Mozaikkép az elszakított magyar országrészek desszertkultúrájáról

Karácsonykor még az is belakmározik édességekből, aki egyébként nem édesszájú. Különösen ott, ahol családi hagyomány a 7-8-9-féle süteményből összeálló tál, beleértve persze a kihagyhatatlan slágert, a beiglit.

2025. 12. 23. 18:12

A kötetből megismerhetjük a Sacher-ház és a sokat vitatott „igazi” Sacher-torta hiteles történetét, jól dokumentált összefoglalót olvashatunk a magyar idők, illetve a két háború közötti korszak losonci, ungvári és aradi cukrászdáiról, megismerhetjük az aradi származású, világhírre szert tett Szabó Károly élettörténetét, gyönyörű fotókkal illusztrálva, megcsodálhatjuk többek között magyar nagyságok, Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Batthyány és mások marcipánból készült portréit, valamint a történelmi Magyarország ugyanazon alapanyagból készült domborművét, vagy a pécsi Dzsámi 60 kilós kicsinyített másának képét.

A kötet bemutatja a nagyszentmihályi Huszár, a szabadkai Bódis, az újvidéki Dornstädter cukrászdát, a magyarkanizsai Longa Józsefnek és tanítványainak pályafutását. Külön fejezet foglalkozik az egyedi felvidéki magyar édességre, a kőtesre épülő fesztivállal, amit a Kürtön gazdálkodó és ott pincefesztivált is szervező natúrborász, Sütő Zsolt kezdeményezett. Hadd idézzem a kőteskészítés alapreceptjét: „legelőször gondosan kiválogatják a gabonaszemeket, hibás, sérült nem maradhat közte. Félárnyékos, szellős helyen napokon át öntözgetik, csíráztatják. Amikor a búzaszemek (vagy rozsszemek) átalakulnak csírává és gyökérré, ledarálják, vizet öntenek hozzá és leszűrik. (…) A fehér édes léhez lisztet kevernek, majd sütőben vagy kemencében kisütik. Előtte beleszúrnak a tésztába egy nádszálat, hogy a levegő távozhasson a sütés során. Az edény aljára és időnként a nyers tészta tetejére is öntenek levet. A megsült kőtes hetekig romlatlan marad, a csíralé pedig fagyasztva tárolható.”

A kötet utolsó fejezete hat mai, magyar kézben levő desszertműhelyt mutat be elcsatolt városainkból, a Paskó Csaba atya által alapított szabadkai Blaha Lujza cukrászdát, az aradi Lolitát, a somorjai Hortenziát, az alistáli Bartalost, a galgóci Olajost, valamint a párkányi Vénusz cukrászdát.

Nem a lokálpatriotizmus, hanem a minőségelv feltétlen tisztelete indít arra, hogy az e rovatban már ismertetett Lolita, illetve Bonjour vonatkozásában idézzek néhány passzust.

Az említett két cukrászda nemcsak Kárpát-medencei szinten kiemelkedő, de bárhol Európában átlag felettinek számítana, hála a felhasznált magas minőségű alapanyagoknak, a kreativitásnak, a magas szintű technológiai tudásnak és a minőség ügyében képviselt kompromisszummentességnek. Az pedig külön is dicséretes, hogy a nemzetközi, de leginkább francia ihletésű desszertcsodák s a magyar klasszikusok (Dobos, Suhajda, Eszterházy) mellett a pozsonyi kiflit is bevették a választékba. A sütemény tábláján pedig az áll, hogy „Pozsonyi”. Hadd idézzem a kötetből a cukrászdaalapító Brandt Loli szavait: „Tudom, hogy ez Aradon idegenül hangzik, de ehhez így ragaszkodtam. A patkót az eredeti recept alapján készítjük, megtartva a diósnak és a mákosnak a jellegzetes formáját. Sikerült megismertetnünk és megszerettetnünk az aradiakkal e kifliket.”

Azt is érdemes megemlíteni, hogy csak ők készítenek a Maros parti városban nyáron 100%-os gyümölcspüréből és 100%-os pisztáciamasszából készült prémium fagylaltokat. Nem véletlen, hogy a kötet címlapján, az archív fotók mellett mind a négy sütemény Loli keze munkáját dicséri.