„A Tutsek már nem olyan…”

Magyarország úgymond felszabadulásának 15. évfordulóját 1960-ban ünnepelte. Amióta a világ világ, minden kerek évforduló velejárójának tűnik a rácsok mögött ülő rab számára, hogy amnesztiával vagy egyéni kegyelemmel szabadulhat. Déry Tibor, a rendszer világhírű, ám renitens írója, a Nagy Imre-ista Donáth Ferenc, Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós és Jánosi György, de a nyilas Magyar Futár háborús bűnösként elítélt újságírója, Dövényi Nagy Lajos is kiszabadult Vácról. Április elején közkegyelemmel összesen 193 politikai elítélt hagyhatta el a fegyintézet falait. Emberi, pontosabban elvtársi dolog volt az is, hogy az évforduló diszkrét kegyelme kisugárzott az 1957-ben a személyi kultusz „törvénysértéseiért” elítélt ávós vezetőkre is: többen közülük szabadlábra kerültek az év folyamán a gyűjtőfogházból.
A Vácott maradt ötvenhatosok szempontjából úgy tűnt, mintha két Magyarország lenne. Mint Kertész Dezső és Litván György írják Váci börtönsztrájk című tanulmányukban, az író „szabadulási jelenete, amikor – állítólag – egy vagy két »smasszer« cipelte bőröndjeit a börtönkórházból a taxiba, beépült a börtönfolklórba vagy legendáriumba, és jellemző módon a sztrájk egyik kiváltó okaként szerepelt”. Rendben van – mondták a benn maradtak –, hogy a szocializmusról és ’56-ról más véleményt vallókat börtönbe csukják, de hogy épp azokat engedjék ki, akik a forradalom legfontosabb eszmei előkészítői közé tartoztak, míg a kisemberek, a munkástanácsok tagjai benn maradnak, az fölöttébb bosszantó és igazságtalan. Vagy itt az embernek két hazája van? Egy saját és mellette egy Magyarország is?
1960. április 7-én reggel, három nappal a nagy budapesti ünnepség után – amikor a szónokok optimista távlatokban vázolták a kommunista világmozgalom perspektíváit – a 16 tagú kőművesbrigád, majd az asztalos- és a lakatosüzem hetven elítéltje megtagadta a munkát. A tiltakozás futótűzszerűen elterjedt, s az 1500 rabnak csaknem fele csatlakozott a munkamegtagadáshoz, és éhségsztrájkba kezdett.
Fazekas György Forró ősz Budapesten című életútinterjújában ütemes kiabálásról beszél: „Vesszen Déry, vesszenek a zsidók! Éhségsztrájkolunk. A zsidókat kiengedik!” Az ugyancsak Nagy Imre-ista újságíró ezért nem is hajlandó részt venni az éhségsztrájkban, sőt a házimunkás és volt Európa-bajnok úszó Kádas Gézától külön kihangsúlyozva vacsorát kér. Tény, hogy Déry tapintatosabban is viselkedhetett volna: a bőröndös börtönfolklór egy másik változata szerint – a fegyverrejtegetésért hét évre elítélt Bencsik Elek visszaemlékezésében – „a kórházból Pápai őrmester vitte utána a csomagot”. (Kár, hogy a szellemes Fazekas nem meséli el mintegy előtörténetként, hogy Déry nevelőtisztje, egy főtörzs – aki smasszer létére az MTK-nak drukkolt – a szájhagyomány szerint kedvelte a zsidózást, de jó lélekbúvárként csak akkor zsidózta le az írót, amikor csapata kikapott.) Nem is beszélve arról, hogy a visszaemlékezés e kritikus részébe inkább csak a zsidó sors bánata szüremlik be, s el is torzítja a dolgok hiteles ábrázolását.
Most pedig nézzük a másik, a nem antiszemita, az igazi változatot. Bibó István a Huszár Tiborral készített interjúkötetben – amelyet a szocialista szimpátiáktól a rendszerváltás után sem mentes Gombár Csaba és váci szabadulóból az SZDSZ alapító atyjává lett Vásárhelyi Miklós lektorált – elmeséli, hogy a közkegyelem miatti felháborodásnak oka nem a zsidóellenesség, hanem a létező valóság, az igazságtalan amnesztia volt a mozgatója. „A nagy író szabadul, a diák benn marad”, „a tábornok szabadul, a kiskatona benn marad” (például Váradi tábornok), „a vezető párttagok, a politikusok szabadulnak”, „a helyi bizottságok kis tagjai benn maradnak” – idézi Bibó a börtönlázongás jelszavait. (Csak megjegyzésként: néhány ’56-os és a harcokban részt vett „melós” a III/III. csoportfőnökség atyai pártfogásának köszönhetően 15–20 év letöltése után csak a hetvenes években szabadul.) Ebből a kisemberi és nem mellesleg jogos elégedetlenségből „született a váci éhségsztrájk, amely teljesen spontán, szervezetlen volt. Az, hogy éhségsztrájk van, például az ilyen értelmiségi együttesbe, mint a fordítók, csak az éhségsztrájk utolsó napján jutott el.” (Talán Fazekas Gyuri bátyánkhoz is?)
