Az Erdély Ízei gasztro-fesztivál varázslatos helyszíne és elképesztő felhozatala valamiképpen mindenkiből a legjobbat hozta ki. Idegen emberek percek elteltével úgy beszélgettek, mintha évek óta ismernék egymást. Nem csoda, hogy barátságot ígérő szakmai ismeretségek sora köttetett itt. A dimbes-dombos csángó táj fenyveseinek ölelésében, autentikus népi környezetben a közvetlenség magától értetődőnek tűnt.
Itt ismerkedtem meg Horváth Zsolttal, akiről annyit tudtam, hogy egy remek reggeliző tulajdonosa. A We Love Budapest-en olvastam a helyről, az írás akkor született, amikor a Szendzsó KicsiZso-vá alakult, a szerző beszámolója annyira érzékletes volt, hogy egyből eldöntöttem, ide el kell látogatni. S így is lett.
2017 februárjában, egy reggel induló történelmi emléktúra előtt nála alapoztunk nagyobbik fiammal. Már akkor levett a lábunkról a személyzet kedvessége, s a hely otthonossága. Egy az egyben azt láttuk visszaköszönni, amit a szóban forgó cikkben olvastunk. Emlékezetes volt a libamájas bundáskalács, íze most is itt van a számban, a sajttorta sem okozott csalódást.
Az valahogy nem ragadt meg az emlékezetemben, hogy „KicsiZso”-nak a BBQ egyszerre szenvedélye és specialitása, ez a fesztiválon rögzült csak a tudatomban. Ott háromféle, smokerben, hosszú füstön készült ételt kínáltak, mangalicacsülköt és -körmöt, paprikás burgonyával és ázsiai uborkasalátával, marhaszegyet wagyuból, grillezett káposztás bulgur-rizottóval, valamint lime-os vackorral feldobott füstölt libamájat.
Akkor döntöttem el, hogy amint alkalmam lesz rá, ismét ellátogatok hozzá. Időközben nyitott még egyet, a „Bizsergést” a Marina parton, előbb-utóbb oda is eljutok, de mivel a fővárosi főhadiszállásom Buda déli csücskében van, ez biztos némi időbe kerül. A magyar sors perverz fintoraként még mindig Frankel Leó nevét viselő utcában működő alapegységbe viszont sikerült a minap betérni, örömömre a séftulajt is ott találtuk.
Jó volt ismét elhelyezkedni a barátságos, szeretnivaló beltér egyik szegletében. Míg ételeinkre vártunk, a séf-tulajdonos-üzletvezetővel beszélgettünk sörökről, ételekről s a vendéglátás ügyes-bajos dolgairól.
Aki egyedül érkezik, megannyi színvonalas kiadványt böngészhet. A Magyar Konyha több lapszámát kitették olvasásra s ott van a polcon a „100% disznó” és „A főzés magasiskolája” mellett a „Fermentálás” című alapkönyv is, amit a nemrégiben szereztem be végre. Egyelőre nem volt még időm a gyakorlatba ültetni annak a hatalmas felhalmozott tudásanyagnak bár egy parányi részét, ami ebben a könyvben rejtőzik, de a Salt étteremben tett látogatás után ez csak idő kérdése, ott ugyanis ez az egyik kulcsszó.
A KicsiZso-ban ezidőtájt kínálnak többek között hagyományos tojásételeket salátával és kovászos kenyérrel, klasszikus és bundás bageleket, croissant-t, továbbá „Kicsi Extra” címszó alatt az általunk rendelt fogásokon kívül grillezett kecskesajtot céklával, pisztáciával, mézzel és kaláccsal, csirkés wrap-et, salátákat. S persze a BBQ szenvedélyből adódó pulled pork bagel sem maradhatott ki a választékből. Mindemellett van néhány klasszikus főételük, s adnak kedvező árú déli menüt is.
A megszokott reggeli italokon (kávé, tea, gyümölcslé) kívül tartanak ötféle nem kiugró pezsgőt illetve prosecco-t s kétféle csendes bort az izsáki Gedeon pincétől. A sörszeretők saját címkés sörök közül választhatnak, a „Kicsi Zso” névre hallgató főzet egy szűretlen lager, míg a „Bizsergés” egy karakteres, angol stílusú IPA. Mindkettőt a magyarhertelendi Kapucinus jegyzi. (Nem állom meg, hogy ide nem szúrjam, a minap sikerült eljutni a Százados út és a Hős utca sarkán fekvő, „Kis Kapucinus” nevű söröző-étterembe, mely dizájnra, atmoszférára harmadosztályú külvárosi kocsma, viszont remek söröket kínálnak palackban és csapon. Nagy kár, hogy ez a modell nem általános, s hogy a hasonló színvonalú helyeken ultrakommersz érdektelen az italkínálat szinte mindenfele, tisztelet a jó esetben 1 százaléknyi, de inkább 1 ezreléknyi kivételnek.)
