Veszedelmes viszonyok a hazai médiában

Hazudni tilos! – pusztán ennyiből áll Deák Ferenc szerint a jó sajtótörvény. Vajon időtálló ez a XXI. században is? A véleménynyilvánítás szabadsága még az alkotmányos alapjogok közül is kiemelkedik, szinte előfeltétele az összes többi politikai alapjog gyakorlásának. Azonban már a haza bölcsének korában sem tekinthetjük a véleménynyilvánítás szabadságát abszolút és korlát nélküli értéknek. A demokratikus jogrend védendővé nyilváníthat más értékeket, amelyek gátat szabnak a véleménynyilvánítás béklyó nélküli terjeszkedésének. Ezek lehetnek társadalmi-állami jellegűek, illetőleg egyének és csoportok alkotmányos alapjogait érintők.

Az alkotmányjog egyes elméletalkotói (így Ádám Antal) a kérdéses kategória alapjogának nem is a véleménynyilvánítás szabadságát tartják, hanem a kifejezés, a közlés szabadságát, mely magában foglalja nem csupán a vélemény jellegű szubjektív, hanem a neutrális információk közkinccsé tételét, továbbá a közérdekű információkhoz való hozzájutás szabadságát is. Ekképp a kifejezés szabadsága a kommunikációs szabadságjogok genus proximuma. Ennek össztársadalmi relációja pedig a tömegközlés szabadsága.
Az egyéni szabad véleményeknek úgy kell integrálódniuk, hogy a vélemények összessége is szabad legyen.
A sajtó teljes szabadságának és cenzúramentességének elvén az elektronikus sajtó kifejlődése tört rést. Nevezetesen az, hogy a frekvenciák véges volta fizikailag zárja ki, hogy mindenki szabadon kifejthesse véleményét. Képletesen szólva: újságpapírt nyomtatni korlátlanul lehet, médiacsatornát üzemeltetni viszont nem…
A fentiek hangsúlyozása azért kardinális jelentőségű, mert csak így legitimálhatjuk azt, hogy a médiajogi szabályozásnak egészen sajátos kívánalmaknak is meg kell felelni. Erre a kihívásra először az Egyesült Államok 1927-es médiatörvénye és az 1934-es kommunikációs törvénye adott választ a hullámsávokat elosztó Szövetségi Kommunikációs Bizottság felállításával. Ekkor lett uralkodó elv, hogy – bár a közlés szabadságának az egyéni kifejezés szabadságán túl magában kell foglalnia a média intézményi szabadságát is – „a hallgató és a néző jogának van elsőbbsége, nem a rádióállomásénak”. Vagyis a kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében meg kell akadályozni a piac monopolizálását.
A német alkotmánybíróság gyakorlata még tovább ment a tárgykör specifikusságának megítélésében (1981). A kiegyensúlyozottság biztosításában a tartományi jogalkotóknak kétféle lehetőségük van. Az úgynevezett „belső plurális” modellben minden egyes médiumnak önmagában is kiegyensúlyozott programot kell kínálnia. A „külső plurális” rendszerben a kiegyensúlyozottságot a programok összességének együtthatása alakítja ki. (Magam az előbbi modellt tartom a jogállamisághoz illőnek.) Az NSZK-ban merült fel először igen markánsan, hogy bizonyos fokú közfeladatokat a magánállomásoknak is el kell látniuk, illetőleg hogy a nem állami médiumok tekintetében is ki kell alakítani az egyoldalú uralkodó véleményhatalom meggátolásának és a vélemény-sokszínűség kialakításának szervezeti és működési garanciáit.
A fenti igényeket lett volna hivatott kielégíteni az 1996. évi első törvény a rádiózásról és televíziózásról. Mindenesetre sokat elárul, hogy a kétharmados többségben lévő kormányoldal előterjesztette jogszabályt az MSZP-s Gellért Kis Gábor így minősítette felszólalásában: „Ez egy fércmű! Tűzzék a kalapjuk mellé!”
A média felügyeletére hivatott csúcsszerv, az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) szinte szuperhatalomként jött létre. Elterjedt a közéletben az a megfogalmazás, miszerint a sajtó a negyedik hatalmi ág. Amennyiben nem csupán az államilag intézményesült uralmi centrumokat vesszük górcső alá, hanem társadalmi kontextusban vizsgálódunk, akkor feltétlenül. Pusztán az ORTT-t elemezve is megállapíthatjuk azonban: a hatalommegosztás önálló elemét jelenti. A frakciók által jelölt tagok államtitkári besorolásúak. A kormányfő és az államfő által együttesen javasolt ORTT-elnök miniszteri jogállású. A testület törvény által meghatározott éves költségvetése mindig milliárdos nagyságrendű. Az ORTT döntéseit célszerűségi szempontból semminemű más szerv nem bírálhatja felül, pusztán jogszerűségi aspektusból lehet bírósági úton egyes határozatait megtámadni. A testület által, quasi önmagán belül létrehozott panaszbizottsága jár el a médiatörvény 4. paragrafusának érvényesítése tekintetében. Ennek jegyében a közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerűnek, időszerűnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie.