Az algériai véres háború és az ottani börtönviszonyok a világsajtó állandó témái voltak ezekben az időkben. A magyar börtönvezetés számára igen kellemetlen lett volna, ha valami hasonló ügy robban ki Vác kapcsán, azonban megtorlás nélkül sem akarta hagyni a dolgot, hiszen a gyors börtönhírek nyomán másutt is – így a sopronkőhidai közbűntényesek közt – nyugtalanság ütötte fel a fejét. A Pestről jött rendcsinálók jóvoltából az MZ földszinti folyosója (a fegyház egykori magánzárkás főépületéről maradt meg az MZ elnevezés) pillanatok alatt megtelt főkolomposnak tekintett rabokkal: a többieket az őrök visszazárták a celláikba. A kádári hatalom – a párizsi nagyhatalmi csúcsértekezlet miatt – teljes hírzárlatot rendelt el: a külvilágba semmi érdemleges hír nem szűrődhetett ki. A rendcsinálás szálai a kemény kezéről s partizánromantikájáról elhíresült belügyminiszter-helyettes, Földes László kezében futottak össze. (A második vonalban című, 1984-ben megjelent önéletrajzában erről a váci „epizódról” is említést tesz.) Földes kijelentette, hogy „15 esztendő alatt nem fordult elő, hogy egyszerre 7-800 elítélt sztrájkolt volna! Azt hiszem – tette hozzá -, hogy a nemzetközi börtönéletben nem volt sok példa erre. Azt tudom, hogy ha negyven algériai elítélt éhségsztrájkot kezd, arról az újságok írnak, és nálunk meg 7-800 elítélt sztrájkolt!” Az ötvenhatos sortüzekben is legalább gyanúsnak találtatott belügyér kétségtelen tanújelét adta annak, hogy a megtorlás vágya fűti érzelmeit a váci ügyben: „Az ellenforradalom óta vagy a MÚK óta ilyen lehetősége az ellenségnek nem volt, mint ez az eset.” (A MÚK a Márciusban Újra Kezdjük, egy második forradalmat célzó spontán mozgalom volt 1957 elején, amelyet a hatalom rendőri eszközökkel gyorsan letört.)
Formailag itt is durva volt a rendcsinálás. Pestről a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságáról leküldött Kardos Gyula bv.-őrnagy kivárt, kihallgatott, adatokat gyűjtött, aztán a pártelvárásoknak megfelelően lecsapott. (Mint dr. Lambrecht Miklós, a Péterfy Sándor Utcai Kórház 15 évre elítélt orvosa, aki Déryt is kezelte, elmondta, hogy az őrnagyot nemcsak a bizonyítás vágya fűtötte, de fogfájásától gyötörten még keményebb volt, mint az elvárások alapján amúgy is lennie kellett.) Április 20-án kirángatták zárkáikból a főbűnösnek tartottakat – Hrabovszky Lászlóra, Lukách Tamásra és Nagy Elekre Gyorskocsi utcai vizsgálati fogság és újabb eljárás várt –, s csak egy hajszálon múlott, hogy Göncz Árpád, Bibó és a kémkedésért elítélt ludovikás tiszt, Visnyei Sándor nem jutottak az ő sorsukra. Kardos először Visnyeit pécézte ki a sztrájk fő szervezőjének szerepére – milyen szép is egy horthysta tiszt, amint egy ’56-os börtönlázongás élére áll, mintegy jelképéül, hogy a régi reakció és a Nagy Imre-ista revízió egy követ fúj –, ám ezt az ódivatú megoldást a friss diplomás operatív tisztek elvetették. Az ügyből végül nem lett per, s csak majd egy negyed századdal később derült ki, hogy Földes elvtársa megnyerte a maga algériai csatáját.
