A költő, a kissrác, a festő meg az olimpikon

Hogy az 1848–49-es szabadságharc emléke oly kitörölhetetlenül élt a magyar népben – szakemberek is azt állítják –, a nemzet mesemondójának, Jókai Mórnak köszönhető. Hogy az 1956-os forradalom eseményei is méltó helyet foglalhassanak el valamennyi korosztály gondolkodásában, a leghatásosabb mai „mesemondók”, a filmesek tevékenységén múlik. Az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulójára nyolc játékfilmmel készülnek a mozgóképesek. A nyolcból három – gyaníthatóan anyagi okokból – már biztos, hogy nem születik meg ebben az esztendőben. Szilágyi Andornak a hírek szerint nagyjából befejezett Mansfeld-filmjéről pár héttel ezelőtt már hírt adott a Magyar Nemzet. Az ’56-os mártírok újratemetésének tizenhetedik évfordulóján azokkal az alkotókkal beszélgetünk, akiknek a már vágóasztalon levő munkái eljutnak a mozikba az emlékév során.

Elhozta nekem Mihályfy Sándor filmrendező Gérecz Attila verseskötetét, több kiadást is, és a róla szóló cikkeket mind – meséli a forradalom után négy esztendővel született Pozsgai Zsolt. – Majd megkérdezte, volna-e kedvem ezzel az anyaggal foglalkozni. Nem tudtam mit válaszolni, ami nem érint meg, arra nemigen szoktam figyelmet fordítani. Előbb tanulmányozni szerettem volna a Mihályfytól kapott paksamétát, hogy érdemben nyilatkozhassak róla. Amikor azonban elkezdtem olvasni a verseket, egy istenáldotta tehetség sorait, megihletett Gérecz Attila költészete. Nem is a tragikusan rövid életet élt fiatalember alakja, hanem hogy a diktatúra legvadabb éveiben, börtönfalak között is képes volt ez a nemes költészet megszületni. A felfedezés mámorában, azon nyomban megírtam hát a forgatókönyvet. Siettem vele a „megrendelőhöz”, és vártam a hatást. Igencsak meglepett, amikor Mihályfy Sándor, miután elolvasta, amit eléje tettem, megkérdezte, nem volna kedvem kipróbálni magam filmrendezőként? Dehogynem, boldogan! – feleltem. Így azután elsőfilmesként olyan filmverssel állhatok az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján a közönség elé, amely semmi mást nem akar, csak képpé varázsolni Gérecz Attila börtönrácsok mögött született költészetét.
– Kalandfilm is lehetett volna a tizenkilenc évesen – a magyar öttusa-válogatott nagy ígéreteként – összeesküvés és hazaárulás vádjával letartóztatott és tizenöt évnyi börtönbüntetésre ítélt fiatalember történetéből, akinek 1954-ben, a megáradt Duna „közreműködésével” a szigorúan őrzött váci börtönből sikerült megszöknie. Tőlünk nyugatabbra valószínűleg mindenki az akcióhős Gérecz Attilát vitte volna a mozivászonra…
– Akcióhős bármikor bárkiből lehet – válaszolja a negyvenhárom esztendős elsőfilmes – de költő, a kommunisták zárkájában… Nekem az egyszer élt, 1929. november 20-án született, és pár nappal a huszonhetedik születésnapja előtt, 1956. november 7-én szovjet golyók által halálba küldött Gérecz Attila sorsa az ember belső fejlődésének a páratlan lehetőségeit mutatta meg. Azt szeretném, ha a film hatására erre, a kortól és közállapotoktól független, nagyszerű emberi lehetőségre irányulna a nézők figyelme is. Hogy nincs olyan képtelen helyzet, igazságtalan ítélet, rabság és megaláztatás, amelyen ne diadalmaskodhatna szellemével az ember.
– Megkerülhetetlen a kérdés: oly sok sikeres irodalmi adaptáció (Indul a bakterház, Margarétás dal, Ábel-trilógia) rendezője, Mihályfy Sándor miért elégedett meg a produceri feladatkörrel, miért engedte át másnak a rendezés jogát?