A műsorszolgáltatásban közzétett műsorszámok összessége, illetőleg ezek bármely tartalom vagy műfaj szerinti csoportja nem állhat párt vagy politikai mozgalom, illetve ezek nézeteinek szolgálatában.
A műsorszolgáltató politikai tájékoztató és hírszolgáltató műsorszámaiban műsorvezetőként, hírolvasóként, tudósítóként rendszeresen közreműködő munkatársak – a munkavégzésükre irányuló jogviszonyuktól függetlenül, műsorszolgáltatónál politikai hírhez – véleményt, értékelő magyarázatot (kivéve a hírmagyarázatot) nem fűzhetnek.
A műsorban közzétett hírekhez fűzött véleményt, értékelő magyarázatot – e minőségének és szerzőjének megnevezésével – a hírektől megkülönböztetve kell közzétenni. (Igaz, hogy egyesek szerint a testület ügyrendjében némely kérdést a törvénynek ellentmondóan önmaga hatáskörébe von a panaszbizottság helyett. Megjegyzendő, hogy a panaszbizottság emellett gyakorlatilag behatárolhatatlan szerepkörben „nyilatkozatokat” ad ki az úgynevezett „egyéb ügyekben”.)
Tehát a médiaegyensúly ezek szerint kellőképpen biztosított? Aligha. Hiszen a gazdasági gyökerű médiamonopóliumok mellé egy hatósági indíttatású is kialakul. A két országos lefedettségű frekvenciát a TV2 és az RTL Klub szerezte meg még 1997-ben. Azonfelül, hogy sokan politikailag elfogultnak látják a két médiumot, még ettől eltekintve is természetes túlsúly jön létre a frekvenciák végessége miatt minden más, kisebb szolgáltatóval szemben.
Ráadásul – az említett két csatorna minden, ORTT által is megállapított jogsértése ellenére – a testület tavaly májusban idő előtt, tehát indokolatlanul, már a korábbi szerződés lejártát megelőzően meghosszabbította a TV2 és az RTL Klub frekvenciakoncesszióját. E sorok írója kasszandrai jósként egy szakmai anyagában már 2005 februárjában felhívta ennek későbbi bekövetkezésére a figyelmet, hozzátéve, hogy a visszásságot csak egy más ORTT tudná megakadályozni… Amenynyiben az ügyészség törvénytelennek minősíti a szerződéskötést, még Takács Albert ombudsmanhelyettes szerint most is felbonthatók lennének a szerződések. Persze a más összetételű testület szükségszerűsége e helyütt is felmerül.
A később botrányos műsorairól elhíresült, vallásos emberek érzületét és nemzeti értékeinket rendre meggyalázó Tilos Rádió koncessziós szerződését is puccsszerűen szavazta meg az ORTT 2002-ben. A keresztények kiirtására buzdító kijelentést követően a testület egy ügyvédi irodával olyan „szakvéleményt” készíttetett, amelynek álláspontja szerint fogalmilag kizárt, hogy a médiahatóság az adó műsor-szolgáltatási szerződését felbontsa. Ehhez képest az Ítélőtábla jogerős ítélete kimondta, hogy a testület, ha akarta volna, jogszerűen felbonthatta volna a műsorszolgáltató szerződését.
Az Országos Rádió és Televízió Testület kezében hathatós eszközök is lennének, például bírságolás, „elsötétítés” stb. Ezen eszközökkel kellene először is mindig határozottabban élni. Erre persze finoman fogalmazva nem mindig kerül sor, sőt álláspontom szerint előfordult, hogy épp az ORTT vált béklyójává a médiaegyensúlynak. A testület teljesen indokolatlanul megdöbbentő elvet fogadott el. E szerint a médiában az esélyegyenlőséget az egyharmad kormány, egyharmad kormánypártok, egyharmad ellenzéki pártok arány testesíti meg. A kormányt és a kormánypártokat külön-külön tényezőként veszik számba. Vagyis az ő logikájuk alapján a kormányoldal dupla szerepeltetése teljesen elfogadható; ez az esélyegyenlőség letéteményese! Szinte hihetetlen. Annál inkább, mert az ORTT többsége minden törvényi indokoltságot nélkülözve, a francia médiahatóság hasonló gyakorlatára alapozva építette fel elméletét. Egy külhoni állam joggyakorlata nem lehet szolgai másolás tárgya egy más jogrendben. Elég csupán itt konkrétan arra utalni, hogy a francia állammodell nem miniszterelnöki, hanem úgynevezett félprezidenciális rendszerű (az államfő a kormányfő feletteseként részt vesz a gyakorlati kormányzásban), a miniszteri tisztség pedig összeférhetetlen a képviselőséggel. Már emiatt sem lehet zsinórmérték a francia gyakorlat, nem beszélve a konkrét, tételes jogszabályi háttér különbözőségéről.
