A mostani hanyatlás nagyrészt azzal magyarázható, hogy a kormányok – volt, amelyik tudatosan, volt, amelyik tudatlanságból vagy kényszerből – gyakorlatilag semmit sem tettek a gazdatársadalom felvilágosításáért, az előítéletek eloszlatásáért, a vidék számára kiutat jelentő, a globalizáció okozta hátrányok leküzdésére alkalmas önvédelmi rendszer, a fejlett nyugat-európai országokban évszázada jól működő szövetkezeti mozgalom kiépítéséért, megerősítéséért. A mai válsághelyzet kialakulásában nagy szerepe volt az élelmiszeripar, a kereskedelem felelőtlen privatizációjának és az elhibázott kárpótlásnak. A kormányzati tétlenkedésre magyarázatot adhat, hogy a szövetkezeti mozgalom éppen a privatizált élelmiszeripar tulajdonosi köreinek, valamint a profitorientált mezőgazdasági tőkés nagyvállalatoknak az érdekeit sérti. Hiszen a szövetkezeti rendszer lehetőséget ad arra, hogy a termelők – legyenek kicsik vagy nagyok – véget vessenek a jelenlegi totális kiszolgáltatottságnak, és sikerrel vegyék fel a versenyt a felvásárló, kereskedő és feldolgozó multinacionális monopóliumokkal. Nemcsak a saját, hanem a fogyasztó hasznára is, aki biztonságos, jó minőségű áruhoz juthatna – méghozzá olcsón. Ennek ellenére Magyarországon – különösen a 2002-es kormányváltás óta – épp ezzel ellentétes folyamatok zajlanak, és nem látszanak a szemléletbeli változás jelei. Ha ez így megy tovább, az ország hatalmas árat fizethet érte.
– Az eddigi nagybirtokcentrikus agrár- és vidékfejlesztési politika megváltoztatása nélkül az EU-források hosszú távon elérhetetlenné válnak a kormányzat számára, így a gazdák számára is, és a növekvő tömegtermelés további válságokat generál – figyelmeztet Ángyán József, a Fidesz–KDNP országgyűlési képviselője, egyetemi tanár, a gödöllői Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének igazgatója. Mint lapunknak elmondta, az unió 2005 szeptemberében rendeletet hozott (1698/2005/ek.) a mezőgazdasági és vidékfejlesztési alapból nyújtható támogatásokról. Ez meghatározza a 2007–2013 közötti időszak lehetőségeit: az unió kiemelten támogatja a kis- és középgazdaságokat az összefogásban, az úgynevezett termelői csoportok létrehozásában, hogy helyt tudjanak állni a piacon. Az újonnan csatlakozott tagállamok esetében mindössze 25 százalék a nemzeti önrész, a fennmaradó 75 százalékot közösségi forrásokból fedezik. A rendelet a támogatható kategóriába sorolja az új termelői csoportok létrehozását, valamint a termelők szövetkezésével kapcsolatos felvilágosítást, tanácsadást és a már meglévő szövetkezetek működésének segítését is. A források felhasználásával kapcsolatos hazai elképzeléseket a nemzeti agrár-vidékfejlesztési tervben kell rögzíteni, amelynek nulladik, még vita alatt álló változatát már márciusban megküldte Brüszszelbe a kormány.
Ahogy Ángyán József mondja, ami abban áll, nem túl biztató. Az EU csak az alkalmazható jogcímeket sorolja fel, az adott ország dönthet, hogy számára mi a fontos. És a jelek szerint a kormány számára nem a kis- és a közepes gazdaságok, a szövetkezeti rendszer megerősítése az elsődleges. A termelői csoportokra a teljes keret mindössze négy százalékát szánja, a források nagy részét infrastrukturális megaberuházásokba akarja forgatni.
– A terv egyébként szinte titokban készült el – mondja Ángyán József –, nem volt vita, szakmai konzultáció, csak a beavatottak tudtak róla.