– A Gábor Áron Tüzértiszti Iskola másodéves növendéke voltam 1956 októberében – így kezdi válaszát Mihályfy Sándor. – (Utána segédmunkás.) Október végén kivezényelték a szakaszunkat a kőbányai Gyűjtőfogházhoz. Az volt a feladatunk, hogy mivel a börtönőrök eltűntek, tartsunk rendet, akadályozzuk meg a lövöldözést, úgy szabadítsuk ki a foglyokat. Eltelt jó pár esztendő, s hallom, hogy az a költő is a kiszabadított rabok között volt, akinek a költeményeit időközben én annyira megszerettem. Azóta mocorog bennem, hogy Gérecz Attila emlékére filmet kellene forgatni, amióta erre a különös egybeesésre rádöbbentem. De rendezzem újra az általam is megélt történelmet? Szerkesszem bele a költőről szóló filmbe a magam szerepét? Úgy éreztem, méltóbb is, hasznosabb is, ha egyik pályatársamnak ajánlom fel ezt a feladatot, az én küldetésem az legyen, hogy megpróbálom megteremteni a Gérecz Attila-filmhez a szükséges feltételeket.
n
– A Gérecz Attila-film keletkezési történetének a fordítottja esett meg a Sínjárók című produkcióval. Az 1933-as születésű Jeli Ferenc, aki maga is megélte, majd megszenvedte 1956 felemelő s tragikus eseményeit, személyes élményei alapján írt filmforgatókönyvét a rendező Puszt Tiborral szerette volna tető alá hozni. Puszt Tibor azonban, aki általában boldogan dolgozott együtt Jeli Ferenccel – visszarettent a forgatókönyv-írói felkéréstől.
– Szinte sütött a könyvből a sok személyes emlék – mondja most, utólag, az élők sorából nemrég eltávozott Jeli Ferenc búcsúztatásának előestéjén –, nem mertem belefogni. Aztán úgy hozta a végzet, hogy a filmet Jeli Ferenc barátainak és közvetlen munkatársainak, Péterffy Andrásnak, Kurucz Sándornak, Gaál Anasztáziának és nekem kellett összefogni, befejezni. Amíg lehetett, esténként bevittük a kórházba az elkészült jeleneteket, számítógépről megmutattuk Jeli Ferencnek. Amikor már csak néhány etűd volt hátra, készen voltunk az összes fontos jelenettel, s ő látta az utolsót is, elbúcsúzott tőlünk. No, Isten veletek, mondta, és nem beszélt róla, ahogyan máskor szokott, hogy milyen felvételt hozzunk neki másnap. Amikor azután legközelebb mentünk hozzá, csak az üres kórházi ágyat találtuk…
– Jeli Ferenc tehát, az ’56-os elítélt, akit első fokon életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtott a kádári „konszolidáció”, és aki (emiatt vagy másért?) csak hetvenen túl foghatott hozzá legelső nagyjátékfilmjéhez, a „nagy vetítőből” a Vége felirat előtt távozott. Akik hallottak már valamit a szomorú körülmények között forgatott Sínjárókról, most arról meditálnak, vajon szabad-e ’56-os filmnek tekinteni, hiszen a rendszerváltozás után játszódik…
– Ha így nézzük – mondja Puszt Tibor a film utómunkálataihoz is segítséget nyújtó Magyar Képek Egyesület óbudai szállásán –, valóban nem ’56-os film a Sínjárók, a forradalom eseményei szinte csak az emlékek – fekete-fehér emlékképek – révén jelennek meg benne. Szerintem azonban ’56-os film mégis a Sínjárók, hiszen azt mutatja meg, miként szenvedte meg egy életen át ’56-os szerepvállalását az, akinek nem volt olyan „szerencséje”, hogy a pesti utcák hősi halottjaként maradjon meg az emlékezetünkben. A film központi alakja a festő (Jeli Ferenc is a Képzőművészeti Főiskolára járt az 50-es években, Bernáth Aurél tanítványa volt), akiből, mert pompás üzleti fogásnak ígérkezik, címlapsztorit próbál gyártani a rendszerváltó média. A „tényfeltárás során” azonban hősünk kiábrándultan fedezi fel, hogy nemcsak a forradalom tisztító tüze aludt ki, de igazságosztó ereje is oda. Ma már az is bátran mondhatja magát forradalmárnak, aki nemrég még ’56-os ellenforradalmárokról szónokolt… Döntse el majd a néző, hogy ’56-os film-e a Sínjárók, vagy sem. Szerintem a köztünk élő ’56-osok filmje, ahogyan a rendszerváltás optikáján keresztül a múltat és a jelent szemlélik.
n
– A forradalomban tevékenyen részt vevők csalódottságán már aligha fog változtatni a filmművészet. Ám van itt egy korosztály, a tizen-, a huszonévesek nemzedéke, akiknek sok mindent el lehetne s el kellene mondani a XX. század magyar forradalmáról, hogy eligazodjanak végre a jelen életbevágóan fontos „Ki kicsodájában”. Erre vállalkozik Erdőss Pál, aki pontosan tudja, milyen életre szóló emlékeket hagyott a forradalom azokban, akik ötven esztendővel ezelőtt voltak gyermekek.
