Sárkányrend

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Holnap zár a budapesti Szépművészeti Múzeum három hónapos kiállítása. Hivatalos – a budapestit egy hónap múlva követő luxemburgi bemutatón is használatos – címe: Sigismundus – rex et imperator. A magyar olvasó ráismer a latin szavak mögött Arany János Szibinyáni Jankjának kifejezésére: „Zsigmond, a király, a császár”.
Ennél sokkal több fogódzót az átlagosan iskolázott érdeklődő sem igen talál magának. Mert mit is idézhet fel a Zsigmond magyarországi királyságának két határdátumával jelzett fél évszázados időszakról egy negyven–ötven éve érettségizett magyar? A vesztes nikápolyi csatát, Galambóc elvesztését, a konstanzi zsinatot, azzal kapcsolatban főleg Husz János elárulását vagy Budai Nagy Antal egy időben különös hangsúllyal tanított felkelését? Csupa mozaikdarabkát, amelyeket nehéz összefüggő képbe illeszteni, még kevésbé pozitív összképbe, mert Zsigmond személyével, jellemével és politikájával szemben a magyar történelmi hagyomány és köztudat évszázadok óta a lehető legnagyobb fenntartásokat táplálja, sőt ellenszenvesként tanítja. Ha már könnyebb történelmi és művészettörténeti ismereteket feltételezni a kor külföldi kultúrájáról, a francia királyok és hercegek (különösen a burgundiak) udvaráról, a rózsák háborújának Angliájáról, a százéves háborúról, a Van Eyck testvérek korának Németalföldjéről, a kora reneszánsz Itáliájáról, miután Jacob Burckhardt és Johan Huizinga művei klasszikus magyar fordításokban nemzedékek műveltségének alapjait szolgáltatták.

Többek között az volt a tanulságuk, hogy a kifinomult udvari művészet és kultúra nagyon gyakran az erkölcs és a politika olyan szörnyűségeivel párosult, amelyeket nemcsak a francia és az itáliai történelemből, hanem a legszuggesztívebben Shakespeare királydrámáinak ábrázolásaiból ismerünk. Zsigmondot ugyan ez a párhuzam nem menti fel, de legalább indokolja a törekvést kora kultúrájának megismerésére és megismertetésére. Az utóbbi fél évszázad magyar művészettörténet-írásának – a régészet eredményei által támogatott – legfontosabb mondanivalója az 1400 körüli Magyarország sajátos arculatának és európai kulturális jelentőségének felmutatása lehet. A budapesti és luxemburgi Zsigmond-kiállítás célja az, hogy egy, az utóbbi években Európa-szerte nagy kiállítási vállalkozásokon kialakított összkép hiányzó, a történelmi Magyarország helyén fehéren maradt foltját töltse ki – lehetőleg markáns színekkel. Ez a színes kép itthon éppolyan ismeretlen, mint a nemzetközi tudományos köztudatban. Paul Crossley, a londoni Courtauld Institute professzora a budapesti kiállítás megnyitása idején felsorolt néhányat a párhuzamos vállalkozások közül: a londoni Victoria and Albert Museumban 2003-ban az angol gótikus művészet 1400–1547 közötti korszakáról rendezett kiállítást, 2004-ben Franciaországban összesen négy helyen (köztük a párizsi Louvre-ban VI. Károly korának művészetéről s Dijonban a burgundi udvarról), 2003–2004-ben Pozsonyban a szlovákiai gótikus emlékek kiállítása, majd 2004–2005-ben New Yorkban és Prágában a Luxemburg-ház kora prágai udvari művészetének nagyszabású bemutatója egészítette ki az 1400 körüli művészet, az „internacionális gótika” hagyományos képét. Zsigmond kora ebben a hagyományos, de mindeddig inkább könyvekben, mint szükségképpen igen költséges kiállításokon átélhető európai művészeti földrajzban jelent kiegészítést – és sok tekintetben meglepetést.