Pedig nem kis pénzről van szó: évi 150 milliárd forintot lehet majd vidékfejlesztésre fordítani. A végleges változatot szeptemberben kell benyújtani az uniónak, de – Ángyán reményei szerint – a parlamentben ezt megelőzően végre érdemi párbeszéd indul a témáról. Mint ellenzéki szakpolitikus, ezt mindenképpen kezdeményezni fogja.
*
– Európa felkínálja a családi és egyéni gazdálkodók, a szövetkezetek megerősítésének lehetőségét, a vidék infrastruktúrájának fejlesztését – a kis posták, kis iskolák megtartását –, ám a jelek szerint a kormány más érdekek mentén, a nagytőkés csoportok elvárásainak megfelelően kívánja elkölteni a pénzt. Amennyiben ez így is történik, a vidék társadalma, tulajdonképpen az egész ország még inkább versenyhátrányba kerül a lehetőségeket kiaknázó nyugatiakkal szemben – összegezte Ángyán József. Mint mondta, intő jel, hogy a szociálliberális koalíció győzelme után egy-két nappal a baloldali elkötelezettségű Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége (MOSZ) bejelentette: a régi típusú szövetkezetek jogutódaiként működő tőkés társaságok, mezőgazdasági rt.-k, kft.-k igényt tartanak a még állami kézben lévő, a nemzeti földalapban felhalmozott területekre. Könnyen lehet, hogy a családi gazdaságok megerősítésére létrehozott földalap végül a tőkés nagybirtokot erősíti.
Nem új keletű jelenség, hogy a kormány nemigen segíti – sőt meg is nehezíti – a kis- és közepes gazdaságok talpon maradásához létfontosságú szövetkezeti összefogást. Szeremley Béla, a Hangya Szövetkezeti Együttműködés elnöke, mérnök-közgazdász emlékeztet rá: az uniós csatlakozás előtt, éppen a felkészülés szakaszában kizárták a SAPARD-programból a nonprofit alapú szövetkezeteket. Mint mondja, emellett számos szövetkezést gátló intézkedést tettek, majd megszüntették a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) szövetkezeti osztályát is. Az eredmény: szinte behozhatatlan versenyhátrányba kerültek a nonprofit alapú szövetkezetek az uniós pénzekkel feltőkésített profitorientált részvénytársaságokkal, kft.-kel szemben. Beszédes adat: egyedül a Pick húsfeldolgozó részvénytársaság 750 millió forintnyi SAPARD-támogatást kapott. Ez az összeg annyi volt, amennyit 2400 település pályázhatott meg falufejlesztési célra. Persze a pályázati igények töredékét sem tudták fedezni – hívja fel a figyelmet a források elosztásának súlyos aránytalanságaira Szeremley Béla.
Hogy miben különbözik a gazdaszövetkezet a mezőgazdasági részvénytársaságok, kft.-k vagy az egykori szocialista szövetkezetek világától? A legfontosabb, hogy e kötelékben a gazdák teljes mértékben megőrzik önállóságukat, ám az előállított termékek feldolgozásában, marketingjében, piacra juttatásában egyesítik erőiket. Ha a sok „kicsi” összefog, megszűnik a kiszolgáltatottság: a szövetkezet képes érvényesíteni a tagság közös érdekeit a multinacionális felvásárló, feldolgozó és kereskedelmi láncokkal szemben is. Versenyképessé válik, mivel a hasznot lefölöző közvetítőket, a kicsik szervezetlenségéből élő neppereket a lehető legnagyobb mértékben kiszorítja, így a gazdánál is több marad, és a fogyasztó is jól jár. Minden tag szavazata ugyanannyit ér, függetlenül attól, hogy milyen nagyságrendben termel, így demokratikusan dönthetnek arról, hogy a profitot fejlesztési céllal visszaforgassák-e a szövetkezetbe, vagy értékarányosan kifizessék a tagság számára. A hasznot azonban nem lehet kivinni… Ebben a formában mind a nagyok, mind a kicsik harmonikusan működhetnek együtt, hiszen nem a menynyiség számít, hanem a minőség… Azonos minőségű áruért azonos összeg jár.
