Olvasóinktól

Erdélyi Gábor (Budapest): Kezd már tragikomikussá válni a kormány kommunikációja. A koalíció vezetői, újabban már közvélemény-kutató intézetek is, illetve egyes rossz hírű baloldali újságírók minden fórumon azt szuggerálják, hogy hát a Fidesz úgyis ugyanezt tette volna, mint most az MSZP–SZDSZ: azaz, ő is megszorított és csomagolt volna. Volna – mondják. De ez a volna a gyurcsányi impotencia csúcsa: a „mi lett volna, ha…” tipikus esete. Mi lett volna, ha nem bomlik föl a Római Birodalom? Ma latinul beszélnénk? Mi lett volna, ha Napóleon győz Oroszországban? Ma franciául beszélnénk? És ha a törököket nem veri ki az országból a keresztény koalíció? Akkor mi lenne? Minaretek állnának végig a nyugati határ mentén? Na, hát ennyi értelme van négy ilyen gyalázatos év után még mindig Orbánra és a Fideszre mutogatni.

Mayer László (Budapest): Mindig nagy élvezettel olvasom Ludwig Emil írásait, amelyben Magyarország tájairól, műemlékeiről, történelméről ír. Sok írását az útikönyvekhez mellékelve el is teszem. A pünkösdi szám 7. oldalán megjelent Trianon boldogtalan örökösei című cikkében leírt egyetlen pontatlansághoz szeretnék hozzászólni, megjegyezve, hogy a cikkben foglaltakkal egyébként teljesen egyetértek. A pontatlanság a 2. bekezdés elejére vonatkozik, mely szerint „A június 4-én a versailles-i Petit Trianon-kastélyban…” A békeokmányt ugyanis a Grand Trianon-kastélyban tárgyalták és írták alá az érdekeltek. A XX. században megjelent könyvek egy része tévesen tartalmazza a helyszínt, másik része helyesen. Ha úgy értelmeznénk a „kis” Trianont, hogy az a versailles-i kastélyhoz képest kicsi, akkor el lehetne ezt fogadni, de a két Trianon-kastély közül a nagyobban van az a terem, ahol a számunkra oly szomorú esemény történt. Tíz évvel ezelőtt jártunk ott, és ezt a helyszínen is megerősítette egy ottani teremőr.

Török Bálint (Budapest): A lap június 6-i számában egy szép megemlékezés jelent meg Bajcsy-Zsilinszkyről Vigh Károly tollából. Ebben a szerző megállapítja: „Nemrég, mártírhalálának évfordulójakor (2004-ben), karácsony vigíliáján – sajnos – ismét megállapíthattuk, hogy a rendszerváltozás egyik szomorú szégyenfoltja a hallgatás” Bajcsy-Zsilinszkyről. Kénytelen vagyok korrigálni a kiváló Bajcsy-Zsilinszky-kutatót: a Magyar Szemle című folyóirat decemberi számában, tehát éppen a 60. évfordulóra publikáltuk, sok új megállapítást is tartalmazó tanulmányomat, Hatvan éve történt – Bajcsy-Zsilinszky Endréről címen. Persze másutt is jó lett volna egy-egy megemlékezést közreadni. De ne csodálkozzunk! 1945-ben még dísztemetésben részesíthettük az 1944. december 24-én kivégzett nagy politikusunkat, a náciellenes mozgalom vezéralakját, de 1951-ben már meg sem említették a Köpeczi Béla szerkesztette és kvalifikált történészek által írt, A magyar nép története című történelemkönyvben, pedig e mű részletesen foglalkozik az 1944–45-ös eseményekkel. Illyés Gyula így jellemezte Zsilinszky életét: Egy tisztaságra szánt jellem küzdi a tökély felé magát, még a rossz súrolásával is, egy szennyező társadalomban.