Nem kellett volna megtörténnie a Pearl Harbor elleni japán támadásnak, az amerikai fegyveres erők leginkább megalázó vereségének, ahogy a Fülöp-szigeteki vereségnek és a bataani halálmenetnek vagy a Wake-szigeti megadásnak sem – kezdi könyve ismertetőjét Alan Amstrong, a hónap elején (az Egyesült Államokban) megjelent Megelőző csapás című kötet szerzője. Az író felszabadított, korábban nem kutatott amerikai katonai és kormányzati dokumentumok alapján dolgozott, és jó üzleti érzékkel éppen akkor nyúlt a témához, amikor az Egyesült Államok megelőző csapást fontolgat Irán ellen.
A könyvben kibontakozó történet szerint az amerikai vezérkar és a Roosevelt-kormányzat a japán expanziót érzékelve hajlott arra, hogy – a csoport érvelésével összhangban – fokozza támogatását a kínai nemzeti kormánynak, s ezzel elérje, hogy az ázsiai szárazföldön zajló műveletek egyre nagyobb japán erőt kössenek le. Már 1940. december végén Henry Morgenthau pénzügyminiszter, Claire Lee Channault nyugállományú repülőszázados, T. V. Szung kínai nagykövet azt vitatták meg a tárcavezető washingtoni otthonában, hogy miként lehetne dél-kínai titkos bázisokról felszálló B–17-es légierődökkel gyújtóbombákkal támadni a japán nagyvárosokat. Bár a vezérkari főnök, George C. Marshall tábornok nem járult hozzá, hogy az akkoriban meglehetősen kicsiny B–17-es flotta gépeit Chennault parancsnoksága alatt Kínába vezényeljék, az új nehézbombázók egyre több példányát küldték a Fülöp-szigetekre, ahol azért szintén a kibontakozó japán manőverek közelében lehettek.
A kínai–amerikai lobbi által elindított folyamatnak lendületet adott a Lend-lease törvény 1941. márciusi elfogadása, amely mind az amerikai hadiipar, mind a haditechnika hiányában szenvedő szövetséges országok számára előnyös konstrukciót hívott életre tömeges fegyverszállítások biztosítására. Ettől kezdve Lauchlin Currie, Roosevelt elnök kínai ügyekre szakosodott tanácsadója állt a törekvés élére, amelyet az ázsiai ország számára elkülönített százmillió dolláros keretből finanszírozhattak. Currie kijárta, hogy a szándékból vezérkari terv legyen, amely az Amerikai Önkéntes Csoport (AVG) nevű egység létrehozását eredményezte Kínában. A csoportot amerikai gyártmányú gépekkel repülő amerikai személyzet alkotta, azzal a stratégiai célkitűzéssel, hogy semmisítsék vagy zavarják meg az Indokínában készülő expedíciós csapatokat, illetve a Japán területén lévő gyárak támadásával csökkentsék a hadiipar kibocsátását. A jogi akadályok elkerülése érdekében a toborzást különböző fedőcégeken keresztül végezték, s az önkéntesek csak akkor írták alá szerződésüket a kínai kormánynyal, amikor elhagyták az Egyesült Államok felségterületét.
A terv – amelyet 1941. július 23-án ellenjegyzett az elnök – előirányozta, hogy október 31-ig az AVG érje el a készültséget, és novembertől hajtson végre támadásokat a kijelölt célok ellen. A dokumentumokban ugyan már csak Hudson könnyűbombázók szerepeltek, ám kétség sem férhet hozzá, hogy ezek is alkalmasak lettek volna a japán inváziós csoportosítások elleni megelőző csapásokra.
A szerző úgy véli, hogy ha a csapásokkal nem is tudták volna térdre kényszeríteni a császárság hadigépezetét, arra talán rábírták volna a japán vezérkart, hogy erőit hazája védelmére tartsa vissza, ne pedig Pearl Harbor támadására küldje. Japán levéltári adatok alapján az is nyilvánvaló, hogy Tokióban tudtak a készülődésről, és végül úgy döntöttek, hogy megelőzik az amerikaiakat, ami az Egyesült Államok elleni „váratlan és kiprovokálatlan” támadásban valósult meg.
origo.hu
Ön tudja, mi rejtőzik a kép 1%-án?