A pártélet ezerféle igénye nem olyan gyötrő, mint amikor valamit megtorolni kell. Ez az első és legfontosabb igény. Csak második a jó konyha és a kényelmes ágy. Tagadhatatlan, hogy ezt a három alapvető igényt is kielégítették a váci rendcsinálók. Még április 20-án (a veréssel is siettetett tsz-szervezés eredményeképp a szövetkezeti földek aránya ez időre 56 százalékra emelkedett) a kemény maghoz tartozónak ítélt 29 embert – köztük Bibót, Gönczöt, a börtönkórház rab főorvosát, Mészáros Gábort, aki amolyan modern Tinódiként megverselte a váci sztrájk történetét – a marosáni intencióknak megfelelően a legkegyetlenebbnek tartott letöltőházba, Márianosztrára szállították. Volt egy másik csoport, ők a sátoraljaújhelyi bv.-intézetbe kerültek. Csupa olyan név, amely lexikonokban és történelemkönyvekben szerepel: Mérei Ferenc, Széll Jenő, Marián István, Péterfi Miklós, Zsámboki Zoltán, Rácz Sándor, Dénes János, Hegedűs László. (A méreisták idealizált szocializmusképéről a besúgói jelentések is szépen tanúskodnak, s Marián révén volt, aki antifasisztaként már 1944-ben is megfordult Újhelyen.)
Nosztrán ráállítottak egy ügynököt Göncz Árpádra, hogy szedje ki belőle, mi volt a szerepe a börtönsztrájkban. Semmi. A „Csorba Pál” fedőnevű ügynök jelentése többek közt megemlíti, hogy a börtönben megalakult az illegális Pofosz, a Politikai Foglyok Szövetsége, de e között és a sztrájk között a kapcsolatot sohasem fogják megtalálni, hiszen „az egész ügy csak tapogatózáson alapszik”. A tapogatózó jelleget bizonyítja az egyik váci fegyőr kommentárja is. A vizsgálat során elmondta, hogy nem is érti, miképp robbanhatott ki ilyen mérvű lázongás. A váci házban ugyanis 8-10 fős elhárítócsoport működött, s legalább 50-60 beépített embert foglalkoztattak. (Azaz a politikai foglyok közt is voltak embereik.) Az MZ-ben, tette hozzá, húsz vagy még több zárkában is volt poloska (lehallgatóberendezés), az ott őrzött elítélteket pedig tudatosan gyakran cserélték információnyerés céljából. Az őr nem érti a dolgot, hiszen mindent megtettek egy esetleges szervezkedés elhárítására: diszkréten nyöszörög.
Miután Végvári Sándorról, a hanyagságban vétkesnek talált váci parancsnokról Kardos kijelentette, hogy „még nem igyekszik a dolgokkal szembenézni”, őt és néhány beosztottját menesztették. Helyére az ellentmondást nem tűrő Béres százados került, aki a hanyagság ellen rettenetes mennyiségű kávé segítségével küzdött, még késő éjjel is ellenőrizve beosztottjait – emlékezett vissza Lambrecht doktor, aki továbbra is a börtönkórházban maradhatott. Béres fölösleges luxusnak tartotta a virágokat: kivágatta a kórház udvarán lévő kert bokrait és fáit, mit sem törődve azzal, hogy azokat nem gyönyörködtetésre, hanem a tüdőosztály betegeinek gyógyulására telepítették oda.
A politikai foglyok fokozatos elszállításával megváltozott a börtön népessége. Csak a rab orvosok maradtak és öt fiatal munkástanácstag, akiket a gombüzemben tmk-sként dolgoztattak. A smasszerok gúnyosan „Lenin-forradalmárnak” nevezték őket. Bár a rab orvosok igyekeztek emberszámba venni az új börtönnépséget – amolyan Albert Schweitzer-i rögeszmék munkálkodtak bennük –, a vizsgálatok és a gyógyítás során egyre több rossz tapasztalatot szereztek pácienseikről. „Ez egy reménytelen rétege a társadalomnak” – volt Lambrecht végső diagnózisa akkor, amikor a KISZ-kb álszent módon a szocialista erkölcsről és a galerik tagjainak nevelhetőségéről papolt. Az egyik falcoló (öncsonkító) betegét ugyanaz a rettegett Tutsek Gusztáv tanácsvezető bíró ítélte el, aki neki is 15 évet adott. Amikor a doktor elmesélte, hogy a nemzetőrség mentőszolgálatának szervezéséért ő szintén „15 mázsát” kapott, négy társára pedig kötelet mértek ki, a fiúnak fennakadt a szeme. Ő csak másfél évet kapott egy kis becsületes lopásért. Azt is mondta, hogy „a Tutsek már nem olyan. Most már mi vagyunk neki a delikvensei. A tyúktolvajok meg egyebek.”