A magyarság nagyjainak jelentős része hosszú időn keresztül rajongott a francia kultúráért Petőfitől Ady Endrén keresztül Szabó Dezsőig, hogy csak néhányat említsek a hosszú sorból. E nagy rajongás valamennyire alábbhagyott az első világháborút lezáró, avagy le se záró Párizs környéki békeszerződésnek csúfolt békediktátumokat követően, midőn a győztesek elképesztő szűklátókörűséggel húzták meg a határokat, s szabtak ki a legyőzöttekre olyan létfeltételeket, melyek garantálták a következő világégést.
Nem csoda, hogy nemzeti körökben ma inkább kínos a franciákat dicsérni, hiszen nemcsak helyszínt biztosítottak a gyalázatos dokumentumok aláírásához, hanem diplomáciájuk meghatározó módon járult hozzá a történelmi Magyarország tönkretételéhez.
De attól még ami tény, az tény:
e nemzet nemcsak a szabadkőművesség melegágya mindmáig s nemcsak a jakobinus terrort, illetve vele együtt a bolsevik gondolkodást szabadította a világra, hanem egy olyan irodalmat, filozófiát, film- és képzőművészetet s nem utolsósorban gasztronómiát, valamint borkultúrát teremtett meg,
mely nélkül nemcsak az európai, de az egyetemes emberi civilizáció is értelmezhetetlen.
Nem véletlen, hogy a desszertkultúrában is a francia stílushoz nyúltak vissza azok, akik szakítva a Kádár rendszerben kialakult margarinos-festékes-habfixálós borzadállyal „új hullámosként” definiálták magukat és a gasztro-forradalomnak nevezett minőségelvű megújulásnak a képviselői voltak a cukrászatban. (Ezzel nem állítom, hogy a két tábor, az „új hullámosok” és a silányság hagyománya között nincs semmi, hiszen ott vannak még a szívvel-lélekkel dolgozó félamatőrök, a bloggercukrászdák, továbbá a fősodor élvonala, mely a hagyományos süteményeket szakértelemmel készíti el. Mindkét csoport minőségi alapanyagokkal dolgozik.)
Különös, szinte érthetetlen, hogy míg az éttermi vendéglátásban, kávé-, bor- és sörkultúrában az erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Temesvár, Brassó, Nagyvárad és Nagyszeben beérték vagy esetekben le is hagyták a hasonló nagyságú belsőmagyarországi vidéki városokat, addig a cukrászat világában még mindig óriási a lemaradás.
Az első fecske a tágan értelmezett Erdélyben, ideértve tehát a Bánságot, a Partiumot s a Bányavidéket is, az aradi Lolita volt, s az sem véletlen, hogy tulajdonosa, Brandt Loli a legjobb budapesti alkotóműhelyekben tanulta ki a szakmát.