Dokumentumfilmeket készít, s emellett regényeket és verseket jelentet meg. Rendezőnek, írónak vagy inkább költőnek tartja magát?
– Szabad a választás lehetősége. Felsorolhatom, mivel foglalkozom, de bennem ezek összefüggő dolgok. Tartalmilag és a mondanivaló szempontjából ugyanazt csinálom, csak más-más műfajban. Leginkább az foglalkoztat, hogy emberként hogyan élünk egymás mellett, vagyis a társas viszonyok, a kultúrák közötti kapcsolat érdekel. A kultúra az én értelmezésemben tág fogalom: minden az, ami ahhoz segíti hozzá az embereket, hogy a világot berendezhetővé és megismerhetővé tegye. Erre azonban a különböző területeken és világokban élő emberek más-más konszenzust hoztak létre. Ezek a kultúrák szerintem egyenrangúak, a különbözőségük miatt, saját normarendszerünk alapján pedig nem ítélhetők el.
– Ezért foglalkozik annyit a roma világgal is? Az Isten adóssága című filmjét az ózdi cigánytelepen forgatta, az Amari kris a „cigánytörvényt” mutatja be, Kemény vaj című könyve főhőse egy roma lány.
– Azt hiszem, a roma kultúrát alig ismerjük. Hiányzik a kommunikáció és a megértési vágy – a tőlünk különbözőnek érzékelt ember természetünkből adódóan védekezést vált ki és elzárkózást. Ez viszont előbb-utóbb ellenségeskedést szül és előítéleteket, az előítéletek pedig visszafelé éppen a valóság észlelését torzítják. Az előítéletes magatartás gátolja azt is, hogy nyitottságon alapuló, valódi találkozás jöhessen létre. Abban a közegben, ahol felnőttem, fontos volt a másik ember és a másik kultúra megbecsülése – a világban ugyanakkor ennek az ellentétét tapasztaltam. Pedig a tolerancia, a nyitottság, a gondolkodás szabadsága megtanulható.
Ahhoz, hogy az ember jó dokumentumfilmet csináljon, a témával elmélyülten és sokat kell foglalkozni. Az úgynevezett részt vevő megfigyelésnél az ember egyszerre érintett és résztvevő; ugyanakkor kívülről, megfigyelőként vesz részt, és „újrakreált” nyelvet talál a megtapasztalt valóság ábrázolásához. 1995-től az MTV-nél sok kis dokumentumriportot forgattam, főleg a társadalmi igazságtalanságok és visszásságok foglalkoztattak. 1998-ban értem meg arra, hogy nagyobb filmbe kezdjek, és függetlenedjek – anyagilag is – az MTV-től, ahol nem volt lehetőség hosszabb munkákat forgatni. Magyarországon sok olyan világ nincs megmutatva, amelyet reflexből megítélünk. Ilyen volt például az ózdi romungrók által lakott hétesi nyomortelep, ahonnan folyamatosan hallottam a többségi oldalról érkező híreket lopásról, bűnözésről, de senki nem ment oda megnézni, miért kerültek az ott élők ilyen helyzetbe, mit gondolnak, hogyan élnek, milyen az ott élők gyerekkora, milyenek a kilátásaik. Pedig minden társadalmi problémát az egyének helyzetén keresztül lehet megmutatni. Az irodalmi munkáim persze nem úgy készülnek, hogy „lefordítom” a filmjeimet, de mivel a forgatásokon jóval túlmutató folyamatban személyes életem részévé válnak kultúrák és emberek, az átlényegült, közvetlen és hosszantartó kapcsolatokra alapuló filmezés és a fikcióban újraszült világ nem függetlenek egymástól. Meggyőződésem, hogy a valóság bizonyos szegmenseit csak torzítva ismerjük: ilyen a prostitúció, a börtön, a nők megkülönböztetésének kérdése, a szexualitás. Ezért meglévő sztereotípiákon túlmutató megközelítésmód és történetek adták a Kemény vaj ívét. A regény a női sorsról szól egyetlen nő szenvedéstörténetén keresztül, amely által általános érvényűvé válhat az egyén tragédiája, csakúgy, mint az új regényemben, az Artistában.
– A mai magyar irodalomban inkább az individualista attitűd erős. Hogyan díjazza a szakma a prózájában megjelenített szociális problémákat?
– Hiszek abban, ha az ember jót csinál, akkor a teljesítménye által válik hitelessé. Az esztétikáról és a társadalomról való gondolkodásból szerintem éppen ez a „szociális” attitűd hiányzott, én pedig ezt a hiányt töltöttem ki. Olyan világokra nyitok és hívom fel a figyelmet, amelyek ismeretlenek. Bizonyos reakciókból az tűnik ki, hogy kicsit legyintenek is erre, mintha bolond volnék, hiszen a társadalmi anomáliákon úgysem tudunk változtatni. Csakhogy az ember ennél bonyolultabb, és szembesüléskor, az élmények hatására például megszülethet a szolidaritás, érdeklődés vagy elmélyülés. Ezek a felismerések hosszú távon hatnak, és sokáig működnek a befogadóban.
– Az Artista egy nevelőintézetbe került lány tragédiájának hátterét tárja fel. A könyvben megszólalnak azok, akik ismerték a főhőst, Pinklert, és az általuk elmondottakból valamiféle „fiktív dokumentumregény” áll össze. Ezen túl ahány szereplő, annyi nyelvi réteg van jelen – mintha egy-egy alak a nyelv által lenne definiálva.