Magyarországon nagy történelmi hagyományai voltak a szövetkezeti mozgalomnak, elég itt csak az 1898-ban létrejött Hangya Termelő-, Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet sikereire utalnunk. A Nyugat is sokat tanult tőlünk e téren – egészen a kommunista hatalomátvételig. Ma az az abszurd helyzet állt elő, hogy az uniós gazdák multinacionálissá növekedett tej-, hús- és zöldség-gyümölcs szövetkezetei kiszorítják a szövetkezésre képtelen magyar gazdákat a saját hazájuk piacairól is. Ugyanakkor a magyar gazdák nemzetközi szövetkezeti rendszerekbe való bekapcsolódását szinte lehetetlenné teszi a jelenlegi rossz szövetkezeti törvény.
A rendszerváltozás után maguk a gazdák sem tudták, miről is szólhatna valójában a szövetkezés, hiszen a Hangya-mozgalom mibenlétét sem tanították az iskolákban. Kérdés, hogy a rendszerváltozás után miért nem történt változás ezen a téren (sem). A mostani gazdasági-történelmi helyzet egyébként igen sok párhuzamot mutat azzal az állapottal, amely az 1800-as évek végét, az 1900-as évek elejét jellemezte, amikor a Hangya szövetkezeti mozgalom jelentette a felemelkedéshez vezető utat az ország agráriuma számára. Az áru- és hiteluzsora, az Amerikából beözönlő búza- és kukoricadömping, a középbirtokosság lecsúszása, földvesztése, az uralkodó nagybirtokos réteg felelőtlensége, közönye együttesen odáig vezetett, hogy fenyegető agrárválság bontakozott ki az országban, a megélhetést már nem biztosító földjeiket elkótyavetyélők százezerszámra vándoroltak ki Amerikába, hogy új életet kezdjenek. Gróf Károlyi Sándor, az egykori negyvennyolcas honvédtiszt, aki a szövetkezetek nemzetközi szövetségének elnökségi tagja volt, állhatatos munkával – saját pénzét sem sajnálva – a századelőre megvetette a magyar szövetkezeti mozgalom alapjait, ami lehetőséget teremtett a gazdák számára, hogy saját rendszerük kiépítésével elkerüljék az uzsorakölcsönt, valamint azt, hogy munkájuk hasznát a közvetítők fölözzék le.
A fejlődés robbanásszerű: a Hangya első 21 hónapjáról készített 1899-es statisztika szerint az áruforgalom ez idő alatt 512 ezer korona volt – ez ma körülbelül egymilliárdos összeget jelent –, mindezt 70 szövetkezet produkálta. A deficit 12 ezer koronára rúgott, ám ezt Károlyi kiegyenlítette, és szerzett még 160 ezer korona kölcsönt is. Ez évben belépett a társulásba a Magyar Általános Hitelbank. 1940-ben már 2000 tagszövetkezettel, 700 ezer taggal, 400 bolttal, 30 saját konzervgyárral és 20 ipari üzemmel működött a szövetkezet. A saját hitelbanki rendszerről már nem is beszélve. A hasznot közvetve és vásárlási visszatérítés útján kapta meg a tagság. A szövetkezet lehetővé tette, hogy a termelő a lehető legrövidebb úton, a sápot húzó közvetítők kikapcsolásával juttathassa el termékét a vásárlóhoz. A Hangya – azontúl, hogy jól prosperáló gazdasági vállalkozás volt – fontos szociális küldetést is betöltött. A gazdáknak biztos megélhetést nyújtott, és boltjaiban hitelre is lehetett vásárolni méltányos áron, uzsorakamat nélkül. A számlát havonta, fizetéskor kellett egyenlíteni – ez sok családot megmentett az éhezéstől. A rendszer átlátható, biztonságos működésére garanciát jelentett egyrészt a tagság szigorú ellenőrzési és döntéshozói jogosítványa, másrészt az, hogy helyi egységeit köztiszteletben álló értelmiségiek, szakemberek hozták létre és működtették, sokszor kizárólag hazafias elkötelezettségből.
