Az épületet 2004 áprilisában védetté nyilvánító Győr Attila, a műemlékvédelmi hivatal osztályvezetője elmondta, hogy az anarcsi Teleki-kúria ritkaságszámba menő érték, ami a maga teljességében őrzi a XVIII–XIX. századi magyar kisnemesi életforma jellegzetességeit. A kúriákat, kastélyokat nem sokra becsülő szocializmus évtizedei után ugyanis ma már alig-alig találni példát arra, hogy teljes épségében megvan az ősi lakóház, a vele egybeépült barokk kápolna, az eredeti gazdasági és gazdatiszti épület és a hozzájuk tartozó park is.
Az Anarcsra érkező látogató előtt azonban csak azért bontakozik ki a műemlékvédő által emlegetett teljesség, mert tudja, hogy mindennek valóban ott kell lennie megbújva a düledező kerítés mögött. A néhány tíz méterről még hívogatóan lakájosnak tűnő épületcsoport ugyanis közelebbről nézve elhanyagolt romhalmaznak bizonyul, amiből csak alaposabb szemrevételezés után silabizálható ki az egykori rendszer. Az udvaron ugyanis évtizedes törmelék torlaszolja el az utat, a pince lejárata előtt patakmederré öblösülő tócsa képez leküzdhetetlennek tűnő akadályt, a pincében pedig bokáig ér a víz. Az udvar gazverte, a tetőcserepek foghíjasok, a tornácra vezető, egykor bizonyára gyönyörű míves lépcső grádicsai pedig szanaszét meredeznek.
Szécsi Tibor, a Rabovay család mai leszármazottja a tornácon fogad, és minden különösebb előzmény nélkül belefog a lehangoló idegenvezetésbe. Hogy az értékek romlásán kesergő látogató rosszkedve tovább fokozódjon, elsőként az udvar végében található, késő barokk kápolnába vezet. Ahogy a tekintet lassan megszokja szentélyben uralkodó félhomályt, egy jobb napokat látott faragott padsor maradványaiba, mellette pedig egy falhoz állított madonnaképbe ütközik. Az igényesen megfestett szentkép keret nélkül, salétromba süppedve szenvedi az idő múlását, a Madonna szemét a toronyban lévő két kis harangra mereszti, amelyeket szintén nem kímél a kegyetlen idő. A siralmas állapotok miatti felháborodásunkra Szécsi Tibor magyarázatba kezd. – Kértem én a katolikus papot, vinnék el innen a képet, hogy legalább ez ne pusztuljon tovább. De ő azt válaszolta, nem teheti, mert önkormányzati tulajdon a kép is, és csak a polgármesteri hivatal jogosult rendelkezni róla. Arról, hogy miért nem próbálja ő maga olyan helyre vinni, ahol nincs kitéve ennyire az enyészetnek, nemigen beszél. Arra a kérdésre pedig, hogy a tulajdonos helyhatóságnak jelezte-e már a kép siralmas állapotát, és tett-e a hivatal a megmentéséért valamit, Szécsi Tibor hosszú történetbe fog, amiből kiderül: a kápolnában a hetvenes évek óta nem miséznek, mert a kúriába beköltöztetett családok egyike kifogásolta a szertartásokat, és kérésükre beszüntették azokat. A szép kis épület azóta csak pusztul, és mint kiderül, ugyanez a helyzet a templomocskával egybeépült udvarházzal is. A kisvárdai bíró, Rabovay dédapa által 1934-ben vásárolt ingatlant ugyanis az államosításkor elvették a családtól, és szociális bérlakást csináltak belőle. Az akkori Rabovayak – Szécsi Tibor nagyszülei és négy lányuk – maguk is csak lakóként maradhattak ott a hat szoba egyikében. Abban, amihez a fürdőszoba is tartozott. A többi helyiségbe – csakúgy, mint az udvaron lévő gazdatiszti lakásba – más lakókat és különféle hivatalokat költöztettek, az egykori tulajdonosokat pedig megfélemlítették, lakbér fizetésére kényszerítették.
Tibor édesanyja, Mária, különösen fájdalmasan emlékezik erre az időszakra. – Amit mozdítani lehetett, elvittek. A zongorát nem tudták, hát lefoglalták és lepecsételték, nehogy használni merjük. A legkisebb húgunk, Erzsébet alig pár éves volt akkor, eleven, játékos kisgyerek. Sehogy sem tudtuk neki megmagyarázni, hogy nem szabad a hangszerhez nyúlni. Örökösen attól rettegtünk, feltöri a pecsétet, és ha valamelyik éjszaka jönnek ellenőrizni, helyén van-e, megbüntetnek bennünket – mondja, és közben sírásra görbül a szája.
Az ötvenes években kialakult helyzet a hetvenes évek elejére némiképp normalizálódott. Tibor szüleinek megengedték, hogy a három gyermekkel elfoglaljanak még két szobát az udvarházból. A folytatás azonban már nem volt ilyen szerencsés: a rendszerváltást követően ugyanis hiába szerettek volna újabb helyiségeket használatba venni a Rabovayak, nem sikerült nekik. – Nagyapám 1992-ben írt az önkormányzatnak: vissza szeretnénk kapni a ház végében lévő helyiséget biciklitárolónak. A nagyapám rég meghalt, választ viszont azóta sem kaptunk. A kért helyiségbe viszont beköltöztettek egy családot, akik azóta is ott laknak – panaszolja az unoka, akinek nem is ez a legnagyobb fájdalma, hanem elmondása szerint az, hogy hiába kérik, a polgármesteri hivatal egy paraszthajszálat sem hajlandó keresztbe tenni az épület megmentéséért. Évtizedek óta semmit nem költ a tulajdonában lévő értékes ház fenntartására, hogy a felújításról már szó se essék. Emiatt pusztult le annyira az épület, hogy valóban attól kell tartani, ha nem történik hamarosan valami, összedől a kétszáz éves épület.