A meglévő lehetőségek mellé a jogszabályok módosításával más eszközök is szükségeltetnek. A német médiahatóság például előzetes cenzúra alá veheti a filmeket, és a gyermekek egészséges fejlődését veszélyeztető produkciók sugárzást megtilthatja. A keresztény-nemzeti értékeinkből rendszeresen gúnyt űző Cool TV Romániában van bejegyezve, ezzel kerülve meg a magyar médiaszervek joghatóságát. Elgondolkodtató olyan törvény megalkotása, amely lehetővé tenné, hogy a magyar jognak nem megfelelő tevékenységet folytató külföldi csatornák sugárzását az ORTT megtilthatná a magyar kábelszolgáltatóknak. A sajtó-helyreigazítás bővítendő lenne olyan módon, hogy az az elkövetett jogsértéssel azonos időszakban, terjedelemben stb. több alkalommal is közzéteendő lehetne, hátha az egyetlen alkalomról lemaradt valaki, súlytalanná téve a korrekciót. A kiegyensúlyozottság követelményének nem csupán adott csatornák, hanem egyes műsorvezetők tekintetében is érvényesülni kellene. Ennek megsértése esetén indokolt jogkövetkezményi lehetőség lehetne az illető letiltása a képernyőről bizonyos időre.
A frekvenciák kiosztása után az ORTT magánjogi szerződést köt a nyertesekkel. Ez megváltoztatandó oly módon, hogy inkább a közérdeket jobban védő közigazgatási vagy legalábbis vegyes típusú szerződések megkötésére kerüljön sor. Az is döbbenetes, hogy a frekvenciát elnyerő pályázók az ORTT gyakorlata szerint nem csupán a frekvenciák használatát és birtoklását nyerik el, hanem elképesztő módon gyakorlatilag a frekvenciák feletti rendelkezési jogot is. Így valósulhatott meg, hogy a Klubrádió gyakorlatilag felvásárolt számos vidéki – eredetileg más célra használatba adott – frekvenciát, mindenfajta pályáztatás nélkül. Elképzelhetetlen lenne még a mai Magyarországon is, hogy egy cég gyorsforgalmi út megépítésére nyer el állami tendert, majd félidőben közli, hogy elfogyott a lendülete, és eladja a megnyert pályázatot egy másik társaságnak, aki a gyorsforgalmi út helyett vasutat kezd el építeni. A médiában ez ma így működik.
A médiatestület – ha van is elvi gyakorlata – csak eseti jelleggel hozhat kötelező érvényű határozatot. Elgondolkodtató valamilyen normatív aktuskibocsátási jog telepítése a testülethez, például az MNB jegybanki rendelkezésének analógiájára.
Az ORTT reformbizottságában felmerült, illetőleg a német gyakorlat alapján be kellene vezetni minden csatorna kiegyensúlyozottságának ellenőrzésére egy pártatlansági mutatót mint mérőszámot. Rendkívül alacsony érték elérése esetén egy panaszbizottságnál is szélesebb hatáskörű pártatlansági tanács lépne fel, és alkalmazna szankciókat. (Ezt a pártok javaslatai alapján a köztársasági elnök jelölné.) A közmédiumok tekintetében a tanács elmozdíthatná a vezető tisztségviselőt, és ideiglenesen pártatlansági megbízottra bízhatná a tv/rádió irányítását. A magánmédia esetében is bevezetendő lenne a kuratóriumok mintájára egy programtanács, amely a centralisztikus irányítás ellenszere lehetne.
A frekvenciák véges száma és az így kialakulható monopólium miatt a kereskedelmi televíziókat bizonyos országos lefedettség esetén kötelezni lehetne arra, hogy műsor- és reklámidejük egy részét meghatározott feltételek mellett értékesítsék. Ennek elméleti legitimációját az képezheti, hogy a koncessziót elnyerő társaságok olyan versenyelőnybe kerülnek, amiből így valamit – az igazságosság jegyében – visszaadnak.
A technika fejlődése a televíziózás, az internet- és a telefonszolgáltatások konvergenciájának irányába tendál. A jogalkotásnak és -alkalmazásnak erre fokozottan kellene fölkészülnie, hisz a technika rohamos fejlődése egyre nagyobb kihívásokat támaszt a kiegyensúlyozott tájékoztatás és informálódás garantálása tekintetében.
A deáki kétszavas mondat ma is időtálló, de hathatós érvényesítéséhez többtucatnyi joganyag szükségeltetik. A fenti problémákat és igényeket figyelembe véve azonban a jelenlegi magyar médiarendszerre nézvést joggal tehetjük fel a kérdést: „Hazudni tilos?”

A szerző alkotmányjogász