„Fullos reggelik, akár ebédre is” jelszóval készítik ételeiket a KicsiZso-ban, ami nekünk pont megfelelt. Több, nem várt programmódosulás miatt háromfős társaságunk délben, félegykor még étlen volt, úgyhogy délidőben reggeliztünk, s ez tényleg felért egy ebéddel.
Kértünk egy Croque Monsieur átiratot, ami alighanem fedezi egy felnőtt férfi egy napi kalóriaszükségletét, impozáns tálalás, jó ízek jellemzik a megtermett fogást. Nem lehetett kihagyni a már kóstolt libamájas bundás kalácsot, aminek újragondolták a tálalását, s részben a technológiát is. Akkor frissen sütötték serpenyőben libamájat, amit felstószoltak a bundás kaláccsal. Most a hagymalekvárral toppingolt kalács mellé került füstös karakterű terrine formában a máj. Az eredmény még inkább meggyőző, mint korábban.
Kérdeztük vendéglátónkat, hogy mit ajánlana e két fogáson kívül amolyan signiture-kompozícióként. A King bagel-t javasolta, aminek később el is mesélte a történetét:
Volt egy időszak kb 3-4éve mikor nem kerültünk be a Top 10 reggeliző listára, akkor csináltam meg ezt a bagelt. Amit akkor 1000.000-ós egóval magamról neveztem el. A cél az volt, hogy aki ezt meglátja, essen térdre, mert itt a Király! Francia camembert sajtot aszaltparadicsommal és házi pestóval megtöltünk, majd baconba csavarjuk és serpenyőbe megsütjük mindkét oldalát, majd addig hagyjuk melegen, míg a közepe is megolvad. Ez megy bele a bagelbe egy kis salátával és a tetejére kapribogyós paradicsom salsát rakunk.
Leírva talán nagyképűségnek hat, de ismerve az alkotót, s legfőképpen megkóstolva a zseniális fogást inkább az a cseppnyi öniróniával fűszerezett magabiztosság jut eszünkbe, amivel Nagy Feró elmondja a legtöbb koncerten, hogy minden jó dalt ő írt. Vagy amikor Léder Zoli kijelenti, hogy „Köpcös a legnagyobb király”. De idézhetném azt a jelenetet is a „Kopaszkutya” című kultfilmből, amikor Deák Bill Gyula felírja a falra, hogy „Bill a király”, holott még a banda az útnak igencsak az elején jár.
Nos, Horváth Zsolt királysága a remek reggelik mellett abban a közvetlenségben és kedvességben rejlik, amivel a vendégeket fogadja, amibe az ilyen félig humoros, félig komoly önelismerés is bőven belefér. Sőt, nemhogy belefér, inkább hozzátesz a hely sajátos sármjához. Olyan jó tányérokat kaptunk, hogy még azon se bosszankodtam különösebben, hogy nem került borsdaráló az asztalra, bár normális esetben a tojásételeket nem tudom elképzelni frissen őrölt bors nélkül.
Mindezek után csak egyetlen desszertet kértünk, bár mindhárom ajánlat csábító volt. A csokiszuflét itt vaníliasodóval és erdei gyümölcsraguval tálalják, a túrógombócot édes tejfellel és erdei gyümölcsraguval.
A szuflét engedtük el a legkönnyebben, mert a túrófánk (papanasi) mellett a tágan értelmezett Erdélyben a második leggyakoribb desszert a „Lava cake”, abból kóstoltunk eleget otthon. A túrógombóc játszott még, de társaságunk hölgy tagja számára a mákos guba ígérte a legtöbb izgalmat. Ami szaftos volt, megfelelően édesített, jó extrákkal ellátott. A kalácsalapú gubát karamellmártással, vaníliasodóval, félbe vágott áfonyaszemekkel és pisztácia-törettel tálalták, szabályos éttermi tányérdesszertet kaptunk, az addigiakhoz méltót.
Öröm volt látni hat év után, hogy a KicsiZso reggeliző nemcsak tartja az eleve átlag feletti szintet, hanem fejlődött is ízekben, koncepcióban, tálalásban.
A képek a szerző felvételei