– A múltkor leesett a tetőről néhány cserép. Hetekig hiába könyörögtem, javítsák ki. Végül egy ismerőssel ketten kínkeservesen valahogy helyreigazítottuk a tetőt – meséli nem kis felháborodással Szécsi Tibor egyik legutóbbi sérelmét. Hogy ez a munka miért volt neki ilyen keserves, nem szorul magyarázatra: a harmincas éveiben járó férfi születésétől mozgássérült: mindkét lábára sántít. A járás is nehezére esik, nemhogy a tetőmászás. De van más gond is, derül ki, ahogy a romhalmazzá silányult kúria belső tereibe belépünk. Aztán kiderül az is, hogy május elején egy villámcsapás tönkretette a ház matuzsálemi korú villanyvezetékét, ami azzal a következménnyel járt, hogy hetekig nem volt áram. – Ezzel is hiába kilincseltem a polgármesternél, nem segített semmit. De ha valamit elkezdenek, abban sincs köszönet – mondja, s mutatja, hogy a Tibor és két nagynénje által lakott egyetlen használható szoba felújítását megkezdték ugyan, de nem fejezték be. Egy éve áll így. – Mikor kezdték, kipakoltuk a bútorokat, csak a két ágy maradt. Azóta a szomszéd lakrészben állnak felhalmozva. Azt sem mondták, pakoljunk vissza, azt sem, hogy ne – panaszolja elkeseredve, és közben mutatja: az a két szoba, amiben elvileg ők laknak, jelenleg jobb híján bútorraktárként szolgál.
Elgondolkodva és kellőképpen felháborodva a hallottakon az anarcsi polgármester Kalinák Józsefhez indulunk. A helyi politikus szerencsénkre otthon van, takaros portájának katonásan rendben tartott udvarán fogad bennünket. A bemutatkozás után mindjárt azt kérdezi, láttuk-e a kúriát, majd az igenlő válaszra anynyit mond sommásan: akkor mindent tudnak. Némi hallgatás következik, majd ellenérzését leküzdve mégiscsak belefog a saját álláspontja kifejtésébe. – Annyit tudni kell a fiatalemberről – mondja Szécsi Tiborra célozva –, hogy előbb megy fel Pestre az Igazságügyi Minisztérium panaszirodájára, hogy jogorvoslatot kérjen, mint hogy nekem szóljon, ha valami gondja van. Így volt ez a villámcsapáskor is, nem ők szóltak, hanem a Budapesten tett panasza nyomán, többszöri áttételen keresztül, hivatali úton értesítettek róla, hogy a villámcsapás miatt a Rabovay kúrián nincs áram. Én akkor azonnal intézkedtem, az E.ON meg is csinálta a házon kívüli, sérült vezetéket. A többi viszont a lakó dolga lenne, de nemigen akarnak tenni magukért semmit. A másik gond meg az – kezdi a saját gondjai felsorolást a polgármester –, hogy Tibor azt is elintézte, kerüljön műemléki oltalom alá a ház. Ez szép dolog lenne, ha nem az önkormányzat nem létező pénzére menne a játék. Az oltalom miatt ugyanis csak korhű helyreállítást engedélyeznek, ami belekerülne vagy százmillió forintba. Ezt a műemlékvédelmi hatóság írja elő, de pénze nincs rá, és természetesen nekünk sincs. Hazai forrásra pályázni nem tudunk, mert azok csak olyan beruházásokat támogatnak, amik az önkormányzat alapfeladatainak ellátásához szükségesek. Maradnak az EU-s pénzek lehetőségnek, de most mondja meg: ki ad arra százmilliót, hogy egy kétezer lakosú kisközség eldugott helyen lévő – egyébként szociális bérlakásként használt – műemléke korhűen helyre legyen állítva? Én nem nagyon bízom benne, ugyanis a Czóbel-kúria sokkal jobb helyen van, ráadásul üres, tehát bármilyen célra felhasználható lenne, mégsem bírunk rá pénzt nyerni, hiába pályázunk – próbál meggyőzni a polgármester a Teleki-kúria megmentésének lehetetlenségéről. Majd elárulja, nem is akaródzik nekik erre pénzt áldozni, mert szerinte az anarcsiak nem ragaszkodnak hozzá úgy, mint a Czóbel-házhoz. Kettőt egyszerre meg nem lehet bevállalni, mert még ha nyernének is, a pályázatokhoz szükséges több tízmillió forintos önerő egyszerre sehogyan sem szorítható ki a 43 millió forintos hiánnyal küzdő – mindösszesen 310 millió forintos – önkormányzati büdzséből.
Szatmári Istvántól, a műemlékvédelmi hivatal régióvezetőjétől később megtudtuk: hiába tiltakozik a terhelő kiadások ellen az önkormányzat, valamennyit mégis kénytelen lesz a Teleki-kúriára költeni. Egy másodfokon is jogerős műemlékvédelmi határozat ugyanis előírja: december 31-ig kötelesek elkészíttetni a felújítási terveket, és el kell végezniük az épület állagmegóvása érdekében szükséges legfontosabb munkákat is. Hogy miből, arról viszont egyetlen szót sem szól a jogerős határozat.
origo.hu
Napi balfék: Bud Spencer tanácsai a diszkójampinak
