A harmadik út

Kudarcot vallottunk. Én ezt nem akarom szépíteni. Én kiszállok. De a világon kívül nincs világ, ezért csak egy marad: a forradalom. Tévedni tetszik, Kedves Olvasó, a fenti idézet nem a polgári körök váteszétől, Kerényi Imrétől, hanem az anarcho-baloldali, marxista fordulatot vett Tamás Gáspár Miklóstól származik. (Nem is lett belőle botrány.) Az úgynevezett SZDSZ-től távolodó filozófus a lengyel Szolidaritás születésének negyedszázados évfordulója apropóján a rendszerváltoztató elit kudarcával vetett így számot (Lassú válasz Kis Jánosnak, Népszabadság, 2005. október 1.). E csődfolyamat újabb, aligha végső állomása a szombaton bejelentett első Gyurcsány-csomag. Amikor a kései államszocializmus alak- és ideológiaváltó elitje (most éppen a blairi harmadik út, versenyképesség, új egyensúly blabla jegyében) sokadszorra bünteti drasztikus jövedelemelvonással az alávetett társadalmat. Az elbocsátások, az adó- és áremelések – utóbbiak hatása alól a szemlőhegyi néptribun által aggódva szeretett nyugdíjasok sem tudják kivonni magukat – a költségvetési egyensúly javításának csak járulékos eszközei; az infláció felpörgetése és a forint kierőszakolt leértékelése az igazán bokrosi eleme a mostani pakknak. A jövedelemszivattyú ismét működésbe lépett, a vagyonosodási vizsgálatok, az „aktatologatók” megtizedelése vagy az osztalékjövedelmek csipegetése csak a nép elé szórt üveggyöngyök, Gyurcsány Ferenc a legális munkajövedelmekre, a gyűlölt középosztályra és – mi az hogy! – a legkiszolgáltatottabbakra sújt. Ha Magyarországon létezne értékelkötelezett, virulens, nem a falra festett szélsőjobbveszélytől folyvást remegő demokratikus baloldali közösség, a jobbközép ellenzék karba tett kézzel nézhetné végig a neoliberális kormány csúfos bukását.
De hazánk nagyon is más hely, mint egy bejáratott, nyugati típusú, kritikai értelmiséggel, erős civil társadalommal, tekintéllyel bíró érdekvédőkkel megáldott demokrácia. Itt talán nem is alaptalan a kormányfői remény, hogy a választók átverése és a fájdalmat okozó intézkedések ellenére jól szerepelnek majd a szocialisták az önkormányzati választásokon. De nem a Fidesz úgymond bénultsága, hanem a már-már természeti törvénynek tekintett megszorítások széles körű helyeslése okán: a köztársasági elnöktől a sajtót elárasztó szakértőkön át a nyugati elemzőkig sokan fűtik a gyurcsányi „bátorságot”. A cél a társadalom egészséges életösztönének kikapcsolása, hogy az elkerülhetetlen rosszként tekintsen saját kifosztására, az elmúlt évek jövedelemnövekedésének visszavételére. E velejéig erkölcstelen és antidemokratikus vircsaft közepette üdítő színfolt a választóit átverő kormányra plebejus dühvel rontó Blikk, amely a jobboldaltól fényévnyi távolságra álló bulvárlapként ad leckét a Tamás Ervin-féle hatalompárti Népszabadságnak és társainak: a sajtónak az olvasót és az igazságot kell szolgálnia. Érdekes kérdés: vajon mit csinálna most Orbán Viktor? Ha az ő kormányzásának főbb mutatóit megvizsgáljuk, világos, hogy eleve nem taszította volna a csőd szélére az államháztartást. Medgyessy és Gyurcsány (Kuncze és Kóka) viszont úgy tették meg ezt, hogy jószerével semmilyen drámai külső hatás nem érte az országot. Miért hinnénk el, hogy ugyanennek a csapatnak most mégis sikerül? A fájdalom velük és miattuk nagy lesz, de legalább értelmetlen és hiábavaló.
Franciaországban vagy Dániában ennél kevesebbért is röpködnek a benzinespalackok. Ne gondoljuk, hogy az első Gyurcsány-csomagot eddig körüllengő apátia a magasabbrendűségünk jele. Ha az értelmiség – és persze az ellenzék – nem kezdeményez értelmes vitát a kialakult helyzetről; ha nem találunk közös nyelvet gondjaink kibeszélésére; ha elhisszük, hogy a válságkezelésnek csak a lakossági, illetve a kis- és közepes vállalati jövedelmek elvonásával járó útja lehetséges; ha kísérletet sem teszünk a nemzeti érdek megfogalmazására és képviseletére, akkor – mert „a világon kívül nincs világ” – két lehetőség marad: a beletörődés és a forradalom. A harmadik út maga a demokrácia.