Nem mindenben meglepő a hazai történészek számára. Mályusz Elemér nagyszabású, 1984-ben kiadott monográfiája, a Zsigmond kori okmánytár ugyancsak általa kezdeményezett kutatásai nyomán Engel Pál 2001-ben megjelent munkájában (Szent István birodalma – A középkori Magyarország története) már a következő újszerű értékelés állhatott: „Alattvalóinak politikai látókörét valószínűleg messze túlhaladták azok a problémák, amelyek a királyt ezekben az évtizedekben [1410 után] elsősorban foglalkoztatták, és aligha látták át akár a zsinati mozgalom, akár a huszitizmus egyetemes történeti jelentőségét. […] Zsigmond valóban nem annyira a magyar, mint inkább az európai történelem kimagasló egyénisége. […] Azonban éppen azért, mert terveihez innen merítette az erőt, Zsigmond mindvégig elsősorban magyar királynak tekintette magát.” Ennek a nagyon megfontolt és kiegyensúlyozott jellemzésnek igazát támasztják alá a hazai művészettörténeti kutatás eredményei is, amelyek különösen az uralkodói reprezentáció sokoldalú funkcióira vonatkoznak. Az idegen származású (politikai ellenfelei által a vérpadon akár „cseh disznónak” is szidalmazott) uralkodó nemcsak személyét, de egyben magyar királyi méltóságát is megjelenítette a ceremóniákban és a művészet eszközeivel. Megjelenítette, képviselte azonban az országot is, amely válságos pillanatokban különvált személyétől, így siklósi fogsága idején, amikor az országtanács a Szent Korona nevében kormányzott. Ehhez járult német királyi, majd császári méltósága, ennek a magyar reprezentációtól elkülönülő, azzal azonban mégis összefonódó formái, illetve még az 1419-ben súlyos teherként örökölt cseh királyság is. Mindez alkalmat ad arra, hogy – ellentétben a cseh felfogással, amely IV. Károly Prágáját mintegy automatikusan császári székhelyként kívánja láttatni – Budát, amely 1408 táján vált Zsigmond rezidenciájává az Anjouktól örökölt Visegrád után, ne egyszerűen a német birodalom fővárosaként (ilyen ugyanis nem volt), hanem az uralkodó valamennyi méltóságának megfelelő rezidenciaként lássuk. Ennek felépítése jelentette Magyarország középkori fővárosának tulajdonképpeni kezdetét.

A kiállítás a késő Anjou-kor emlékeinek első nagyszabású bemutatója is, mivel Zsigmond uralkodásának első két évtizedét ez a kultúra határozta meg, más szóval: ez jelentette számára azt a magyar hagyományt, amelyhez alkalmazkodott. A Nagy Lajos örökségét bemutató Európa-térkép világosan szemlélteti Magyarország politikai dilemmáját 1382, Mária királynő trónra kerülése táján. Nagy Lajos koncepciójának a Valois-házbeli Orléans-i Károllyal kötendő házasság felelt volna meg, amelynek a megakadályozása érdekében 1378-ban a már halálos beteg Luxemburgi IV. Károly császár vállalkozott utolsó párizsi útjára. A horvát arisztokráciának a nápolyi kapcsolat felelt volna meg; ez vezetett Kis Károly behívásához s véres konfliktushoz a Garaiakkal. A késő Anjou-kor franciás kapcsolatai most végre láthatók az udvari ötvösség emlékanyagán, amely Mária királynő 1382-es felségpecsétje köré csoportosul, s mivel egyesíti a zárai, az aacheni, a havasalföldi Curtea de Argesből való emlékeket is, soha nem volt teljességében tanulmányozható. Az udvari normának megfelelő, minden bizonnyal a magyar Anjouk székesfehérvári síremlékein is képviselt szobrászatot a pécsi Aranyos Szűz Mária-kápolna szoborlelete szintén egészen új fényben jeleníti meg. Azt, hogy Zsigmond uralkodásának első évtizedeire az Anjou-hagyomány folytatása volt jellemző, legvilágosabban a pénzverés és az uralkodói pecsétek sorozata jellemzi. Ezt mutatták ki a legújabb, különösen a visegrádi régészeti kutatások is.