– A könyveim műfajilag mindig okot adtak a bizonytalankodásra. Az Artistát sem könnyű besorolni, mert olyan nyelvi, regényszerkezeti megoldásokkal dolgozom, amelyek legalábbis sajátosak vagy újszerűek. Az Artista például olvasható egy nyomozás történeteként vagy szerelmi regényként is. Ráadásul valós történeten alapul. Viszont „a hasonlóságok nem szándékosak, nem is véletlenek, hanem elkerülhetetlenek”. Ami a nyelvezetet illeti: van egy elbeszélői, látszólag objektív történetmondás. Ebbe fonódik bele az élőbeszéd, amelyet egy láthatatlan szereplő, Judit koordinál. Azok, akik egyes szám első személyben beszélnek, különféle nyelvi struktúrákban mondják el azt, ahogy ők látják a világot és a történteket. Janó, Pinkler intézetis társa például egy dumagép: élvezi azt a nyelvet, amit szlengből, viccekből, dalszövegekből teremt magának. Az ő beszédéhez gyűjtéseket használtam fel, a magam készítette szótárból konstruáltam meg a nyelvét. A főhős, Pinkler szövegeiből egy állandóan szökésben lévő, visszafogott, megközelíthetetlen kamasz alakja bontakozik ki.
– A regénybéli tragédia felveti a kérdést: a szeretethiányos lány tragédiájáról, vagy a társadalom közömbösségéről és felelősségéről szól ez a könyv?
– A két dolog összefügg. A kamaszlány erős egyéniség, lázad a fennálló rendszer ellen, és nem tud annak a közösségnek a tagjává válni, amelyben élnie kellene. Ez nem feltétlenül az ő hibája – ha szerencsés volna, akár a hősévé is válhatna a történetnek. Így tragikus hős, aki azt üzeni, az ember néha lehetetlennek érzi, hogy megfizesse a beilleszkedés árát, vagyis hogy feladja önmagát. Pinkler persze nem ennyire tudatosan dönt, sorsa – tragédiája – metaforikusan mégis ezt hordozza.
– Az Artistában leírt nevelőintézeti világ iszonyatos, azok a gyerekek pedig, akik megszöknek, kiszolgáltatottak és megalázottak a valódi világban. Ez is fikció?
– Sok intézeti lánnyal beszélgettem, és ismerem a kutatási eredményeket; azt hiszem, hiteles képet vázoltam.
– Mindkét regénye főhőse egy lány. Bizonyos dolgokat más, nem megszokott aspektusból közelít meg. Ilyenkor hamar megkapja az ember, hogy „női irodalmat” ír. Mennyire éreztetik ezt?
– Ideális esetben érdektelen megkülönböztetés volna, hogy írónak neveznek vagy írónőnek, ez az ideális eset pedig majd akkor áll elő, ha a női tapasztalat vagy a női írásmódok egyenrangúként lesznek jelen az irodalmi közéletben, a megítélésben és a kanonizációban. Az irodalmi közélet és a társadalmi vélekedés a nőkről – amely sok esetben burkoltan még mindig szexista, tehát nemi alapon a nők és nőiség rovására megkülönböztető – bizony erősen befolyásolja az irodalmi művek befogadását és elfogadását is. Jó példa erre az a rádióműsor, ahol a riporter „írónőként” említette Kaffka Margitot, amire a beszélgetés másik résztvevője úgy reagált: Kaffka letett annyit az asztalra, hogy ne „írónőzzük” le, hanem íróként emlegessük. Mivel a nők későn kerültek be az oktatásba, így a közvélemény formálásába is, a tapasztalatoknak az a jellege, amiből mi dolgozunk, eddig nem volt jelen az irodalomban. A kánonba univerzális emberi tapasztalatként fölcímkézve az került be, amit a férfiak írtak és ahogy a férfiak látják a világot – rendben is volna, addig, amíg ez nem szorít ki mást. A „más” alatt nemcsak a nők által írt irodalmat értem, hanem azon kultúrák teljesítményét is, amelyek létrehozóit a társadalomban hátrányos megkülönböztetés sújt. Mindezek pedig valóban egyre sokszínűbbé, tehát univerzálisabbá tehetnék az emberi tapasztalatot és tudást a világról, de az irodalmat is. Sajnos sokan „hibaként” kezelik, ha mindez megjelenik az irodalomban, és mondjuk a női tapasztalat hozadékait olyan témáknak tartják, amelyek érdemtelenek arra, hogy a művészetben prezentálódjanak. Ezzel kapcsolatban elgondolkodtató az az indulat – a legműveltebb embereknél is találkozom ezzel –, amely fölcsap a nők egyenlőségének kérdése körül. Talán ezzel függ össze az is, hogy a nők sokkal bátortalanabbul vállalják, hogy írnak, még akkor is, ha tehetségesek, és hisznek abban, amit csinálnak. Egy részük ezért későn is kezd publikálni. Sokáig hátrányként éltem meg, hogy nő vagyok. Viszonylag későn tudtam csak eszközöket felvonultatni, és megértetni, hogy autonóm ember – és nő – vagyok, akinek teljesítménye belső tulajdonságain és képességein alapszik.
origo.hu
Súlyos motorbaleset Zircen, mentőhelikopter szállította el a sérülteket – videó