– A mai fiatal nemzedékeknek többnyire csak homályos ismeretei vannak 1956-ról – mondja Erdőss Pál, a Kovács István önéletrajzi írásából, A gyermekkor tündöklete című könyvből egyelőre Budakeszi srácok címmel készülő játékfilm rendezője –, s ez érthető. Évtizedekkel a nevezetes események után születtek, ha azok nem beszélnek nekik a forradalomról, akik személyes élményeket őriznek róla, legfeljebb száraz történelmi tudást szerezhetnek e napokról. Kilencéves voltam ’56 októberében. A Kossuth tér közelében laktam, sok mindent láttam, és meg is őriztem magamban azt a képet, azt az életérzést, amit csakis egy forradalom hívhat elő az emberből. Elsősorban a fiataloknak szánom tehát a Budakeszi srácok című filmet, amelynek a hőse egy olyan korú fiú, mint amilyen én voltam ’56-ban.
– Kovács István Budakeszin játszódó hiteles történetét – úgy tűnik – olyan részletekkel gazdagították a filmesek, amelyeket az író gyermekfejjel nem ismerhetett, nem is érthetett. Az az erkölcsi szabadosság, amely az 50-es években a „népek egyenlőségének, együttműködésének és barátságának” az elve alapján működött (a magas rangú elvtársaknak minden megengedett, a bigámia éppúgy, mint az emberölés), seregnyi kérdést vet fel a nézőben, amikor a filmművészet közvetítésével szembesül velük. A legkínzóbb kérdés ötven év múltán is ez: valójában kik voltak 1956 mártírjai, s kik az áldozatai…
– Az 50-es években valóban Budakeszin élt, fontos elvtárs filmbéli „hasonmását” mi Szikszainak neveztük el – meséli a rendező. – Szikszai elvtárs „eredetijét” később, a kádári konszolidáció idején mártírnak tüntette fel a hatalom, minden évben megkoszorúzták az emléktábláját. Miközben a forgatásra készülvén helyszíneket kerestünk, a helybéliek, akik az eseményeket szemtanúként élték át ’56 októberében, elbeszélték, hogy a „mártír”, a korabeli hivatalos változat szerint „ellenforradalmárok által meggyilkolt kommunista hős” valójában önkezével vetett véget az életének, miután kiderült róla, hogy bigámiában él. Első asszonyát és a tőle született fiát Jugoszláviában hagyta, s róluk mélyen hallgatva, Magyarországon másodszor is megházasodott. Egy nála évtizedekkel fiatalabb nőt vett feleségül, vele meg a tőle született gyermekekkel, valamint az apósával élt Budakeszin. Amikor a forradalomnak köszönhetően délen is megnyíltak az országhatárok, fiával együtt elindult a Tito birodalmában hagyott aszszony, hogy – ma így mondanánk – újraegyesítse a családot. A nagy találkozásra – mesélik a szemtanúk – éppen akkor került sor, amikor a település ifjú forradalmárai Szikszai elvtárs házához mentek, hogy a magas rangú katonától fegyvert vételezzenek. Szikszai eredetije ekkor kilőtt az ablakon, halálosan megsebesített egy fiatal fiút, Márity Lászlót (a rendszerváltozás után utcát neveztek el róla Budakeszin), megölte az apósát, majd végzett magával is. Filmünkben Szikszait Dörner György személyesíti meg, Márityot, akinek nem csak a mozgóképes dramaturgia szerint, de a valóságban is a nyakába akarták varrni Szikszai és apósa halálát, Huszár Zsolt.
