Egyenesek a végtelenben

Van, aki antik részvénypapírokat, ezüst cukorcsipeszeket, huszadrangú költők kézjegyét gyűjti, de akad olyan hóbortos gyűjtő is, aki a romtemplomok, tavakba dózerolt műemlékek, átírt feliratok, lemállott homlokzatok pompás törmelékhalmaiért kalandozza be a fél világot. Hogy pontosabbak legyünk: a Kárpát-medencei fél világot, a bizarrnak és a meghökkentőnek azt a körzetét, amelyben a tereptárgyak, a felületek, a körvonalak folyton valami másra, valami mélyben meghúzódó, elmosódott, ám minduntalan feltörő történeti valóságra utalnak. És amelyben nem csupán megengedett, de szinte drámai – és dramaturgiai – szükségszerűség, hogy a szószékekből bodzafák, a templomtornyok sisakjából egész ligetek nőjenek ki, s mint a római kultúrát egyszerűen kőbányának használó kora középkorban, alig százéves sírkövekből út- és házalapok készüljenek.
Emberi ürülék és perspektíva; beomló födémek és korai fények; beköltözők otromba figyelme és kompozíció: aki e rombirodalom gyűjtésére, megörökítésére vállalkozik, annak egyszerre kell megküzdenie a viszolyogtatóval és a felemelővel. Egy életveszélyessé pusztult régi épület próbatételeivel és a fényképalkotás esztétikai-technikai műgondjával. Így szép ez. Vadászni a reggeli és a délutáni fényekre, több évszakban visszazarándokolni ugyanarra a hepehupás dombtetőre, gödrök, párkányok szélén egyensúlyozni, a lelkünket is eladva a legjobb szögért és a legbeszédesebb távlatokért. Egy összepiszkított, félig elhordott kastély lefényképezése sokaknak talán nem akkora kihívás, mint mondjuk egy tüzérségi támadásé vagy egy Gangesz-parti temetésé – de talán nem kisebb feladat megérteni és értelmezni a lét és nemlét határvidékét sem.
Templomok, haranglábak, feszületek, hidak, várak és erődfalak, csövek, erek, terek – S. Sebestyén József Dialógus című, a komáromi Monostori erődben nemrégiben megnyílt műemlékvédelmi fotókiállítása egy efféle elszánt romgyűjtő arcélét rajzolja ki pusztuló és kevésbé lepusztult épületek segítségével. S. Sebestyén építész és műemlékvédelmi szakember, a határon túli magyar vonatkozású épített örökség minisztériumi támogatási programjának koordinátora, évtizedek alatt alaposan körbefotózta és -műemlékvédte a Kárpát-medencét. Mostani kiállításának alapötlete, hogy képeket illeszt egymás mellé „a Lajtán innen és túlról”. A mi fájó és bosszantó történelmi közhelyünk ez: ha párhuzamosan megmutatjuk mondjuk a szocreál faluképből kinövő füleki várromot meg Fougeres erősségét, egy putrivá omlott torockói parasztházat meg egy kifogástalan állapotú schwarzwaldit, egy budapesti és egy londoni üvegpalotát – nincs ember, aki ne tudná a fotókon ábrázolt épületeket helyismeret nélkül is betájolni. S. Sebestyén kiállítása példázatos képmutogatás annak igazolására, hogy az épített örökségünk (is) szembeötlően közös a jobb sorsú Nyugat-Európával, csak a történelem és a hagyatékkal való sáfárkodás nem ugyanaz.
Van is meg nincs is ez a közösség, ez a dialógus. Nekünk is vannak klastromromjaink, gonddal, habár izgalmas barbársággal faragott kapubélleteink, pusztatemplomaink, szebbnél szebb oszlopsortöredékeink; a szerkezetek és a feladatkörök azonosak, s ha mások is az arányok meg a méretek, S. Sebestyén meggyőzően mutatja meg, hogy a Lajtán innen és túl összetartozik. Ahogy ennek ellenkezőjét is: kifinomult iróniával a szakadékot, a párhuzam tiszta definícióját, mely szerint a paralell egyenesek, a Kárpát-medencei és a frank meg a skót gótika a végtelenben találkoznak. Vagy ott sem.
De nem csupán a pusztulás víziói, régiónk igénytelenségének és szegénységének, mégis-európaiságának bizonygatása e nagyszerű összeállítás, hanem elgondolkodtató távlatok megnyitása is. Alkotójuk idézte Myskovszky Viktor 1898-ban papírra vetett sorait: „De nyilván mi mindenha inkább tudtunk alkotni, mintsem fentartani… Nincs még köztünk közérzet, nincs műszeretet, s műismeret. Nincs még őseink emléke iránt sem valódi kegyelet, habár azt még oly fenszóval hangoztatjuk is. … Oszlopot, emléket óhajtunk hőseinknek s nagy férfiainknak. Szobrokat akarunk nekik emelni – míg fenálló emlékeiket nem ismerjük, a meglevőket veszni hagyjuk.” Soha aktuálisabbat.