Zsigmond udvari művészetének sajátos, modern arculata – a kiállítás tanúsága szerint is – 1411, a római királlyá választás után, nem utolsósorban pedig az 1412–1419 közötti állandó, Észak-Itáliától Angliáig és Aachentől Perpignanig terjedő utazások benyomásai alatt alakult ki. Ezek az utazások úgy hatnak, mint egy tanulmányút a prágai IV. Károly-, illetve IV. Vencel-féle udvar hagyományát folytató, de modernségében e hagyománnyal szemben is álló reprezentatív művészet forrásvidékein. A kiállítás ennek az udvari művészetnek számos vonását és fontos emlékét törekszik felmutatni. Zsigmondot ekkor éri el a portréreprezentáció modern igénye: a személyes kifejezés, elevenség és közvetlenség kíséri ábrázolásait a konstanzi zsinat ideje óta, s behatol a szigorúan hagyományos pecsétművészetbe is. Bizonyos, hogy a császárhoz méltó modern rezidencia igénye vezette Zsigmondot Buda kiépítésében. A közeli Bécs vagy a távoli Köln mesterei által közvetített szobrászat a kor csúcsteljesítményeivel való összevetésben a legelőkelőbb udvari teljesítményekkel állja a versenyt. Itt először vált lehetővé ez az összevetés azóta, hogy 1974-ben Zolnay László a budai Várhegyen a magyarországi gótika egész értékrendjét átformáló lelet nyomára bukkant. Nem csekélyebb fontosságú a kiállításnak az a része, amely az ötvösség budai központjának jelentőségét emeli ki; a zománcművesség mindig is magyarországi sajátosságnak tekintett válfajával, a sodronyzománccal, a vésett, gravírozott, apró szobrocskákkal díszített ötvösmunkákkal. E stílus legnagyobb szabású, máig szuggesztív emlékeként uralkodik a kiállításon Szent László váradi (1600 óta győri) ereklyetartó mellszobra s az ötvöstechnikák szinte enciklopédikus teljességű összefoglalásaként a Suki Benedek erdélyi nemes által a gyulafehérvári székesegyháznak (talán 1437-ben) adományozott kehely. Az udvari kultúra sajátos műfajai, a címeres levelek, a szarvserlegek, a figurális díszű csontnyergek, az arisztokraták igényeinek megfelelő, Rudabányától egészen a boszniai Bogovácig megtalálható vörösmárvány síremlékek jelzik ez udvari kultúra kiterjedését. A rendjelek, különösen a Zsigmond által 1408-ban híveinek szűk körében alapított Sárkányrend mutatják a titokzatos, jelképes kifejezési formákat éppúgy, mint a politikai szándékokat. Ezen a kiállításon nemcsak illuminált luxuskódexek találhatók, hanem mellettük egyszerűbb, tollrajzokkal illusztrált papírkódexek is, amelyek láthatóan Zsigmond politikai publicisztikájának hordozói: zsinati krónika, allegorikus traktátus, alkímiai munka, politikai vitairat található köztük – egy részük tartósan népszerű volt, még nyomtatott kiadást is megért. A művészeti kultúrára is érvényes az a megállapítás, hogy Zsigmond korának eredményeit egyedül európai, nemzetközi összehasonlításban lehet értékelni.
Valójában két kiállítást kap a látogató: miután befejezte a Zsigmond kori udvar tematikusan tagolt áttekintését, a korabeli magyarországi festészet egyetlen – megrendelője, Petus fia Miklós győri kanonok és a királyi kápolna kántora révén biztosan az udvari környezethez köthető – fennmaradt remeke, Kolozsvári Tamás 1427-es garamszentbenedeki kálváriaoltára a kor magyarországi művészetének seregszemléjét vezeti be. Az erdélyi származású festő minden bizonnyal a XV. század első évtizedeinek vezető prágai művészeti környezetéből indult ki. A művével párhuzamosan kiállított alkotások különösen az ausztriai festészet hasonló útjára világítanak rá – azért is, mert mesterei fontos szerepet játszottak a magyarországi városok festészeti kultúrájában. Mellettük Nagyszeben, Kassa, Nagyszombat művészete van jelen. Gyakorlatilag az egész XV. század eleji Magyarország azzal a városi kultúrával, amelyet immár nemcsak az udvari művészet visszfényeként, hanem önálló regionális hangok hordozójaként, a Zsigmond korában megerősödött és általa támogatott városok kultúrájának tanúiként szemlélhetünk.
Mindez lehetetlen lett volna korábban nemzetközi összefogás, különösen a szomszédos országok: Szlovákia, Románia és Horvátország támogatása nélkül. Az utóbbi hetek egyik botránya, a pozsonyi idegenvezető-affér bizonyára nem több, mint gőzös nacionalista utóvédharc, mert a meghatározó az a tudományos együttműködés, amelyet ezen országok értő szakembereinek köszönhetünk. Vele az első és – a dolog természetéből következően – hosszú ideig nyilván megismételhetetlen, szuggesztív összképet a középkori Magyarország egyik kulturális csúcspontjáról, amelynek nemzetközi jellege nem ismerhető meg, csak a nemzeti egyoldalúságtól független, közös erőfeszítéssel.
Pünkösdvasárnap délután a Szépművészeti Múzeum előtt látogatók sora várakozott, nem messze pedig tiltakozó tüntetést tartottak a trianoni békeszerződés emlékére. Résztvevői valószínűleg nem tudták, hogy a történelmi Magyarország nagyságának lelkesítő élményét belül szerezhették volna meg. Talán érzékelhették volna azt az utat is, amelyet korunk kínál a sebek orvoslására.