A kommunista hatalomátvétel után a Hangyát felszámolták, vagyonát bírói ítélet nélkül kisajátították. Az egykori tulajdonosok kárpótlása a mai napig nem történt meg. Az 1960-as évek elején befejeződött Magyarországon a szovjet mintájú szövetkezet erőszakos elterjesztése. A hetvenes évek fénykora után jött a hanyatlás. 1990-ben, a rendszerváltozáskor a szocialista típusú termelőszövetkezetek kétharmadát szanálni kellett.
Ahogy Becz Miklós, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetségének (Magosz) tanácsadója, az FVM megszüntetett szövetkezeti osztályának vezetője mondja, az 1992-ben született szövetkezeti törvény alapján – amelynek értelmében ismét nevesítették az egykori közös termelőszövetkezeti vagyont – elindulhatott volna a nyugaton jól működő, régi-új szövetkezési forma meghonosodása Magyarországon, de a folyamat – finoman szólva is – döcögött. A szocialista termelőszövetkezeti vagyon nevesítésével megnyílt a lehetőség arra, hogy az egykori tagok önállóan vagy a maguk által létrehozott gazdaszövetkezetekben dolgozzanak tovább, ám ezt a lehetőséget mindössze 10–30 százalékuk választotta. A téeszekből ilyen módon kivitt vagyon csupán 40 milliárd forintra rúgott. Hogy miért? Az emberek elkényelmesedtek, a kormány sem állt a helyzet magaslatán a felvilágosítás terén. A tagok bíztak a régi téeszekben, ott fix munkajövedelmet kaptak, részesedést, egyéb juttatásokat. Ez a bizalom lett a vesztük. Rövidesen beindult a csődhullám, a téeszek sorra mentek tönkre, az egykor bevitt egyéni vagyon a felszámolási eljárás során tűnt el, vagy a kistulajdonosoktól töredék áron vásárolta ki az üzletrészeket rendszerint az egykori téesz- és pártoligarchia soraiból verbuválódott posztkommunista elit.
A Horn-kormány alatt, 1994–98 között felgyorsult a folyamat. Az üzletrész-kivásárlást Lakos László minisztersége idején az állam is támogatta, és a névérték 15 százalékában határozta meg a szövetkezeti tagok üzletrészeinek árát. Ezt sem kapta meg mindenki. Az egykori csoporttulajdonból magántulajdon lett – de ennek csak kevesek lettek a haszonélvezői, annál többen a vesztesei. A vagyont államilag értékelték le, ezzel is generálva a tömegek vagyonvesztéséhez vezető folyamatot, ami a pár ezres – a népnyelvben csak „zöldbárókként” emlegetett – új nagybirtokos tulajdonosi réteg megerősödését hozta. Az ő lobbierejük egyébként a mai napig meghatározza az agrárpolitikát.
A szocialista típusú szövetkezeti rendszer atomizálódásával párhuzamosan az új szövetkezeti formák nem tudtak gyökeret verni, ráadásul megkezdődött az élelmiszer-feldolgozó ipar és -kereskedelem elhibázott privatizációja is. Végképp megbomlott a termelés–feldolgozás–kereskedelem egysége.
– A magyar termelő ott maradt a saját kis vagyonkájával, szervezetlenül, kiszolgáltatva a multinacionális tőkének, versenyképesség, jövedelmezőség tekintetében évről évre egyre rosszabb állapotba jutva – idézi fel a történteket Becz Miklós. Mint mondja, ebben a helyzetben következett be 1998-ban a kormányváltás. A polgári kabinet megkísérelte az új típusú szövetkezeti rendszer kibontakoztatását. A vonatkozó törvényben igen alacsony várható árbevételhez kötötték az állami támogatás folyósítását az alakuló nonprofit jellegű, saját termelésen alapuló termelő- és értékesítési, valamint marketingszövetkezeteknek. Ebben az évben 500 szervezet jött létre. Megindult a fejlődés. 2000-ben a folyamat megtorpant, mivel a szövetkezeti rendszer túlságosan is hatékonynak bizonyult. Az akkori agrártüntetések – amelyeket a MOSZ és más baloldali érdekképviseletek kezdeményeztek – éppen azért történtek, mert szabályosan megijedtek ettől az egyre izmosodó, új típusú szövetkezeti rendszertől. A MOSZ Roberto Rodriguezhez, a szövetkezetek nemzetközi szövetségének az elnökéhez fordult, hogy Magyarországon diszkriminálnak a támogatásokban a régi és az új szövetkezeti formák között. Erről éles polémia alakult ki.
