Világhálós platformokon lépten-nyomon beleütközik az ember abba, hogy a sörözők-borozók, de nem ritkán az éttermek árait is sokan ahhoz hasonlítják, hogy mibe került volna nekik, ha ugyanazt az italt a boltban veszik meg, vagy az adott ételt otthon készítik el. Az ilyen megszólalások többnyire olyan fogalmatlanoktól származnak, akik a világ legjobb poénjának gondolják azt, ha odavetik foghegyről, hogy náluk az ilyet kérdés nélkül elmosogatják, amikor egy szépen tálalt igényes fogást látnak egy szokásosnál nagyobb tányéron. S közben nem veszik észre, hogy micsoda primitivizmusról tesznek tanúbizonyságot. Mert a vendéglátósnak ki kell termelni a bérleti díjat, a rezsit, az alkalmazottak fizetését, az alapanyagok árát, be kell fizetni az adót s még haszna is kell legyen, mert különben minek csinálná az egészet.

Minél feljebb megyünk minőségben, annál magasabbak az árak, hiszen magasabb a munkatársak bére, drágábbak az alapanyagok, több időt vesz igénybe egy-egy tányér összerakása. Nem utolsósorban nagyobb stábot mozgat meg például egy Michelin csillagos étterem, ahol minden precíz üzemmenet szerint, óraműszerűen működik, minden mozdulat kiszámított, a konyhán és a vendégtérben közel annyian dolgoznak, mint ahány vendéget kiszolgálnak. A cél ezesetben az élmény tökéletességének elérése, úgy, hogy a sokat kóstolt, sokat látott vendégeket is lenyűgözzék. Ami jellemzően sikerül is.
Létezik egyfajta spontán kiegyenlítődés: az éttermi igényeket illetően a legtöbb ember idomul a lehetőségeihez. De mindig lesz egy réteg, mely kíváncsi azokra a helyekre, melyek meglátogatását nem, vagy csak nagyon ritkán engedheti meg magának. Még a középosztály felső rétegének tagjai sem tudnak úgy mozogni a világban, mint a „Világevő” Jókuti András vagy Varga Sándor, művésznevén Alexander the Guest.

Őket célozta meg többek között a Torkos csütörtök nevű, a Magyar Turizmus Zrt. által 2006-ban indított akció. Többek között mondom, mert sokaknak arra volt jó ez a kezdeményezés, hogy fillérekért degeszre egyék magukat. E jeles napon az ország több, mint száz éttermében féláron lehetett étkezni. A kétezertízes évek fordulóján évről évre csak azért utaztunk fel családi körben Aradról, illetve Temesvárról Budapestre, hogy két nap alatt meglátogassunk négy éttermet. Merthogy a csütörtök a legtöbb helyen kiterjedt a rengeteg foglalás miatt a péntekre is. Így jutottunk el olyan helyekre, ahol a fogyasztást normál áron egyszerűen nem tudtuk volna megfizetni, mint az Alabárdos, a Nobu vagy a Pierrot, illetve olyan magasközép áron működő egységekbe, melyeket komfortosabb volt féláron meglátogatni. Az akció tíz év alatt kifulladt, sok hely többet vállalt, mint amit teljesíteni tudott, így a vendégek sem voltak maradéktalanul elégedettek (ismerőseim, akik nem csúcséttermet, hanem fősodratú vendéglőt választottak, órás várakozásra, gyenge tányérokra panaszkodtak), s az éttermeknek is eltúlzott volt az 50% kedvezmény.
























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!