n
– Andy Vajnát, a sikeres Los-Angeles-i producert évtizedeken át foglalkoztatták tizenéves korában átélt ’56-os emlékei. A véletlen egybeesés is izgatta, december 6-án, amikor a melbourne-i olimpián a magyar vízilabda-csapat négy-nullára megverte szovjet ellenfelét (másnap a világlapokban az egyik magyar játékosnak, Zádor Ervinnek a küzdelem során szerzett fejsebe a Budapesten zajló magyar–szovjet mérkőzést is illusztráló szenzáció lett), Andy Vajna akkor menekült el a szülőhazájából. Társproducerként korábban már világra segített egy dokumentumfilmet, amely seregnyi interjúval és archív felvétellel elevenítette fel a világraszóló melbourne-i mecscset. Az ötvenedik évfordulóra játékfilmterve is valósággá válik, A szabadság dühét (ez volt a dokumentumfilm címe) a Szabadság, szerelem követi. Magyar közreműködőkkel, ifjú magyar rendezővel.
– Ez a film Andy Vajna „gyermeke” – mondja Goda Krisztina, a Csak szex és más semmi című filmvígjáték népszerű rendezője, aki nagyszülei elbeszéléséből és olvasmányélményei alapján csipegette össze az ismereteit 1956-ról. – Keresett egy olyan rendezőt, aki szerinte az elképzeléseit kivitelezi.
– Aligha véletlen, hogy olyan szakembert választott, akinek az égvilágon semmilyen személyes kötődése nincs a történelmi eseményekhez, tehát a legnagyobb objektivitással képes dolgozni.
– A tárgyilagosság nem feltétlenül negatív rendezői tulajdonság – mondja Goda Krisztina. – Ha erős érzelmi szálak kötik az embert egy történethez, hajlamos a pátosz vagy a szentimentalizmus irányába menni. A Szabadság, szerelem azonban olyan érzelmekre ható, pátoszmentes mozi akar lenni, amelyik valamennyi korosztályt meg tudja érinteni. Rengeteg olyan jellemző pillanata volt a forradalomnak, az utcai harcoknak, amit belevettünk a filmbe. Ugyanakkor mi nem dokumentumfilmet készítettünk, hanem játékfilmet, amelyben a főhős, Szabó Karcsi sorsát követjük nyomon. A sikeres fiatalemberét, aki a sportot, sikereinek forrását nagyon komolyan veszi, minden mást azonban roppant könnyedén kezel. A szerelem azonban, amellyel éppen 1956. október 23-án találkozik, olyan döntéssorozat elé állítja, amely egész addigi életét megváltoztatja. Rádöbben, hogy a „lehetőleg mindenből kimaradni, semmiből részt nem vállalni” filozófiája 1956 őszén nem vállalható.
– A film forgatása során mindenki közelebb került az ’56-os történelmi eseményhez – folytatja Goda Krisztina. – Sokat segítettek ebben azok a könyvek, archív anyagok, amelyeket az előkészületek során valamennyi főszereplőnek a kezébe adtunk. Lipták Béla Forradalmi testamentumát például mindnyájan elolvastuk. Azért ezt a könyvet, mert Lipták írása „emberközelbe hozza” a forradalmat. Engem egyébként a tengernyi archív felvétel közül is az fogott meg igazán, ami számomra is átélhetővé tette a történelmet. Megrendülten szemléltem a világsajtót bejárt fotót, amelyiken a szovjet tank által eltaposott emberi maradványok láthatók, de a szívembe azt fogadtam be, amelyiken egy magas sarkú szandálban, szoknyában, gépfegyverrel lövő lányt fedeztem fel…
– Ha megkérdezi az ember azokat, akik ma ’56-os műveken dolgoznak, hogy mi a munkájuk célja, általában azt válaszolják, a forradalom emléke előtt kívánnak tisztelegni. Tisztelegni azonban csak vigyázzállásban lehet, a Szabadság, szerelem című film, úgy sejtem, messze kerüli a haptáknak minden változatát. A nyugat-európai s amerikai stúdiumokon iskolázott rendezőnő mit remél elérni első nagyszabású történelmi filmjével?
– Gyakran beszélünk a hazaszeretetről, ez békeidőben mindig könnyen megy. A Szabadság, szerelem arról szól, hogy vannak olyan éles helyzetek, amikor az embernek döntenie kell, hajlandó-e kiállni az igazság mellett, hajlandó-e áldozatot hozni az övéiért, vagy inkább a könnyebb utat választja.