Végül az agrárbéke megteremtésének érdekében megállapodás született, hogy nem lehet különbséget tenni. Az alku új szövetkezeti törvény megalkotásában öltött testet. Ám nemhogy eljött volna a béke, a viszonyok egyre feszültebbek lettek a régi termelőszövetkezeti üzletrészek kötelező kiváltása miatt.
Következett a 2002-es kormányváltás. Németh Imre minisztersége idején a nonprofit alapú, új típusú termelői csoportok támogatását olyan magas árbevételi küszöbhöz kötötték – 400 millió forinthoz –, amely sokak számára teljesíthetetlen volt, így nem jutottak támogatáshoz, versenyhátrányuk tovább nőtt. A tavaly tavaszi, a Felvonulási téren megtartott többhetes gazdatüntetés követelései között az is szerepelt: szállítsák le ezt az összeget. Pedig, ahogy Becz Miklós mondja, létfontosságú lenne az ország jövője szempontjából a kistermelőket összefogó, szolidaritásalapú gazdaszövetkezetek elterjesztése, támogatása. Ugyanis a magyar gazda versenyhátrányát nagyrészt a szervezetlensége adja.
– A Horn-kormány idején jöttek létre és erősödtek meg a profitorientált nagy terményfelvásárló, -értékesítő integrációs rendszerek. Csakhogy ez nem járható út, csupán fokozza a gazdák kiszolgáltatottságát. Az integrátor cégek monopolhelyzetből diktálnak, annyit fizetnek a terményért, amennyit akarnak, gyakorlatilag gátlástalanul lefölözik a hasznot. Míg a szövetkezeti rendszerben közvetve vagy közvetlenül a termelőnél maradhatna a profit, és azt a feldolgozó-, raktározókapacitás fejlesztésére is lehetne fordítani, ami a további fejlődést serkentené – mondja Becz Miklós. S mit kellene tenni, hogy talpra állhasson a magyar agrárium? Szerinte adókedvezménnyel, az uniós források kínálta lehetőségek kihasználásával kellene ösztönözni a gazdákat a szövetkezésre. Oktató- és tanácsadó hálózatot kellene létrehozni – ennek támogatására a kormány a gazdatüntetés után ígéretet is tett –, a szövetkezés fogalmához kötődő negatív előítéletek leküzdéséhez alapos felvilágosítómunkára van szükség. A magyar vidék dél-amerikanizálódásához vezető folyamat csak úgy előzhető meg, ha a kormány segíti a kicsik összefogását. Ezért fogalmazta meg a Magosz a programjában, hogy a még meglévő mezőgazdasági állami vagyon hasznosítása során a szövetkezeteknek elsőbbséget kellene élvezniük. Segíteni kellene, hogy a nonprofit alapú szövetkezetek gyarapodjanak számban, kiépíthessék a saját infrastruktúrájukat, feldolgozó- és értékesítőrendszereiket, hogy kiegyensúlyozódjon az élelmiszeripar és -kereskedelem elhibázott privatizációjának hatása. Hogy a magyar gazda kitörhessen a zsellérlétből, és a magyar vidék megmaradjon.
Szeremley Béla, a Hangya Szövetkezeti Együttműködés elnöke arról tájékoztatott: az agrárvezetéssel nem sikerül tárgyalások útján megteremteni a nonprofit alapú szövetkezetek esélyegyenlőségét, jogi útra terelik a kérdést. Ugyanis a jelenlegi helyzet számos ponton sérti az alkotmányt, elég itt csak a diszkriminatív és zűrzavaros törvényi szabályozásra gondolni. A szövetkezést nemzeti ügyként kellene kezelni, felülemelkedve a pártpolitikai szempontokon – szögezi le.
52 százalék
Tarolt a Fidesz Nagykőrösön, lebőgött a baloldal
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!