A Magyar Labdarúgó-szövetség fellebbviteli licencadó bizottsága kedden éjszaka kizárta a Ferencvárost az első osztályból. Egy, a múlt héten spontán újjáalakított testület – félelemből vagy pártosságukat rejtendő – anonimitásba burkolózó tagjai ezzel a hazai sporttörténelem egyik legsúlyosabb döntését hozták meg. Ezt persze maguk sem fogják fel, mert a magyar futball múltja és jelene közötti szakadéknyi különbség már-már gondolatban is áthidalhatatlan, az egykori magasság és a mai mélység ellentéte feloldhatatlan, felfoghatatlan. Többek között azért sem születhetett jó döntés, mert miközben a mostani Ferencvárost büntetik, az évszázados mítosz, az ország hajdan legnépszerűbb és legsikeresebb klubja, a még élő és már elhunyt klasszisok sora bűnhődik.
Természetesen vitathatatlan, hogy a jelenlegi FTC-nek betű és törvény szerint nem jár az indulási jog. Mint ahogy a működésképtelen, csőd szélén álló, hitelből hitelbe menekülő csapatok többségének sem járna, de egy-egy hatékonyabban lobbizó vagy szemérmetlenebbül és hihetőbben hazudó vezető valahogy mégis kiügyeskedte azt. Csak a Fradi maradt körön kívül; az az egyesület, amely mindenkié volt, ám senkié lett. Egyedüliként vált vesztesévé mindkét – az 1948-as és az 1990-es – rendszerváltozásnak, magára hagyta az állami sportvezetés és a mindenfajta patriotizmustól vagy legalább lokálpatriotizmustól érintetlen országos és budapesti magántőke is. Nemzeti kincsnek csupán a kincsvadászok tekintették, és mert a klub, illetve a futballszakosztály élén jóhiszeműen alkalmatlan és minden rosszra kapható vezetők váltogatták egymást, az ellenzék, a Fradit Féltők Társasága pedig nem tett egyebet, mint nevéből is adódóan passzívan féltett és félt, szabad volt a vásár.
Míg Csehországban a Sparta Praha, Ukrajnában a Dinamo Kijev, Romániában a Steaua Bucuresti, Horvátországban pedig az egy időben Croatia Zagreb névre keresztelt Dinamo Zagreb az újjáalakult demokráciák emblematikus klubjává, nemzeti ügyévé és büszkeségévé vált, addig a mi előző másfél évtizedünk pontosan lemérhető akár a Ferencváros sorsán is.
A végzet beteljesedéséhez persze kellett a Kisteleki-féle MLSZ is. E minden korábbit felülmúló káoszban – amely az utánpótlás-nevelést, azaz a Bozsik-programot támogató multicégeket éppúgy elüldözte, mint az NB I-es mérkőzésekről közvetítéseket sugárzó állami és kereskedelmi adókat – követhetetlenné vált az a döntéshozatali mechanizmus, amelyben különféle, azóta megszüntetett, szétzavart vagy éppen felállított gittegyletek dobálóztak a licencekkel. Végül egy pár napja összeeszkábált testület mondta ki az ítéletet, a leggyávább és leghiteltelenebb módon. A máskor minden témában lubickoló MLSZ-elnök, Kisteleki István egyetlen szóra sem tartotta érdemesnek az ügyet, a fellebbviteli licencadó bizottság tagjainak neveit eltitkolták, a döntést pedig éjszaka hozták nyilvánosságra, amikor a médiában és az utcán a legkisebb visszhang várható.
E szánalomra sem méltó, mégis szánalmas félelmek azonban nagyrészt alaptalanok, mert bár még húsz-harminc éve is többezres utcai tüntetés, (fél) országra szóló düh és elkeseredés, lincshangulat kísérte volna a Ferencváros kizárását, mára mindent és mindenkit magába süllyesztett a hazai futball iránti apátia és közöny.
Ám ettől még téves az a helyzetértékelés, amely szerint a Ferencváros nélkül is lesz magyar labdarúgás. Hisz egy ideje már a Ferencvárossal sem volt.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
