Alison Lapper fokoméliával, vagyis a végtagbimbók kialakulásának zavarával született, emiatt a keze és a lába közvetlenül a törzséből ered, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kitűnő festőművész legyen.
Olyan szintre tökéletesítette a szájjal festés módszerét, hogy huszonnyolc éves korára sikeresen lediplomázott a Brighton Egyetem művészeti karán, majd felvételt nyert a Szájjal és Lábbal Festők Szövetségébe.
Vallomása szerint az jelentett fordulópontot az önértékelésében, hogy meglátott egy fényképet a milói Vénuszról, és ebben az alkotásban önmagát fedezte fel. Ettől kezdődően már normálisnak látta a testét, szépnek az arcát. Hat évvel ezelőtt újabb változás következett be az életében. Nemcsak első kiállítását rendezhette be egy rangos galériában, hanem a korai spontán vetélések után teherbe esett, és egészséges gyermeket hozott a világra. Azóta egyedül neveli Parys nevű kisfát, aki a fogyatékkal élőkkel kapcsolatos, nehéz helyzetek legyőzésének mintapéldája lett.
A hölgy azonban nemcsak művész, hanem róla is műalkotás készült, és immáron valódi milói Vénuszként láthatják őt az emberek „szoborba öntve” a londoni Trafalgar téren. A jelenség – szobrot emelni egy fogyatékkal élő nőnek – adta meg az „ihletet” egy sérült emberekkel foglalkozó egyesületnek ahhoz, hogy beszélgetést szervezzen a fogyatékosok megjelenéséről a művészetben.
Nagy Géza, az Ability Park Egyesület elnöke a beszélgetésen arra jelenségre hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy az ókorban gyakorta megjelentek olyan mitológiai alakok, akiket ma mozgáskorlátozottnak tekintenénk, de ennek megvolt a magyarázata. Hephaistos, a kovácsmesterség istene például nem véletlenül sánta, hiszen a mesterségek művelői abban az időszakban azok a férfiak lehettek, akik valamilyen sérülésük miatt nem vehettek részt a háborúkban. A zsidó-keresztény kultúra megjelenésével azonban ördögi attitűdöt kaptak a fogyatékos emberek, ahogyan a kovácsmesterség istenéhez kapcsolódó tűz képét is a sátánhoz kötötték.
Tóth Ildikó, a fogyatékos emberekkel táncelőadásokat alkotó Tánc-Zene Együttes vezetője szerint pont azt nehéz elfogadtatni az emberekkel, hogy nem maga a mozgássérültség a téma. A sérült emberek táncszínházában sem az a fontos, hogy valakinek nincs meg az egyik lába, és mégis táncol, hanem az, hogy ezek a művészek ugyanolyan esztétikai élményt tudnak nyújtani az előadásukkal, mint az ép társaik.
Ezen a társadalmi előítéleten Novák Valentin író szerint csak az változtathat, hogy maga a szerző vagy az alkotó is másképp viszonyul a fogyatékossághoz. Vannak ugyanis írók, akik csak alibiként, öncélúan, hatásvadász módon teszik témájukká a sérült embereket. Mások az ellenpontozás módszerét alkalmazzák, vagyis „annak ellenére” pozitív hősként jelenítik meg a fogyatékos embert, hogy egyébként a szereplőkben félelmet keltő, torz személyek, mint például Quasimodo alakja a romantikus irodalomban. A legjobb sérült emberekről szóló művekben viszont a fogyatékosok valóságos életét dolgozzák fel.
A mai filmművészetben két alapvető tendencia figyelhető meg – tette hozzá az elhangzottakhoz Réz András filmesztéta. A művek egy része megpróbálja jól vagy rosszul magyarázni, „helyrerakni” a fogyatékosok élethelyzeteit. Ebből alakult ki Hollywoodban az úgynevezett „esőember-jelenség” és a „forresztgampizmus”, vagyis a sérült emberek rendkívüli képességeinek populáris mítosza. A téma szerencsésebb feldolgozásai viszont azok a filmek, ahol a sérült ember által megélhető világ kalandját próbálják megteremteni.
Nagy Géza szerint az emberek szemléletét gyökeresen megváltoztathatja az a megállapodás, amelyet Hollywoodban kötöttek a forgatókönyvírókkal. Eszerint meg kell szüntetni az ötvenes-hatvanas évek negatív megközelítését, vagyis azt a felfogást, hogy aki gonosz szereplő, azon ez látszódjék is. Azokban az időkben ugyanis gyakori volt az amerikai filmekben a kerekes székes náci tudós, aki a világ elpusztításán dolgozik, vagy szinte állandósult az értelmi sérültek gyilkos szerepe. Az írókkal kötött megállapodás értelmében azonban az újabb amerikai filmekben szerepeltetni kell fogyatékos mellékszereplőket is, és úgynevezett beépített jelenetekben kell megjelenniük, mintha csak a főhősök környezetében tűnnének fel a városi társadalom részeként. A tendencia a sorozatokban indult el először, és ennek köszönhető, hogy akadálymentesített mellékhelyiség előbb jelent meg a képernyőn, mint a valóságban bárhol a világon.
A beszélgetés rendhagyó volt és érdekes, mint minden, amit az Ability Park szervez, de az ellaposodástól mégis az mentette meg, hogy a közönség soraiból hozzászólt egy mozgássérült ember is. A kerekes székes Józsa Zoltán elmondta, hogy saját magát fotózza évek óta, és ezt a tevékenységét sikerült „művészetközelivé” tennie. Mostanság viszont már fényképezi a főváros félig lerombolt házait is. Hiszen ahogyan egy sérült ember, úgy egy romhalmaznak ítélt ház is lehet gyönyörű.
origo.hu
Meglepő fordulatot tartogat az időjárás
