gondolni kilencvenhatban az akkori törvényhozók: mert sokat változott a média világa. Részben pedig azért, mert a politika (…) elképesztő sok helyen sértette az írott szabályokat is.” Vegyük azt önkritikának a szocialista alelnöktől?
A fideszes Szalai Annamária szerint „a közszolgálati médiumok (…) ki vannak szolgáltatva a mindenkori kormánynak, a mindenkori parlamenti többségnek”, ráadásul „monopóliumok alakultak ki Magyarországon mind szolgáltatói, mind terjesztői oldalon”. Mire az SZDSZ-es Pető Iván ekként árnyal: „Azért itt a szakmának is van felelőssége”, hiszen „a politikusok mindig elrontanak mindent, amit a politikai logika úgy diktál, hogy el lehet rontani; de a szakmai kurázsi, a szakma felkészültsége vetekszik a politikusok felkészületlenségével”. S hogy miért? „A Magyar Televízió tudta 1996-ban, amikor a médiatörvény megszületett (…), hogy versenyhelyzetbe kerül, mégsem készült fel a versenyre.” Akkor például szóltam, hogy a köztévé nem játszhatná át a Tv2 nevet egy új kereskedelmi társaságnak – de senkit nem csuktak le azóta sem a nyilvánvaló korrupcióért; a verseny miatt aggódó Pető Iván sem szólalt fel e fölöttébbmód síkos ügyben.
Persze nem ez a fő gond, hanem az, hogy „a civilek úgy érzik, hogy politikai küldetésük van”. Eléggé el nem ítélhető módon úgy gondolják: élniük szabad a törvény adta lehetőségekkel. Ennek mihamarabb véget kell vetni: Győrffy szerint „egészen elképesztő szervezetek vannak ezekben a civil kuratóriumokban, és egészen elképesztő személyek – nem akarnék most nevet mondani, mert nagyon erőszakos emberek ezek: még kapnék tőlük”. Ám Újhelyi szerint „ami működik, azt nem szabad felborítani annak érdekében, hogy változtassunk ezen a kabarén”. Szalai aztán diszkréten emlékeztet, hogy „egyébként Újhelyi úr korábban volt civil kurátor, úgyhogy erre van nagy tapasztalata”; ám ez már rég volt. Megtudjuk Újhelyitől, hogy a demokráciánk dicsőségére „zajlik egy nagyon fontos szakértői háttérfolyamat, amely nem kerül a címlapokra, de ez így van rendjén”. Győrffy közbeveti: „Médiakutató barátaim azt mondják, hogy folyik egy lopakodó törvény-előkészítés”, de Pető letorkollja: „A politika nem vesz részt benne; a politikai pártok nem csinálnak médiatörvényt ebben a pillanatban.” Ettől még tovább kuszálódik a helyzet, de Szalai rátesz egy lapáttal: „Az újságíró-társadalom jelentős része nem érdekelt abban, hogy rend legyen ezen a területen. (…) A két országos kereskedelmi csatorna jogásza olyan módon utasította vissza a felajánlott konzultációt, hogy én azt gondolom, minimum nagyon barátságtalannak mondható. (…) Egyszerűen ellenérdekeltek.” Vagyis a kaszáló kereskedelmi tévéknek jó a médiakáosz. Újhelyi még reklamálja a „Pórázon a közszolgálat” kiírást, mert szerinte „ez a politikai kurzus (…) a mai szabályozáshoz képest is önkorlátozó módon helyezkedett folyamatosan háttérbe, például az MTV esetében”. És nem szakad le az ég! Médiafronton semmi jóra nem számíthatunk.